Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 26-52. szám)

1877-11-11 / 45. szám

45. 87 év helyt a fiúgyermeket anyjától elválasztották, rögtön lóra ültették, hogy gyenge tagjai korán megerő­södjenek és kifejlődjenek azon gyakorlatokra, me­lyeket egész életén át folytatnia kellett. A leány­­gyermekek ott maradtak a kocsikban, megtanultak fonni, varrni, s miként anyjuk, annak idején férjhez mentek és folytatták unalmas életöket. Atilla udvarában udvarhölgyeket találunk, kik bizonyára előkelő urak és magas hivatalnokok leányai vol­tak. Valószínüleg ezek voltak azon hosszú fátyolba hurkolt, fehér ruhás leányok, kik Atillát bevonu­lásakor énekszóval fogadták a város végén. — Ezeken kívül nem tudjuk, hogy a hun nők mással foglalkoztak volna, mint a férfiak kedvkeresésével. Ide számítjuk a piperét és fényűzést is, mely szen­vedély lehet ugyan, de alapjában véve mégis a tetszeni vágyásból ered. — A pusztákon kóborló magyarok is oly hajlamokat mutattak a fényűzésre, melyek bármely művelt nemzetnek is díszére vál­tak volna.­­ A történetírók ugyan csak általános­ságban említik, hogy szerették a selyem, bársony és indiai szöveteket, a fényes arany ékszereket, drágaköveket, gyöngyöt, stb., de alig lehet vita tárgya, hogy a nők nem kevesebb hajlandósággal viseltettek e kedves haszontalanságok iránt, mint a férfiak. Sőt, ha a mai viseletről szabad visszakö­vetkeztetni a régire, nincs kétség benne, hogy fő­leg a nők voltak azok, kik a tarkaságok és czifra­­ságok után kapkodtak. A megtelepedett magyar urak ugyan szemkápráztató fényes nemzeti öltö­zetben jártak, de más oldalról a pórnép, leghívebb megtartója az eredeti, nemzeti vonásoknak, egy­szerű öltözetben jár; mig a parasztnők tarka, czifra, sallangos ruhát viselnek, s egyik másik fölvesz magára 5—6 szoknyát is. Ékes köröntyük és más czifraságok régi kedvenczek falun. — S a falu népe, a hol csak módjában van, bársonyra és selyemre fogyasztja a föld zsírját. Nem valószínűtlen, hogy ez régente is csak igy volt. Menander, Theophanes, Cedrenus, Zoharas görög krónikások meséket mondanak az avarok fény- és pompa­szeretetéről, s az udvarok és nők czifrálkodásáról. — Baján kán sohasem, mulasz­totta el a capituláló várostól maga és neje számára fényes öltözékeket és ékszereket csikarni ki, sőt nem egyszer ráüzent a bizánczi császárra, hogy küldjön neki római szövetből készült szittya sza­bású öltönyöket. Lvidas írja, hogy Judea fűszerei, elefántcsont, selyem és gyöngyök életszükségletévé váltak az avaroknak, szüntelen növekedő fényűzé­sük nem engedte föléledni régi erélyöket. Ugyan­ezen író beszéli, hogy a híres Krem bolgár ki­rály egykor négy avart fogott el, s midőn kérdé telök az avarok romlásának okait, az egyik az árul­­kodást, a másik a részegséget, a harmadik az igaz­ságszolgáltatás hiányait, a negyedik pedig a fény­űzést okolta. A nők öltözete a legrégibb leírások után egy­szerű volt. Ők is, mint férjeik, állati bőrökbe és vászon ruhákba öltöztek. Csak a byzanczi biroda­lommal való érintkezés változtatta meg egyszerű­ségüket. Azelőtt szabadon szétfolyó hajat viseltek, de most a férfiak befont haja nagy furorét csinált Konstantinápolyban, befonták tehát a nők is, és ke­leti gyöngysorokkal, drágakövekkel és kardalakú aranytűkkel ékítették föl. Derekukon arany és gyöngysor lánczot hordtak. Viselték a panyóka­­mentét is, mint a férfiak, kizsinórozva­ a leányok prémezett tunikát, melyet derekukon zsinór és gombkészülék tartott össze. E viselet máig is dívik a kaukázusi cserkeszeknél és az avarok állí­tólagos utódainál. Hogy férjükkel lovagolhassa­nak, a magyar nők bő nadrágot húztak fel; a szoknya, harisnya és czipő csak a kereszténységgel jöttek át Németországból; azelőtt vastag bőr-és fadarabokat kötöttek talpukra, miként a bocskor még mai nap is bizonyítja. Ha az egykorú, külföldi történetírók nyomain indulunk, azt kell állítanunk, hogy sem a nők, sem a férfiak nem voltak szépek. Az akkori művelt né­peknek igen sok rettegni való okuk volt a magyar népektől; nem lehet tehát csodálni, ha elrémült íróik borzasztó színekkel festik le a magyarok külső megjelenését. Találkozik azonban köztük­­ egy, ki némi hitelre látszik méltónak, amennyiben egy kevés elismerést és elfogulatlanságot mutat a rettegett nemzet leírásában. Sidonius Apollina­ris szintén rut külsejűnek mondja ugyan a ma­gyarokat, de csak arczban; termetüket dicséri, s tág mellüket, széles vállukat, s testalkatuk a tá­­ ­rsulat műcsarnoka. M­AGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG.

Next