Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 26-52. szám)
1877-11-11 / 45. szám
45. 87 év helyt a fiúgyermeket anyjától elválasztották, rögtön lóra ültették, hogy gyenge tagjai korán megerősödjenek és kifejlődjenek azon gyakorlatokra, melyeket egész életén át folytatnia kellett. A leánygyermekek ott maradtak a kocsikban, megtanultak fonni, varrni, s miként anyjuk, annak idején férjhez mentek és folytatták unalmas életöket. Atilla udvarában udvarhölgyeket találunk, kik bizonyára előkelő urak és magas hivatalnokok leányai voltak. Valószínüleg ezek voltak azon hosszú fátyolba hurkolt, fehér ruhás leányok, kik Atillát bevonulásakor énekszóval fogadták a város végén. — Ezeken kívül nem tudjuk, hogy a hun nők mással foglalkoztak volna, mint a férfiak kedvkeresésével. Ide számítjuk a piperét és fényűzést is, mely szenvedély lehet ugyan, de alapjában véve mégis a tetszeni vágyásból ered. — A pusztákon kóborló magyarok is oly hajlamokat mutattak a fényűzésre, melyek bármely művelt nemzetnek is díszére váltak volna. A történetírók ugyan csak általánosságban említik, hogy szerették a selyem, bársony és indiai szöveteket, a fényes arany ékszereket, drágaköveket, gyöngyöt, stb., de alig lehet vita tárgya, hogy a nők nem kevesebb hajlandósággal viseltettek e kedves haszontalanságok iránt, mint a férfiak. Sőt, ha a mai viseletről szabad visszakövetkeztetni a régire, nincs kétség benne, hogy főleg a nők voltak azok, kik a tarkaságok és czifraságok után kapkodtak. A megtelepedett magyar urak ugyan szemkápráztató fényes nemzeti öltözetben jártak, de más oldalról a pórnép, leghívebb megtartója az eredeti, nemzeti vonásoknak, egyszerű öltözetben jár; mig a parasztnők tarka, czifra, sallangos ruhát viselnek, s egyik másik fölvesz magára 5—6 szoknyát is. Ékes köröntyük és más czifraságok régi kedvenczek falun. — S a falu népe, a hol csak módjában van, bársonyra és selyemre fogyasztja a föld zsírját. Nem valószínűtlen, hogy ez régente is csak igy volt. Menander, Theophanes, Cedrenus, Zoharas görög krónikások meséket mondanak az avarok fény- és pompaszeretetéről, s az udvarok és nők czifrálkodásáról. — Baján kán sohasem, mulasztotta el a capituláló várostól maga és neje számára fényes öltözékeket és ékszereket csikarni ki, sőt nem egyszer ráüzent a bizánczi császárra, hogy küldjön neki római szövetből készült szittya szabású öltönyöket. Lvidas írja, hogy Judea fűszerei, elefántcsont, selyem és gyöngyök életszükségletévé váltak az avaroknak, szüntelen növekedő fényűzésük nem engedte föléledni régi erélyöket. Ugyanezen író beszéli, hogy a híres Krem bolgár király egykor négy avart fogott el, s midőn kérdé telök az avarok romlásának okait, az egyik az árulkodást, a másik a részegséget, a harmadik az igazságszolgáltatás hiányait, a negyedik pedig a fényűzést okolta. A nők öltözete a legrégibb leírások után egyszerű volt. Ők is, mint férjeik, állati bőrökbe és vászon ruhákba öltöztek. Csak a byzanczi birodalommal való érintkezés változtatta meg egyszerűségüket. Azelőtt szabadon szétfolyó hajat viseltek, de most a férfiak befont haja nagy furorét csinált Konstantinápolyban, befonták tehát a nők is, és keleti gyöngysorokkal, drágakövekkel és kardalakú aranytűkkel ékítették föl. Derekukon arany és gyöngysor lánczot hordtak. Viselték a panyókamentét is, mint a férfiak, kizsinórozva a leányok prémezett tunikát, melyet derekukon zsinór és gombkészülék tartott össze. E viselet máig is dívik a kaukázusi cserkeszeknél és az avarok állítólagos utódainál. Hogy férjükkel lovagolhassanak, a magyar nők bő nadrágot húztak fel; a szoknya, harisnya és czipő csak a kereszténységgel jöttek át Németországból; azelőtt vastag bőr-és fadarabokat kötöttek talpukra, miként a bocskor még mai nap is bizonyítja. Ha az egykorú, külföldi történetírók nyomain indulunk, azt kell állítanunk, hogy sem a nők, sem a férfiak nem voltak szépek. Az akkori művelt népeknek igen sok rettegni való okuk volt a magyar népektől; nem lehet tehát csodálni, ha elrémült íróik borzasztó színekkel festik le a magyarok külső megjelenését. Találkozik azonban köztük egy, ki némi hitelre látszik méltónak, amennyiben egy kevés elismerést és elfogulatlanságot mutat a rettegett nemzet leírásában. Sidonius Apollinaris szintén rut külsejűnek mondja ugyan a magyarokat, de csak arczban; termetüket dicséri, s tág mellüket, széles vállukat, s testalkatuk a tá rsulat műcsarnoka. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG.