Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-09-17 / 38. szám
606 1 38. Szám, fordította az „Il Slangwhanger di Roma“ czimű hetilapból, amint következik: „Csodálatos felfedezés! Signor John Smith, egy év óta Rómában lakó amerikai, egy kis darab földet vásárolt a Campagnában, közvetlenül a Scipio család síremléke mellett. Borghese herczegnőnek egy tönkrement rokonától. Smith úr a ministerhez ment és kijelenté, hogy e kis telket egy szegény amerikai művésznek, Arnold Györgynek tulajdonába bocsájtja minden pénzbeli kárpótlás nélkül, sőt a saját költségén meg is javíttatja a talajt, hogy szegény művész honfián segítsen. Négy héttel ezelőtt Signor Smith e kis darab földön némi szükséges ásatásokat végeztetett s véletlenül egy antik szoborra bukkant, valóságos műkincsre, mely az egykori dicső Rómát díszítette. Az egy felséges női alakot ábrázolt, bár az évszázadok moha és piszka rajta volt, mégis senki sem nézhette meg, hogy bájoló szépségétől legmélyebben meg ne indíttatott volna. Orra, bal lába, egyik füle, jobb lábának és kezeinek ujjai le vannak tördelve, de csonkasága mellett is megragadja a nézőt. A kormányzóság rögtön katonaságot rendelt ki a szobor őrzésére és egy bibornokból, régiségbuvárokból s műkritikusokból álló vegyes bizottságot nevezett ki, melynek feladata volt a szobor értékét megállapítani s e vélemény alapján a telek tulajdonosát kárpótolni. Az egész eseményt tegnap estig a legmélyebb titok fátyla födte. Ekközben összeült a bizottság és zárt ajtók mellett tanácskozott. Tegnap este egyhangúlag abban egyeztek meg, hogy a szobor egy ismeretlen, de nagy tehetségű szobrász Vénus szobra, a harmadik századból Kr. e. A bizottság véleménye szerint a legtökéletesebb műdarabok egyike, amelyről a világnak eddig tudomása volt. Éjfélkor tartották az utolsó ülést és a Vénus szobor értékét rettentő nagy összegre, tíz millió frankra becsülték. A római törvény szerint a Campagnában talált mindennemű régiségnek az állam fele részben birtokosa, így tehát Arnold úrnak csak öt millió frankot kell fizetnie és e megbecsülhetlen műrégiség az állam tulajdonába megy át. Ma reggel Vénus a Capitolra vitetett, a bizottság pedig délben öt millió frank fejedelmi összegről szóló utalványt állított ki, mely ő szentsége állami kincstára által fog beváltatni.“ Egy hang a tömegből: Ez aztán a szerencse ! Ilyen még nem történt, mióta a világ áll ! Egy más hang: Uraim, indítványozom, hogy rögtön egy amerikai részvénytársaság alakuljon e kis telek megvétele, felásatása czéljából. Azt hiszem, nincs szükség ez indítványt bővebben indokolnom. Önök eléggé meggyőződhettek róla, hogy ily csonka szobrokkal való kereskedés a legpompásabb üzlet. Mindnyájan : Elfogadjuk ! VI. FEJEZET. (Színhely: a római Capitol.) — Kedves Mari, ez a világ leghíresebb szobra. Ez az isteni Vénus-szobor, melyről oly sokat hallottál. Itt áll az apró hiányai mellett is oly hires szobor, mely a legjelesebb római szobrászoktól „restauráltatott“, azaz ki-kifoldoztatott és e foldozás, a melyet e hires szobron véghez vittek, pusztán csak ez ismertté tette nevüket az egész világon. Mily különösnek tűnik fel előttem ez a hely ! Ezelőtt tiz esztendővel épen e helyen álltam, mint szegény ördög — és édes jó istenem, egy fillért sem mondhattam a magaménak. Sok munkámba került, míg e híres ókori műremeket elkészítettem, a melynek most a hire hét világra szól. — Ez a csodált világhírű capitóliumi Vénus ? értékét mennyire is becsülik ? Tíz millió frankra ? — Igen, most ennyi az értéke. — Ah, kedves György, mily isteni szépségű nőalak. — Oh igen! De mégsem oly szép,mint azelőtt, amíg az én kedves Smith John barátom az orrát be nem törte. A leleményes, lángeszű férfiú, a páratlan hű barát ! Boldogságunk megalapítója ! De kedvesem, mi baja van a kis Marinak, úgy köhécsel szegényke. Az istenért, még szamárhurutot kap ! Hogy te még most sem tanultál meg vigyázni a gyermekekre ! „A csigakészítés.“ — Rajz a népéletből. — Tudod-e nyájas olvasó, mi fán terem az a „csiga-készítés“? Ne érts azonban ez alatt mesterségesen kézített földi vagy tengeri csigát. Amiről én akarok most írni, az a csiga tésztából készíttetik. — Hol ? kérded. — Hát bizony, azon a jó áldott Alföldön. Azért mondom az Alföldet, mivel a fővárosban még nem hallottam a „csiga-készités“ hírét... de meg nem is ettem . . . már t. i. csiga-levest. — És mikép csinálják ? — kérded újra. — Készitésmódja igen egyszerű. Képzelj magadnak 8 czentiméter hosszú s 4 czentiméter széles lapot, melynek két vége (a 8 czentiméteres) drót által van összekapcsolva. Az a képzelt lap pedig rovátkolt legyen ... mégpedig úgy, hogy vékony fa szálkák fél milliméter távolban legyenek a két véghez erősítve. Ez a nép által „bordának“ neveztetik. Hogy a csigakészítő eszköz teljes legyen, kell még ehez egy, egész iron hosszúságú sodrófa, melynek egyik vége jól kihegyeztetik. Ha már most készíteni akarjuk a csigát, veszünk a kinyújtott tésztalevelekből apróra felmetszett koczkákból egyet s rátesszük a rovátkolt bordára; a sodrófa vékonyabb részét ráillesztjük a koczka egyik szegletére s azt nyomva előrehaladunk. A tészta szépen felsodródik a sodrófára s a rovátkolt borda valóságos csigamenetet hagy az összegöngyölített tésztán. Ebből aztán ízletes leves készíttetik, lyúkvagy marhahúsból . . . Leves ez is, mondod reá, ha megkóstolod. Igazad van, csakhogy a „csigakészítés“) szolgáló alkalom mindig ízletesebbé teszi a csiga-levest minden más fajta levesnél. Nem mindennapi dolog ám a csigakészítés, többnyire ünnepélyes alkalomkor, — pl. lakodalom, szüret, névnap, disznótor — készíttetik. Nagy szó az, mikor egyik háztól a másikhoz beszólanak, hogy ha nem reszelik komámasszonyék, hát holnap estére nézzenek át egy kis csiga-készítésre. Leginkább hamar megtörténő lakodalom jele az. Komámasszonyék természetesen szívesen vállalkoznak Julis leányommal és Ferke fiammal . . . Különösen, ha a csiga-készitő háznál Julis kedvére való legény és Ferke számára alkalmas leányzó is találtatik. De ha nincs is, az nem nagy baj, majd szeret a komámasszony s kész a boldogság. A csiga-készítés nagyban divatozik télen, mint mikor a legtöbb lakodalom és mulatság van. Nézzünk be mi is egy ilyen csigacsináló házhoz.* * * Gombosné épen a kamarába indul. Utána megy két leánya egy-egy fatállal. Megállanak egy lisztes zsák előtt. — Te Mari — kérdi Gombosné idősebb leányától — melyik lisztből vettél ? — A nullásból, édesanyám — válaszolja Mari. — Hát te, Zsuzsi ? — kérdi a másiktól. — Én a király-lisztből, — feleli Zsuzsi — úgy mondta kelmed, mikor a boltba indultam. Gombosné kibontja a nullásliszt zsákját, tele rakja a két tálat. A leányok mosolyognak , különösen Mári. — Bizony leányom, — mondja neki Gombosné — nem mindenkinek van módjában lakodalmára nullás lisztből készíttetni csigát... Olyan finom lesz ebből, hogy a király ő felsége is megkóstolhatná. — Legyen is, édes anyám — mondja Zsuzsi — annál jobb hite lesz házunknak s jobban kél a leány is. — Hm! te csintalan — válaszol, nevetve Gombosné — korán van még neked arra gondolni. — Ki tudja ? — felelé pirulva Zsuzsi. Beszélgetés közben beérnek a szobába. Ráborítják a lisztet az asztalra helyezett nyújtódeszkára. Felgyűld ruhája ujját Zsuzsi, kedvtelve simogatja végig gömbölyű két karját . . . Olyan fehér az, mint a csillogó hó. Összesepri a lisztet egy csomóba. Közepébe üti kezét s jókora üreget csinál benne. Majd nyakra-főre Ütögeti bele a tojást, vizet is tölt bele. Aztán jól összekutyulja. Egész tűzzel kezdi gyúrni. Arcza úgy kipirul, mintha két bazsarózsa viritna két felől. — Meg legyen ám az a tészta gyúrva, Zsuzsi — mondja Gombosné. — Ne féltse édes anyám — feleli ős még nagyobb tűzzel lát a dologhoz. — Mári lelkem — kérdi Gombosné — beszóltál-e Vasas komáékhoz? — Igen, édes anyám — feleli Mári. — Megmondtam, hogy mindnyájan eljöjjenek csigát készíteni. — Hát Szűrüsné komámasszonynál voltál ? — Voltam ott is, eljönnek. A Szürüs névre Zsuzsi elpirul. Nem veszi észre senki. Zavarában . . . talán örömében még hevesebben gyúrja a csigának való tésztát. A nyújtó deszka is megcsúszik. — Vigyázz, leányom — feddi anyja. — Vigyázok, édesanyám — válaszolja nevetve Zsuzsi. Örült a kis hamis, hogy nem vették észre a zavarát. — Na, készen van a tészta, édesanyám — mondja Zsuzsi. —Tel van, leányom. Most szaggasd szét, tedd a szitára, hadd keljen meg. Zsuzsi úgy tesz, mint anyja parancsolja. Milyen jó, hogy nem tudják az ember gondolatát. Zsuzsi mosolygó arczáról is ezt lehetett leolvasni. Munkaközben odabarangolt gondolata a Kasza közre, ahol Szürüsné lakik... meg a fia. Annyi igaz, Pista csinos legény. Kacsingatnak is reá a leányok, de biz’ ő kelme reájok se hederit .. . Csak egy leány van a városban, kinek egyetlen kacsintásáért kifutna a világból is ...ha kellene. Az a jó, hogy nem kell... Nem engedi azt Zsuzsi sem. Ott ismerkedtek meg Bundás szomszéd lakodalmán. Annyit tánczoltak együtt, úgy belenéztek egymás szemébe, hogy máig se tudták egymást elfelejteni . . . pedig már esztendeje annak a históriának. — Talán jó is lesz már az a tészta? — kérdi egy idő múlva Gombosné. Zsuzsi megnézi a lebontott tésztát. Sorra tapogatja. — Már megkell — mondja. — Na, akkor dologra fiaim, siessünk, mert mindjárt este lesz, aztán azon vesszük észre magunkat, hogy nyakunkon a vendégsereg. — Bár csak itt volnának már, gondolja Zsuzsi. Hanem azért nyújtó fára kap ő is, meg Mári is . . . a menyasszony. Megy a munka gyorsan, a levelek egymásután készülnek. Gombosné a harmadik asztalon csinálja a koczkákat a kész tésztalevelekből. Egy óra múlva készen vannak. Tisztességes öreg este is lett reájuk. — Na jöhetnek már, mondja elégülten Zsuzsi. Ideje is volt bevégezni. Kint kutyaugatás hangzik. — Nézz ki csak, lelkem Zsuzsi — mondja neki Gombosné. Magyarország és a Nagyvilág. BEFEJEZÉS. A kapitóliumi Vénus még mindig Rómában a Kapitóliumon áll és most is a leghíresebb, legtökéletesebb szobornak tartják s már említése is képes izgatottságba hozni a világot. Ha valamikor oly szerencsés helyzetbe juthattok, hogy szinről-szinte láthatjátok e dicső szobrot, gondoljatok e kis történetre, melynek igazságá- ról jót áll a szerző. És ha valaha valaki Syrakusában (tulajdonképen New-York államban) egy márvány szobrot talál és nektek ajánlja fel, hogy jó pénzért megvegyétek, legyetek okosak és ne vegyétek meg. Küldjétek Rómába! Gyöngyösi László.