Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1879-08-31 / 35. szám
552 Itt hangja elakadt, hallgatott; szemének ragyogó bogarát könyfátyol födte el, ajka hangot nem adva, reszketett, mert gondolata a szeretett halotthoz repült. A boszu tehetetlensége megtörte szivét, hisz az imádott ifjút vissza nem adhatá; azt a könyörtelen, diadalmas gyönyört pedig, melylyel maga a boszu érzete a férfiú szivét kielégíti, az ő gyöngédebb lelke nem ismert. Mert Strathmore és az ő szenvedélye közt nagy különbség volt: az övé örök szerelemből fakadt, melynek a halál sem ártott, mig az ifjúé gyűlöletté vált szerelem szülötte, mely gyűlölet minden más érzelmet háttérbe szorít. Strathmore részvéttel tekintett e boldogtalan teremtésre, mert hisz neki köszönhető azon titok első kulcsát, mely a hitszegőt hatalmába szolgáltatá. És az egyetlen jutalom, melyet a czigány lány tettéért elfogadott, hogy őt szenvedni láthassa. Strathmore néhány arannyal kínálta meg. — Ruháid elrongyolódtak, Redempta,— mondá, szükséget szenvedsz, vedd most e csekélységet, jövőd az én gondom leend. De a lány most is büszke mozdulattal utasítá vissza az adományt, arczán mélabús futó mosollyal. — Már egyszer kijelentettem, műlord, hogy Redempta titkát nem pénzért adja el. Bosznjáért nem kíván jutalmat. Mióta Lenartson keze kezemben pihent, idegen pénz nem szennyezi be azt. A jövőhöz semmi közöm. Az én munkám be van fejezve. Előtted még nyitva áll a jövő, menj, ahova int! Mialatt egyhangú éneklő modorában cseh nyelven ezeket mondá, mindketten ama tavaszi éjre gondoltak a távol cseh hazában, midőn a czigány-sátor tüzének vörös lángjánál a fenyvesben arczának alap vonalaiból kiolvasá és megjóslá, minő pusztítást viend véghez egykor lelkében még szunnyadó, de majdan fölébredő szenvedélye. És most hirtelen óriási erővel ragadta meg Strathmore karját, mélyen szemébe tekintett, részvéttel, ugyanazon merev, álmatag kifejezéssel, mint amaz éjszakán. — Számomra nem virul jövő, de reád még várakozik; le kell aratnod, amit vetettél, élvezni fogod tetteid gyümölcsét ! Ez a természet törvénye! A múltat saját kezeddel alkottad meg, de a jövő kigúnyolja akaratodat. Hiában igyekezel újra építeni, a halálos bűn átka nehezedik minden munkára, a büszke fa hamuvá és porrá váland, midőn legvirulóbbnak hiszed! A bűnösön megboszultad a vétket, de az ártatlan ellen elkövetett bűnt magát le nem moshatod, nagy és hatalmas leendesz, lépteidet siker és dicsőség koronázza, de a vérfolt ott szárad kezeden mindörökre, és ha végrehajtod is a bűnhődés nagy munkáját, jól vigyázz, ki ne engedd ragadni kezedből, nehogy általad az ártatlan szenvedjen! Ünnepélyesen és mélabúsan csengett szomorú jóslata a mély csöndben; mintha külsőleg nem látna, oly sajátságos mélységes tekintettel szegezte szemét a férfiú arczára. Azután keze lehanyatlott karjáról, szabadon bocsátva azt. — Jön idő, midőn eszedbe jutnak Redempta szavai. Mi többé nem látjuk egymást. Isten veled! Ezzel megfordult és fajának gyors, nesztelen lépteivel az éj homályában tova sietett. Strathmore mozdulatlanul, legyökerezve állt azon a helyen, hol a lány elhagyá, a kétes homályban, mert még a hold is sötét felhő leple alá rejtőzött. Redempta szavai borzalommal törték el lelkét, és metsző fájdalommal; nem annyira maga a jóslat, mint az abban rejlő mély igazság hatotta meg. Mert jövőjét bűntettének tudata valóban mindörökre megmérgező. Bármily magas polcot s vívjon is ki magának, s bármily tiszteletet biztosítson is az emberek előtt — a kiontott vér lelkén tapad. Érjen bár öreg kort s dicsőséget, a helyrehozhatlan tett átka ott rágódik életének gyökerén. Soha meg nem szabadulni e tudattól, örökké hurczolni ez elrablott, vissza nem adható élet felelősségét! egy bűn tudatát, melyet meg nem történtté varázsolni nem lehet! — Oh, ez borzasztó! És ki láthat keresztül a jövő ködén, ki mondhatja meg előre, mily ártatlan életet sújthat még a múlt e vétke ? Ki tudja, minő visszatorlást, boszút rejteget a sors méhében számára? A jövő! A jövő ! Strathmore határozott: boszu az élő fejére, vezeklés, bűnbánás a halott iránt! És most, midőn a meggyilkolt sírjánál állott, fülében a jóslat szavainak visszhangjával, úgy tetszett neki, mintha a jövő kisértetei vennék körül, kigunyolva, kikaczagva törekvését, s ki akarva ragadni kezéből a vezeklés nagy munkáját. * * * Bágyadt csillagfény mellett kanyargott lassan, sötéten a Szajna síkmezőkön, dús erdők között a város felé, hogy azután komoran és lomhán csuszszék keresztül a gyéren világított hidvezete alatt, a rémes Morgue alsó falainak kövét mosva, s hogy visszatükrözze a szegény kis lelenczek vasbölcsőjének halvány sárgás mécsvilágát s a Tuileriák homlokzatának ezer meg ezer ragyogó lángját. És itt künn a szabadban, hol a folyam vize még tiszta, üde és hideg, hol a nagyváros forró gőze még nem rontá meg, hol zöld gallyak hajolnak árja fölé, és a csillagok vidám mosollyal üdvözlik, s hol sötét szine nyugalom, némasága mintegy megszentelve, — itt most egy emberi lény ül meggörnyedve viruló partján, fáradtan hajolva a csöndesen folydogáló folyam fölé, melynek tükörén vízililiomok úszkálnak, s az éj nyugodni látszik. Oly hús, zavartalan nyugalom lehet ott alant a folyam medrében, a habok karján álmatagon ringatózni át a halálba, mit sem tudni többé szenvedélyről, fájdalomról, az élet zaklatott küzdelmeiről, kétségbeesésről, a világ nyomoráról! — Oh, ti, kik szenvedtek, nem tartjátok-e szintén a legnagyobb, az egyedüli bölcsességnek ? Az ott elterülő alak legalább igy gondolkozik ; lelke belefáradt a küzdelembe, szive nyugalomra vágy. Körültekintett a tájon, de sehol egyetlen élő lény, azután föl az égre, honnét a csillagok fénye visszatükröződött mélységes ábrándos kék szemében. — Megboszultalak! Miért éljek tovább e világon! — sóhajtá a czigánylány szaggatott, bágyadt hangon, kezét szívére szorítva. Feje keblére hanyatlott, mindég közelebb, közelebb hajolt a csillagokat visszatükröző folyamhoz, melynek színén a halvány liliomok csöndesen úsztak levél koporsóikban, honnét feledés, nyugalom és halál intett feléje, és e néma csöndben leste ő a folyam mormolását. És amintegy mind közelebb, közelebb hajolt, két szeme megtelt csillogó könnyel, arcza átszellemült, mint az elitélt fogolyé, ki végre nyitva látja maga előtt az utat, mely várva várt szabadságához vezeti. — Én szerelmem! Én szerelmem! Jövök! Jövök! — sóhajtá, epedő vággyal tekintve az égre. Carey kapitány. — A dobsinai jégbarlang. A tornácé. Magyarország és a Nagyvilág. 35. Szám.