Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)

1882-09-17 / 38. szám

606 1­ 38. Szám, fordította az „Il Slangwhanger di Roma“ czimű­ hetilapból, a­mint következik: „Csodálatos felfedezés! Signor John Smith, egy év óta Rómában lakó amerikai, egy kis darab földet vásárolt a Campagnában, köz­vetlenül a Scipio család síremléke mellett. Bor­ghese herczegnőnek egy tönkrement rokonától. Smith úr a ministerhez ment és kijelenté, hogy e kis telket egy szegény amerikai művésznek, Arnold Györgynek tulajdonába bocsájtja minden pénzbeli kárpótlás nélkül, sőt a saját költségén meg is javíttatja a talajt, hogy szegény művész honfián segítsen. Négy héttel ezelőtt Signor Smith e kis darab földön némi szükséges ásatásokat végeztetett s véletlenül egy antik szoborra buk­kant, valóságos műkincsre, mely az egykori dicső Rómát díszítette. Az egy felséges női ala­kot ábrázolt, bár az évszázadok moha és piszka rajta volt, mégis senki sem nézhette meg, hogy bájoló szépségétől legmélyebben meg ne indíttatott volna. Orra, bal lába, egyik füle, jobb lábának és kezeinek ujjai le vannak tör­delve, de csonkasága mellett is megragadja a nézőt. A kormányzóság rögtön katonaságot ren­delt ki a szobor őrzésére és egy bibornokból, régi­­ségbuvárokból s műkritikusokból álló vegyes bi­zottságot nevezett ki, melynek feladata volt a szobor értékét megállapítani s e vélemény alap­ján a telek tulajdonosát kárpótolni. Az egész eseményt tegnap estig a legmélyebb titok fátyla födte. Ekközben összeült a bizottság és zárt aj­tók mellett tanácskozott. Tegnap este egyhangú­lag abban egyeztek meg, hogy a szobor egy is­meretlen, de nagy tehetségű szobrász Vénus szobra, a harmadik századból Kr. e. A bizottság véleménye szerint a legtökéletesebb műdarabok egyike, a­melyről a világnak eddig tudomása volt. Éjfélkor tartották az utolsó ülést és a Vé­nus szobor értékét rettentő nagy összegre, tíz millió frankra becsülték. A római törvény sze­rint a Campagnában talált mindennemű ré­giségnek az állam fele részben birtokosa, így tehát Arnold úrnak csak öt millió frankot kell fizetnie és e megbecsü­lhetlen műrégiség az állam tulajdonába megy át. Ma reggel Vénus a Capi­­tolra vitetett, a bizottság pedig délben öt millió frank fejedelmi összegről szóló utalványt állított ki, mely ő szentsége állami kincstára által fog beváltatni.“ Egy hang a tömegből: Ez aztán a sze­rencse ! Ilyen még nem történt, mióta a világ áll ! Egy más hang: Uraim, indítványozom, hogy rögtön egy amerikai részvénytársaság ala­kuljon e kis telek megvétele, felásatása czéljá­­ból. Azt hiszem, nincs szükség ez indítványt bő­vebben indokolnom. Önök eléggé meggyőződhet­tek róla, hogy ily csonka szobrokkal való ke­reskedés a legpompásabb üzlet. Mindnyájan : Elfogadjuk ! VI. FEJEZET. (Színhely: a római Capitol.) — Kedves Mari, ez a világ leghíresebb szobra. Ez az isteni Vénus-szobor, melyről oly sokat hallottál. Itt áll az apró hiányai mellett is oly hires szobor, mely a legjelesebb római szobrászoktól „restauráltatott“, azaz ki-kifoldoz­­tatott és e foldozás, a melyet e hires szobron véghez vittek, pusztán csak ez­­ ismertté tette nevüket az egész világon. Mily különösnek tű­nik fel előttem ez a hely ! Ezelőtt tiz esztendő­vel épen e helyen álltam, mint szegény ördög — és édes jó istenem, egy fillért sem mondhat­tam a magaménak. Sok munkámba került, míg e híres ókori műremeket elkészítettem, a mely­nek most a hire hét világra szól. — Ez a csodált világhírű capitóliumi Vé­nus ? értékét mennyire is becsülik ? Tíz millió frankra ? — Igen, most ennyi az értéke. — Ah, kedves György, mily isteni szép­ségű nőalak. — Oh igen! De még­sem oly szép,­­mint azelőtt, amíg az én kedves Smith John barátom az orrát be nem törte. A leleményes, lángeszű férfiú, a páratlan hű barát ! Boldogságunk meg­alapítója ! De kedvesem, mi baja van a kis Ma­rinak, úgy köhécsel szegényke. Az istenért, még szamárhurutot kap ! Hogy te még most sem ta­nultál meg vigyázni a gyermekekre ! „A csiga­készítés.“ — Rajz a népéletből. — Tudod-e nyájas olvasó, mi fán terem az a „csiga-készítés“­? Ne érts azonban ez alatt mesterségesen ké­­­­­zített földi vagy tengeri csigát. A­miről én akarok most írni, az a csiga tésztából készíttetik. — Hol ? kérded. — Hát bizony, azon a jó áldott Alföldön.­­ Azért mondom az Alföldet, mivel a fővá­rosban még nem­ hallottam a „csiga-készités“ hírét... de meg nem is ettem . . . már t. i. csiga-levest. — És mikép csinálják ? — kérded újra. —­­ Készitésmódja igen egyszerű. Képzelj magadnak 8 czentiméter hosszú s 4 czentiméter széles lapot, melynek két vége (a 8 czentiméteres) drót által van összekapcsolva. Az a képzelt lap pedig rovátkolt legyen ... még­pedig úgy, hogy vékony fa szálkák fél millimé­ter távolban legyenek a két véghez erősítve. Ez a nép által „bordának“ neveztetik. Hogy a csiga­készítő eszköz teljes legyen, kell még ehez egy, egész iron hosszúságú sodró­fa, mely­nek egyik vége jól kihegyeztetik. Ha már most készíteni akarjuk a csigát, veszünk a kinyújtott tésztalevelekből apróra fel­metszett koczkákból egyet s rátesszük a rovát­kolt bordára; a sodrófa vékonyabb részét rá­illesztjük a koczka egyik szegletére s azt nyomva előrehaladunk. A tészta szépen felsodródik a sodrófára s a rovátkolt borda valóságos csiga­menetet hagy az összegöngyölített tésztán. Ebből aztán ízletes leves készíttetik, lyúk­­vagy marhahúsból . . . Leves ez is, mondod reá, ha megkóstolod. Igazad van, csakhogy a „csiga­­készítés“­)­ szolgáló alkalom mindig ízletesebbé teszi a csiga-levest minden más fajta levesnél. Nem mindennapi dolog ám a csiga­készí­tés, többnyire ünnepélyes alkalomkor, — pl. la­kodalom, szüret, névnap, disznótor — készíttetik. Nagy szó az, mikor egyik háztól a másik­hoz beszólanak, hogy ha nem reszelik komám­­asszonyék, hát holnap estére nézzenek át egy kis csiga-készítésre. Leginkább h­amar megtörténő lakodalom jele az. Komámasszonyék természetesen szívesen vállalkoznak Julis leányommal és Ferke fiam­mal . . . Különösen, ha a csiga-készitő háznál Julis kedvére való legény és Ferke számára al­kalmas leányzó is talál­tatik. De ha nincs is, az nem nagy baj, majd szeret a komámasszony s kész a boldogság. A csiga-készítés nagyban divatozik télen, mint mikor a legtöbb lakodalom és mulatság van. Nézzünk be mi is egy ilyen csiga­csináló házhoz.* * * Gombosné épen a kamarába indul. Utána megy két leánya egy-egy fatállal. Megállanak egy lisztes zsák előtt. — Te Mari — kérdi Gombosné idősebb leányától — melyik lisztből vettél ? — A nullásból, édes­anyám — válaszolja Mari. — Hát te, Zsuzsi ? — kérdi a másiktól. — Én a király-lisztből, — feleli Zsuzsi — úgy mondta kelmed, mikor a boltba indultam. Gombosné kibontja a nullásliszt zsákját, tele rakja a két tálat. A leányok mosolyognak , különösen Mári. — Bizony leányom, — mondja neki Gom­bosné — nem mindenkinek van módjában lako­dalmára nullás­ lisztből készíttetni csigát... Olyan finom lesz ebből, hogy a király ő felsége is meg­kóstolhatná. — Legyen is, édes anyám — mondja Zsuzsi — annál jobb hite lesz házunknak s jobban kél a leány is. — Hm! te csintalan — válaszol, nevetve Gombosné — korán van még neked arra gon­dolni. —­ Ki tudja ? — felelé pirulva Zsuzsi. Beszélgetés közben beérnek a szobába. Rá­borítják a lisztet az asztalra helyezett nyújtó­­deszkára. Felgyűld ruhája ujját Zsuzsi, kedvtelve si­mogatja végig gömbölyű két karját . . . Olyan fehér az, mint a csillogó hó. Összesepri a lisztet egy csomóba. Közepébe üti kezét s jókora üreget csinál benne. Majd nyakra-főre Ütögeti bele a tojást, vizet is tölt bele. Aztán jól összekutyulja. Egész tűzzel kezdi gyúrni. Arcza úgy kipirul, mintha két bazsa­rózsa viritna két felől. — Meg legyen ám az a tészta gyúrva, Zsuzsi — mondja Gombosné. — Ne féltse édes anyám — feleli ő­s még nagyobb tűzzel lát a dologhoz. — Mári lelkem — kérdi Gombosné — be­szóltál-e Vasas komáékhoz? — Igen, édes anyám — feleli Mári. — Megmondtam, hogy mindnyájan eljöjjenek csi­gát készíteni. — Hát Szűrüsné komámasszonynál voltál ? — Voltam ott is, eljönnek. A Szürüs névre Zsuzsi elpirul. Nem veszi észre senki. Zavarában . . . talán örömében még hevesebben gyúrja a csigának való tésztát. A nyújtó deszka is megcsúszik. — Vigyázz, leányom — feddi anyja. — Vigyázok, édesanyám — válaszolja ne­vetve Zsuzsi. Örült a kis hamis, hogy nem vették észre a zavarát. — Na, készen van a tészta, édes­anyám — mondja Zsuzsi. —­­Tel van, leányom. Most szaggasd szét, tedd a szitára, hadd keljen meg. Zsuzsi úgy tesz, mint anyja parancsolja. Milyen jó, hogy nem tudják az ember gon­dolatát. Zsuzsi mosolygó arczáról is ezt lehetett le­olvasni. Munkaközben odabarangolt gondolata a Kasza közre, a­hol Szürüsné lakik... meg a fia. Annyi igaz, Pista csinos legény. Kacsin­gatnak is reá a leányok, de biz’ ő kelme reá­­jok se hederit .. . Csak egy leány van a város­ban, kinek egyetlen kacsintásáért kifutna a vi­lágból is ...ha kellene. Az a jó, hogy nem kell... Nem engedi azt Zsuzsi sem. Ott ismerkedtek meg Bundás szomszéd la­kodalmán. Annyit tánczoltak együtt, úgy bele­néztek egymás szemébe, hogy máig se tudták egymást elfelejteni . . . pedig már esztendeje an­nak a históriának. — Talán jó is lesz már az a tészta? — kérdi egy idő múlva Gombosné. Zsuzsi megnézi a lebontott tésztát. Sorra tapogatja. — Már megkell — mondja. — Na, akkor dologra fiaim, siessünk, mert mindjárt este lesz, aztán azon vesszük észre ma­gunkat, hogy nyakunkon a vendégsereg. — Bár csak itt volnának már, gondolja Zsuzsi. Hanem azért nyújtó fára kap ő is, meg Mári is . . . a menyasszony. Megy a munka gyorsan, a levelek egy­másután k­észülnek. Gombosné a harmadik asztalon csinálja a koczkákat a kész tésztalevelekből. Egy óra múlva készen vannak. Tisztessé­ges öreg este is lett reájuk. — Na jöhetnek már, mondja elégülten Zsuzsi. Ideje is volt bevégezni. Kint kutyaugatás hangzik. — Nézz ki csak, lelkem Zsuzsi — mondja­­ neki Gombosné. Magyarország és a Nagyvilág. BEFEJEZÉS. A kapitóliumi Vénus még mindig Rómá­ban a Kapitóliumon áll és most is a leghíresebb, legtökéletesebb szobornak tartják s már emlí­tése is képes izgatottságba hozni a világot. Ha valamikor oly szerencsés helyzetbe juthattok, hogy szinről-szinte láthatjátok e dicső szobrot, gondoljatok e kis történetre, melynek igazságá-­­ ról jót áll a szerző. És ha valaha valaki Syra­­kusában (tulajdonképen New-York államban) egy márvány szobrot talál és nektek ajánlja fel, hogy jó pénzért megvegyétek, legyetek okosak és ne vegyétek meg. Küldjétek Rómába!­­ Gyöngyösi László.

Next