Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-11-05 / 45. szám
45. szám. —• S atyját? — Ah, a szegény ember, Rip van Winklének hitták; húsz esztendeje ,hogy puskájával hazulról eltávozott, azóta soha hírét nem hallottuk. Kutyája nélküle jött haza, hanem, hogy meglőtte e magát, vagy az indiánok vitték-e el, azt senki sem tudja megmondani. Én még csak kis lányka voltam akkoriban. Kipnek csak egy dolgot kellett még kérdeznie, hanem ezt rebegő hangon téve: — És anyja hol van ? — Ő csak kevéssel ezelőtt halt meg ; a vér önte el egy új-angliai házaló felett való dühében. E hírben volt legalább egy csepp vigasza. A derék ember nem bírta magát tovább tartóztatni, karjaiba zárta leányát és annak gyermekét. — Én atyád vagyok — kiáltá — ifjú Rip van Winkle egykoron, öreg Rip van Winkle most! Senki sem ismeri hát szegény Rip van Winklét? Szeme szája elállt mindannyinak, míg végül egy öreg anyóka, ki a tömeg közül inogva elédöczögött, homlokára téve kezét s az alól egy perczig Rip arczát vizsgálván, fölkiáltott: A bizony! Rip van Winkle ez a tulajdon személyiben ! Isten hozta megint itthon, öreg szomszéd. De hát hol is volt kende hosszú húsz esztendő alatt ? Rip hamar kész lett mondókájával, mert mind a húsz esztendő úgy tetszett neki, mintha egy éjszaka lett volna. A szomszédok elámultak ennek hallatára, néhányan integetni kezdtek egymásnak s nyelvükkel kidudomták orczájukat*) a karimáskalapu fontoskodó ur pedig, ki a zavar elmúltával ismét visszatért a csatatérre, elbiggyesztő szája szélit s fejét rázta, mire általános fejrázás támadt szerte a gyülekezetben. Elhatározták mindazáltal, hogy meg kell hallgatni az öreg Vanderdouk Péter véleményét, ki az után lassacskán közeledett. Utódja volt ő a hasonnevű történetírónak, ki egyik legkorábbi tudósítást irta e tartomány felől. Péter, a falu legrégibb lakosa, a szomszédság mindennemű csodálatos történeteiben és hagyományaiban felette jártas volt. Ő azonnal emlékezni tudott Ripre, s a legkielégitőbb módon erősité meg annak történetét. Ugyanis, mint őse a történetírótól áthagyományozott tényt bizonyítá a társaság előtt, hogy a Kaotskill hegyeken mindig sajátságos lények kísértettek, s bebizonyodott volna, hogy a folyam és tartomány első felfedezője, a nagy Hudson Hendrick minden húsz évben afféle őrjáratott tart itt félholdbeli népével lehetségessé válván ekkép, hogy vállalata színhelyét viszontlássa s a folyamot, meg a róla elnevezett nagy várost őrszemmel kísérje. Hogy atyja látta őket egyszer hollandi öltözeteikben, egy hegyi zugban tekézve; meg hogy ő maga is hallotta egy nyári délután golyóiknak távol mennydörgéshez hasonló robaját. Hogy hosszú mesénket rövidre fogjuk, a társaság fölkerekedett s visszatért a választás fontosabb ügyéhez. Ripet magához vette leánya, kinek kényelmes és jól berendezett háza volt; férjében pedig, egy izmos vidám gazdaemberben ama pajkos fiuk egyikére ismert, kik egykor hátára mászni szoktak volt. Ami Rip fiát és örökösét illeti, kiben — a mint a fához támaszkodott — a maga képmását látta, ezt a gazdasági munkára kapatták; öröklött hajlamot tanúsított azonban, hogy bárki más ügyével, csak a magáéval ne törődjék. Rip most elől kezdte régi szokásait és sétáit ; csakhamar ráakadt több régi czimborájára is, kiket azonban az idő súlya keményen megviselt ; barátjait tehát inkább a serdülő nemzedék körében kereső, melynél csakhamar nagy kedvességre tett szert. Minthogy otthon semmi dolga sem volt és elérte ama boldog kort, midőn az ember büntetlenül élhet a semmittevésnek, még egyszer ismét elfoglalta helyét a korcsmaajtajánál levő padon s mint a helység egyik pátriárkája s a régi „háború előtt volt“ idők krónikája, faluszerte tiszteletben állott. Egy kis időbe került, mig a pletykázás rendes kerékvágásba bele tudott jutni, vagy mig ama sajátságos eseményeket, mik megmerevülésének tartama alatt történtek, megérteni képes volt. Nevezetesen, hogy azalatt kiütött a forradalom, hogy az ország lerázta magáról Ó-Anglia igáját s ahelyett, hogy ő Felsége Harmadik György király alattvalója lenne, ő egyik szabad polgára most az Egyesült Államoknak. Rio valóban nem volt politikus ; államok és birodalmak változásai kevésbé érdekelték, hanem volt a zsarnokságnak egy neme, mely alatt ő soká nyögött s ez a szoknyauralom volt. Szerencsére ennek vége szakadt s ő kivonván nyakát a házasság igája alól járhatott ki és be, a nélkül, hogy Van Winkle asszony zsarnokságától tartania kellett volna. Történetét minden idegennek, ki Dovlitke ur fogadójában megszállt, el szokta volt mondani. Eleinte azt tapasztalták, hogy minden elbeszélés alkalmával változtat valamit egyes részein, ami kétségkívül annak volt tulajdonítható, hogy még csak oly rövid ideje ébredt fel álmából. Végre épen azon formában üllepedett le, mint amelyben én elbeszéltem s nem volt a szomszédságban férfi, nő vagy gyermek, aki fejből nem tudta volna. Néhányan mindig szerettek volna kételkedni valóságában s makacsul ahoz ragaszkodtak, hogy Ripnek nem volt helyén az esze s hogy ez oly kérdés, melyre nézve soha sem volt tisztában magával. Az öreg hollandi lakosok azonban majd mindnyájan egészen elhitték azt. Sőt mai napig is, ha nyári délután zivatart hallanak a Kaatskill hegyek közt, mind csak azt mondják, hogy Hudson Hendrick tekézik népével s a vidéken valamennyi papucs alatt levő férj, ha szorul a kaperája, közönségesen azt kívánja, vajha egy megnyugtató kortyot húzhatna a Rip van Winkle kulacsából. *) Gúnyos a rczjáték az angolok és amerikaiaknál, ha valamit humbugnak tartanak. Magyarország és a Nagyvilág. Őszi tájon. — Czimlap. — Sárguló lomb zizegve hull A meglepett fa ágból, Szellő lesben, fuvalom kél, S elém hull egy hervadt levél. Reá téved tekintetem úgy megkap egy bus sejtelem, Mintha súgná, s azt beszélné: „Jól illünk mi egymás mellé.“ S e kis halló madár a fán. Észrevett, meglesett talán! Hogy én bolygok a lomb alatt Azért zeng oly bus dalokat. Hallom panaszos énekit, Lelkem abból vigaszt merit, Kínja enyhül, tudja, látja, Hogy nem bánkódik magába ! Kabdebó Gyula. Viszontlátásig. — Beszélyke. — I. Két unokahugom volt. Az egyik angyal, szép szőke haja, nefelejtsszemei, eper ajkai szerelemre gyulaszták a leghidegebb szívet, is a másik mintha csak a pokol démona lett volna, holló hajával, villogó sötét szemeivel, mosolygó ajkával hódított ellenállatlanul. Mikor legelsőbben találkoztunk, az egyik avval fogadott, hogy nekem is Tompa-e a kedvenczem, a másik ezalatt letépett egy csomó akáczlevelet s azt a nyakam közé dugta. Azóta mindkettővel a legjobb barátságban voltam. Az egyikkel együtt ábrándoztam halvány holdsugárról, suttogó lombokról, mosolygó virágról, a másikkal huzakodtunk. Mikor aztán könyet láttam annak bánatos szemében, mikor láttam leperegni arczán azokat a holdsugártól csillogó gyöngyszemeket: fájó érzés szokta össze az én szivemet is; szerettem volna odaborulni lábai elé, kérdem tőle, miért sírsz ? — — Oda borulni s mondani neki: szeretlek, szeresse te is engem s — megvigasztallak ... A fák hullaták sárguló lombjukat; néha megrezzent egy-egy száraz levél s — lehullott az is. Bánatos szellő szárnyain messze szállt a barna felhő, hulló cseppekkel könyité néha terhét s szállt tova, könyárban hagyva a tájat.. . Ez volt az ő országa. A természet néma halála, mely oly fájó érzéssel tölti el a keblet, könnyeket csak ne felejts szemébe, bánatot a szivébe. Ilyenkor csak egy dal szállt az ő ajkáról, Tompának az a méla, bús dala: „Néma a táj, arcza sápadt Rá derengő napfény árad... Ah, mi vonzó szép halál van a mosolygó hervadásban !.. “ * Elmúltak az arany napok, él a boldog együttlét. Mikor ütött az elválás órája, akkor éreztem csak igazán a bilincseket, melyek szívemet lelánczolák, akkor érzem csak, hogy e hely, hogy e bájos lények — feledhetlenek ... Tűnődve járok a zörgő haraszton, a száraz ágak között, de gondolataim másfelé barangolnak. Lomha köd ereszkedik le lassanként körülöttem s én szomorúan veszem le szemem a tájról, merre őket képzelem, őket, kik szivemet megrabolták. — Az egyik mosolyg felém: „a viszontlátásra Pesten!“ A másik csak int, szemével búcsúzik s pillantása mindent megértet. — „Isten veletek, a viszontlátásig!“ . .. II. Memento mori. Egyszer csak az a rémhír terjedt el, hogy jön a pestis. Tereken, utczasarkokon nagy csoportokban állott a nép, baljóslatú arczok siettek tova, szokatlan félénkség vett az embereken erőt. . A közlekedés megszűnt, néma lett az ajak, itt-ott lehetett csak halk suttogást hallani, mindenki félt a haláltól. A pestis pedig jött, szélvészgyorsasággal, kérlelhetlenül. Olyan volt az, meit a szörnyeteg hullám, mely tova hömpölyög s eltemet mindent, mi útjában áll. Mikor aztán a szomszédban is kiütött a halál : megkondultak a harangok, bezárták a boltokat, kihaltak az utczák , csak a harang zúgott folyvást, fájó hangja tova sirt a kóros jégben, zúgása elhatolt a legutolsó kunyhóba is — folyvást csak ezt ismételve: memento mori! — Hullott a nép, mint a légy. A bezárt ablakokon keresztül zsolozsmák hallatszottak, néha megjelent egy-egy sápadt arcz, lenézett a néma kövezetre, hullákkal volt az borítva. Itt egy agg koldus letérdelt imátkozni, úgy is halt meg, arczra bukva, — ott egy halottas kocsi maradványai, félredúlt érczkoporsó, hervadt koszorúkkal, odább a kocsis is, úgy feküdt ott a mint leesett, mig a lovak a kocsirúddal ki tudja hova száguldottak... Istenem, szűnjék meg a te haragod, kegyelmezz meg e maroknyi népnek, mely pilanatra talán megfeledkezett rólad; — nem látod arczán a bánat könyvit, nem látod a csüggedést, mely már-már erőt vesz rajta, midőn látja, hogy könyörgése meg nem halgattatik? A harang csak zúgta tovább : memento mori. * * * Azóta fordult a föld, vidám élet nyüzsög az utczákon, víg nevetés hangzik a házakból, mosolygó arczok tűnnek szemünkbe. Csak hajnalban szólal meg a harang fájó hangja, szétterjed az üde légben, visszaidézi emlékezetünkbe ama borzasztó eseményt------Mikor visszajöttem Pestre, legelsőbben is a temetőbe mentem, hogy meglássam, mennyire terjeszté birodalmát a rideg halál. — Szomorú fűz hajlott egy karcsú oszlop fölé. E két név volt abba vésve: Anna, Aranka. Könyek tolultak szemembe ... Az az arany haj, azok a mosolygó szemek, holló fürt, eperajkak, melyek e két bájos lánykát előttem örökre feledhetlenné tevék, ismét eszembe jutottak ; ismét magam előtt látom e két gyönyörű gyermeket, az egyiket ábrándozva, a másikat örök vidámságával — de halottan nem képzelhetem őket... Kp. Kovács László, 715