Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)

1882-09-17 / 38. szám

604 Eszibe jutott ám az asszonynak: „Hátha majd egyszer kis fia lesz ? Hátha majd az meg­nő ? Hátha elviszik katonának, aztán ott agyon­lövik, levágják a fü­lit, meg az orrát? — — És ő csak azt mondja majd rá: „volt — nincs“, milyen szomorú lesz ez !“ „Oh boldogságos Isten!“ Elkezdett hát sírni, ríni. Jött a komámasszony, jött a nénémasz­­szony, barátnő, kiváncsi szomszédasszony s el­mondta nekik, mily szomorú lesz, ha majd azt mondja : „volt — nincs !“ És sirtak és irtak . . . Vala pedig ez az egész egy gonosz, boszu­­álló terv. Megjött a „tinte“, kit az isten csak azért teremtett, hogy jó szive legyen, megjött az „aranyos mamuska“ is és ki jön adva a ren­delet, hogy a­mint a férj a kapun belép, min­denkinek sírnia kell. (Itt el nem feledem tudtára adni a nyájas olvasónak, hogy e napon kellett volna a „zsar­fia lesz, majd elviszik katonának, majd agyon­lövik . . . — Lásd, mért hagysz magamra, mért engedsz annyi időt, hogy még ily bohóságokra is gondolhatok ? Maradj itt, örökre-------s férje keblére rejti tüzes arczát. Egy hosszú, szenvedélyes csók erre a felelet. S a kis amor csak egyre mosolyg ! ? . . . (Itt el nem mulasztom megsúgni önöknek, hogy a férj a történet későbbi folyamában be­vallja, hogy a „sürgős ügyek“ otthon lettek el­intézve.) --------Beköszönt a nagy nap. Rózsaszín pólyák közül apró kedves arcz bámul reád. Az újdonszülött pedig a leány­­gyermek ! Örömköny ragyog a nő szemében. A férj felkaczag-------­Te pedig sírj, polgártárs, mert egy kato­nával kevesebbje van hazádnak. Sírj, ember — örökké! ? — — — Kp. Kovács László, nők a férjnek Bécsből megérkeznie, mit az tel­jesített is olyformán, hogy ideje korán megszök­vén hazulról, körülkocsikázott a városban s nagy robajjal hajtatott haza.) Alig hogy a kocsi megállt, megkezdődött a nagy jajveszékelés. A cselédek „bőgése utczahosszat elhallat­szott , odabenn csak a könyek hullottak. Ki tudja, nem voltak-e igaz könyek is közöttük ? ! . . . De jó a férj. („Könye se perdül, jajta se hallik.“) Már az utczán hallja a nagy jajgatást s megdöbbenve rohan fel. — „Mi az ? Mi történt ? Az égre ! Kérlek, könyörgöm !“ s tündére lábaihoz borul. Adott jelre a többi elpárolog s csak az ifjú házaspár marad együtt. A férj könyörög, kér, mig fel nem szárad a köny. A bájos feleség aztán mosolyra nyitja dur­­czás ajkát s elkezdi azt a mesét, ha majd neki MAGYA­R­O­RSZÁ­G ÉS A NAGYVILÁG. (­­ „Elaludt.“ Boldogságnak kora a gyermekkor. Ha mi egyebe sem volna, már egészséges alvásáért is megirigyelhetné, kinek messze háta mögött áll. Ez a kis csintalan is, fá­radttá játszva magát piros kukoriczacsövekkel, végig­terült a padlón s úgy hozza, hogy selyempárnák közt sem lehetne különben. Egyébiránt furcsa egy vendég az az álom. A fiatalság szeretné elűzni magától, sajnál minden karjaiban eltöltött perczet, é­s az álom mégis a fiatalságot lepi meg legörömestebb. Mennyire hívo­gatja ellenben magához az öregség, mennyire hizeleg neki, mi minden cselfogást és mesterséget megpróbál, hogy magához édesgesse ? Jóságos kegyként fogadja minden látogatását s mégis mi gyakran kimarad . . . . 38. Szám. Egy Vénus-szobor története. Twain Márk után. I. FEJEZET. (Színhely : egy művész atelerje Rómában.) — Oh György, mennyire szeretlek! — Isten áldja meg hű szivedet, jól tudom én azt — de atyád, hogy lehet atyád oly ke­gyetlen, kőszivű­ ? — Kedves György, ő okos ember ; de a művészet előtte ostobaság, csak a fűszerkereske­­déshez ért. Azt hiszi, hogy én veled éhen hal­nék meg. — Átkozott legyen az okossága, ez visz engem a sírba. Miért nem teremtett az úristen engem is szívtelen pénzt élbre verő szatócsnak, miért adott tehetséget a szobrászatra, ha nincs hozzá kenyerem. — Ne csüggedj el, kedves Györgyöm, elő­ítéletei rögtön eltűnnek, ha te ötezer dollárt tudsz felmutatni és ...­ ­ — Ötezer ördögöt! kedves gyermekem, még most is adós vagyok a házbérrel. II. FEJEZET. (Szinhely : lakás Rómában.) — Kedves uram, fölösleges minden szó­­szaporitás. Nekem ön ellen semmi kifogásom. De leányomat nem teszem szerencsétlenné. Mű­vészet ide, művészet oda! én bizony meg nem engedem, hogy csupa műszeretetből leányommal éhen haljanak. — Uram, én szegény vagyok, azt nem ta­gadom. De a dicsőség semmit sem ér ön előtt? A tiszteletreméltó arkansasi Foodie Bellamy mon­dotta, hogy uj szobrom megragadó conceptió s erősen meg van győződve, hogy nevem valami­kor világhírű lesz. — Ostobaság! Mit ért az az arkansasi sza­már a művészethez ? A dicsőség nem pénz, ön­nek minden vagyona abból a márványból áll. Egy félévig simitgathatja azt a márványt, a

Next