Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1879-08-31 / 35. szám

552 Itt hangja elakadt, hallgatott; szemé­nek ragyogó bogarát könyfátyol födte el, ajka hangot nem adva, reszketett, mert gon­dolata a szeretett halotthoz repült. A boszu tehetetlensége megtörte szivét, hisz az imá­dott ifjút vissza nem adhatá; azt a könyörte­len, diadalmas gyönyört pedig, melylyel maga a boszu érzete a férfiú szivét kielégíti, az ő gyöngédebb lelke nem ismert. Mert Strath­more és az ő szenvedélye közt nagy különb­ség volt: az övé örök szerelemből fakadt, melynek a halál sem ártott, mig az ifjúé gyűlöletté vált szerelem szülötte, mely gyű­lölet minden más érzelmet háttérbe szorít. Strathmore részvéttel tekintett e bol­dogtalan teremtésre, mert hisz neki köszön­­hető azon titok első kulcsát, mely a hitsze­gőt hatalmába szolgáltatá. És az egyetlen jutalom, melyet a czigány lány tettéért elfo­gadott, hogy őt szenvedni láthassa. Strathmore néhány arannyal kínálta meg. — Ruháid elrongyolódtak, Redempta,— mondá, szükséget szenvedsz, vedd most e csekélysé­get, jövőd az én gondom leend. De a lány most is büszke mozdulattal utasítá vissza az adományt, arczán mélabús futó mosollyal. — Már egyszer kijelentettem, műlord, hogy Redempta titkát nem pénzért adja el. Bosznjáért nem kíván jutalmat. Mióta Lenartson keze kezem­ben pihent, idegen pénz nem szennyezi be azt. A jövőhöz semmi közöm. Az én munkám be van fejezve. Előtted még nyitva áll a jövő, menj, a­hova int! Mialatt egyhangú éneklő modorában cseh nyelven ezeket mondá, mindketten ama tavaszi éjre gondoltak a távol cseh hazában, midőn a czigány-sátor tüzének vörös lángjánál a fenyves­ben arczának alap vonalaiból kiolvasá és megjóslá, minő pusztítást viend véghez egykor lelkében még szunnyadó, de majdan fölébredő szenvedélye.­­ És most hirtelen óriási erővel ragadta meg Strathmore karját, mé­lyen szemébe tekintett, részvéttel, ugyanazon merev, álmatag kifeje­zéssel, mint amaz éj­szakán. — Számomra nem virul jövő, de reád még várakozik; le kell arat­nod, a­mit vetettél, él­vezni fogod tetteid gyü­mölcsét ! Ez a természet törvénye! A múltat saját kezeddel alkottad meg, de a jövő kigúnyolja aka­ratodat. Hiában igyeke­zel újra építeni, a halá­los bűn átka neheze­dik minden munkára, a büszke fa hamuvá és porrá váland, midőn leg­­virulóbbnak hiszed! A bűnösön megboszultad a vétket, de az ártatlan ellen elkövetett bűnt magát le nem moshatod, nagy és hatalmas leendesz, lépteidet siker és dicső­ség koronázza, de a vérfolt ott szárad kezeden mindörökre, és ha végrehajtod is a bűnhődés nagy munkáját, jól vigyázz, ki ne engedd ragadni kezed­ből, nehogy általad az ártatlan szenvedjen! Ünnepélyesen és mélabúsan csengett szomorú jóslata a mély csöndben; mintha külsőleg nem látna, oly sajátságos mélységes tekintettel szegezte szemét a férfiú arczára. Azután keze lehanyatlott karjáról, szabadon bocsátva azt. — Jön idő, midőn eszedbe jutnak Re­dempta szavai. Mi többé nem látjuk egymást. Isten veled! Ezzel megfordult és fajának gyors, nesztelen lépteivel az éj homályában tova sietett. Strathmore mozdulatlanul, legyökerezve állt azon a helyen, hol a lány elhagyá, a kétes homály­ban, mert még a hold is sötét felhő leple alá rejtőzött. Redempta szavai borzalommal törték el lelkét, és metsző fájdalommal; nem annyira maga a jóslat, mint az abban rejlő mély igazság hatotta meg. Mert jövőjét bűntettének tudata valóban mindörökre megmérgező. Bármily magas polc­ot s vívjon is ki magának, s bármily tiszteletet bizto­sítson is az emberek előtt — a kiontott vér lelkén tapad. Érjen bár öreg kort s dicsőséget, a helyre­­hozhatlan tett átka ott rágódik életének gyökerén. Soha meg nem szabadulni e tudattól, örökké hurczolni ez elrablott, vissza nem adható élet felelősségét! egy bűn tudatát, melyet meg nem történtté varázsolni nem lehet! — Oh, ez borzasztó! És ki láthat keresztül a jövő ködén, ki mondhatja meg előre, mily ártatlan életet sújthat még a múlt e vétke ? Ki tudja, minő visszatorlást, boszút rejteget a sors méhében számára? A jövő! A jövő ! Strathmore határozott: boszu az élő fejére, vezeklés, bűnbánás a halott iránt! És most, midőn a meggyilkolt sírjánál állott, fülében a jóslat szavainak visszhangjával, úgy tetszett neki, mintha a jövő kisértetei vennék körül, kigunyolva, kikaczagva törek­vését, s ki akarva ragadni kezéből a vezek­lés nagy munkáját. * * * Bágyadt csillagfény mellett kanyargott lassan, sötéten a Szajna síkmezőkön, dús erdők között a város felé, hogy azután ko­moran és lomhán csuszszék keresztül a gyé­ren világított hid­­vezete alatt, a rémes Morgue alsó falainak kövét mosva, s hogy visszatükrözze a szegény kis lelenczek vas­bölcsőjének halvány sárgás mécsvilágát s a Tuileriák homlokzatának ezer meg ezer ra­­gyogó lángját. És itt künn a szabadban, hol a folyam vize még tiszta, üde és hideg, hol a nagyváros forró gőze még nem rontá meg, hol zöld gallyak hajol­nak árja fölé, és a csillagok vidám mosollyal üdvözlik, s hol sötét szine nyugalom, némasága mintegy megszentelve, — itt most egy emberi lény ül meggörnyedve viruló partján, fáradtan hajolva a csöndesen folydogáló folyam fölé, mely­nek tükörén vízililiomok úszkálnak, s az éj nyugodni látszik. Oly hús, zavartalan nyugalom lehet ott alant a folyam medrében, a habok karján álmatagon ringatózni át a halálba, mit sem tudni többé szenvedélyről, fájdalomról, az élet zaklatott küz­delmeiről, kétségbeesésről, a világ nyomoráról! — Oh, ti, kik szenvedtek, nem tartjátok-e szintén a legnagyobb, az egyedüli bölcsességnek ? Az ott elterülő alak legalább igy gondolko­zik ; lelke belefáradt a küzdelembe, szive nyu­galomra vágy. Körülte­kintett a tájon, de sehol egyetlen élő lény, az­után föl az égre, honnét a csillagok fénye vissza­tükröződött mélységes ábrándos kék szemében. — Megboszultalak! Miért éljek tovább e világon! — sóhajtá a czigánylány szaggatott, bágyadt hangon, kezét szívére szorítva. Feje keblére hanyat­lott, mindég közelebb, közelebb hajolt a csilla­gokat visszatükröző fo­lyamhoz, melynek színén a halvány liliomok csön­desen úsztak levél ko­porsóikban, honnét fele­dés, nyugalom és halál intett feléje, és e néma csöndben leste ő a folyam mormolását. És a­mint­egy mind közelebb, köze­lebb hajolt, két szeme megtelt csillogó könnyel, arcza átszellemült, mint az elitélt fogolyé, ki végre nyitva látja maga előtt az utat, mely várva várt szabadságához vezeti. — Én szerelmem! Én szerelmem! Jövök! Jövök! — sóhaj­tá, epedő vággyal tekintve az égre. Carey kapitány. — A dobsinai jégbarlang. A tornácé. Magyarország és a Nagyvilág. 35. Szám.

Next