Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 1-25. szám)
1883-04-22 / 16. szám
242 ! Rossz csillag alatt. — Beszély. — írta Csáktornyai Lajos. — Folytatás. — — Atyám még mindig nem volt itthon? — kérdé az ifjú remegő hangon. — Már éppen két hete, hogy nem láttam. E napot pedig — mennyegzőnk napját — meg szoktuk ünnepelni. Bizonyosan sok dolga van, sokat kell jönni-menni szegénynek kinn a pusztákon. Istenem ! hajdan az ő pusztái voltak!... Nagyon várom, most van a hónap vége is, s máskor a hónap végén mindig haza szokott jönni s rendesen hoz valamicskét, megtakarított napidijaiból. — Szegény jó anyám! Sóhajtá az ifjú. Hová kellett jutnunk!... Azután hirtelen elhallgatott. Még attól is megijedve látszott lenni, amit már kimondott. Oh, ha anyja azt tudná, csak ha sejtené is!... Felment a házi úrhoz; becsületes görög rőföskereskedő volt a tulajdonos. Ah, alászolgája, alászolgája! Hozta isten kedves tekintetes Zárkányi úr, mélyen tisztelt doktor úr! — Hagyjuk ezt kérem. Címből meg nem élünk: Willkommen, willkommen! Nemde a hátralékos negyedévi lakbért méltóztatik hozni, sőt, most előre méltóztatik fizetni a következő negyedévre is ■— sehr schön, sehr schön! — , mint dukál... Igenis, tudniillik a kontraktus szerint, a mit csinálni méltóztatott. Itt van, itt van a fiókban: Punkt III. — Nem, Girgucz ur. Sajnálom, hogy jogos reményétől meg kell fosztanom... (Girgucz ur igen savanyu arcot vágott és két kezét könyökig nadrágzsebébe mélyesztve hidegen bámult ki az ablakon. — De ön még jobban sajnálhat bennünket! ... Oh ,Girgucz úr, ha tudná, mily nyomorban élünk! — Hm... hm!.. — Mint kell küzdenünk a mával a holnapért ! Hm... hm... hm!... felelé lakonice Girgucz ur s egyik kezét kihúzta a nadrágzsebéből, de ép oly hirtelen visszadugta, nehogy egy percre is azt a balhiedelmet ébreszsze föl, hogy adakozó kedvében van. — Anyám varrással, hímzéssel keresget, de szemei már romlanak, s lábai nagyon fájnak a gépmunkától. — Mit kóstált a gép? — Nem a mienk. Bérben tartjuk... Testvéreim, mint tudja, mind apró gyermekek, tehetetlenek, semmi munkára még nem valók. S én — fájdalom ! — nem vagyok még képes annyit szerezni, hogy csak megélhetésünket is biztositni tudnám.... Girgucz úr! van-e önnek szüksége valami munkára? kell-e önnek könyvvezető ? egész éjjelre szolgálatára állok. Kell-e önnek levelező? pakoló?... Óh Girgucz úr, én fát fogok vágni önnek, vagy vizet hordok, lovait ellátom!... — Pénzre, pénzre, nekem a pénzre van szükségem fiatal barátocskám. Szólt a görög fejet rázva. Más lakótól megkapnám én azt a lakbért baares. — De egyre megy, hiszen ha ledolgozom! —Eh! az aféle munka nem önhöz való, jól tudhatja. Mit szólna hozzá a világ, ha fülébe szivárogna, hogy a tekintetes doktor Zárkányi úr a görög Girgucznak lakbér fejében dolgozik. Csak engem szidnának azért is, mint a bokrot. Köszönöm szépen. — Kedves jó uram! Ön tudja, hogy én becsületes ember vagyok. Engedjen egy kis lélekzetet venni, engedjen egy kis időhöz, egy kis pénzhez jutni. Hiszen ön biztos lehet abban, hogy én azt a nyomorult lakbért kamataival együtt annak idején hőven megadom. De addig hagyjon élni! Számítsa fel majd a tőke után busásan a kamatokat. — Azért megint csak engemet szidna a világ. Aztán itt az önök pompás uzsoratörvénye, mindjárt becsuknának... Köszönöm a lássan. — Amennyit csak isten által tudok, törlesztek önnek havonkint. — Hiszen jó, jó... Ez mind szép beszéd. De tudja öcsém, az egy kereskedőnél egészen másként megy, mint egy közönséges polgárnál. A kereskedőnél fő, hogy befolyjon a pénze. Mert a kereskedőnél a forgalom nem kicsinylendő. Abból élünk. A kereskedő a legcsekélyebbnek látszó összeggel is befektetéseket tehet. Az üzletember nyereségre dolgozik, s ahoz egyedül befektetés által jut. Ha például gyufáról van szó, már egy krajcárral is befektetést lehet eszközölni, mely 100 procentet hoz, két paklit vesz az ember büdös gyufát egy krajcárért, s eladja a parasztnak külön-külön annyiért... Igaz, hogy én rőgös kereskedő vagyok, s nem afféle specerájos tévé utána Girgucz ur büszkén. — Ugye, ugye, hogy várni fog ön még, mig jobb időket élünk? Csak egy hónapig is hát édes Girgucz úr? Mi önnek egy hónap? — Teljes harminc nap kérem, kérem, csak úgy, mint másnak! — De egy hónapig csak keresztényi érzületére kérem!. .. — Hiszen jó, jó, de hát az atyjuk, az öreg? Hiszen ő minden hónapban kap a tekintetes katasztertől egy kis fizetést. Abból csak cseppen talán ? — Atyám ?.. . Viszonzá az ifjú keserűen. — Ne hozza ön és senki többé én előttem szóba atyámat!... Tudhatja, mit tett! Óh istenem! — Mit ? hát mit tett? kérdé a kis görög szemeit kerekre nyitva, — én semmit sem tudok. — Akkor ne tőlem kérdezze, kérdezze mástól. Tudja már azt az egész város. Én fia vagyok isten és ember előtt, nem mondhatom azt el. — Különös, különös... Nagyon kiváncsivá tett a doktor úr, megvallom. No jó, jó, még egy hónapig hát elvárok... de most megyek át — bocsásson meg — ezen nyomban a Járó Jónás borbélyhoz, az tud minden újdonságot, tudja az egész város élő famíliáinak a történetét napról-napra. Tudni akarom, mi történt az ön édes atyjával; mi az, amit ön nem akart elmondani nekem?.. Különös... nagyon különös... S azzal a kiváncsi görög — köszönést se várva — elgurult, mint a lapda. Tudták azt már igen sokan. Az öreg Zárkányi — elhagyta a feleségét, levette a kezét családjáról. Ott lakik már azzal a pokolszemű szép özvegygyel, a híres Dali Judittal egy födél alatt. Az babonázta meg, az csalta magához, az rontotta meg a bolond öreget. Mondják ugyan, hogy az öreg egy időben nagyon bomlott az után a híres asszony után, járt is utána, de hiába. S ime most, egyszerre!... Ez volt a Dűli Judit boszuja. — Jól van! Ha nem kellettem neked, kell nekem az apád, kell nekem a jó neved, a becsületed, kell nekem a ti véretek !... III. ■— Kedves öcsém. — szólt az öreg fiskális a belépő Jenőhöz szokatlanul komoly hangon, — foglaljon helyet, egy kis mondanivalóm van. — Kérem, főnök úr, szolgálatára állok. — Ön igen józan gondolkodású és tiszta judiciumú ember, amint ismerem. Meg bírja és szokta fontolni mindennek elejét és végét, úgyis kell: Quidquid agis,prudenter agas, et respice finem. Hasonló okoknak hasonló következményei vannak. Mint tudja, én nemcsak bejegyezésemet, adtam, de örültem is, hogy ön jövendő élettársául magának leányomat szemelte ki s leányom választása viszont önre esett. Ez idáig teljesen helyes és kifogástalan volt. Én ismerve, becsülve önt, mitsem adtam az e dolog köztudomásra jutásakor előre is várható fecsegésekre. — Nos, pár hétre rá, mint tudja — fel kell hoznom, anélkül, hogy sebeket akarnék bolygatni, — önnek atyja egy meggondolatlan, balvégzetű lépést követett el... Ismétlem, hogy önt egészen józan gondolkozású, tiszta judiciumú embernek ismerem, aki a legegyénibb kérdésben is tárgyilagos tud maradni. — Csak méltóztassék nyugodtan folytatni, felelé az ifjú reszketeg hangon. ■— Tehát folytatom. Ily sajnos esemény után be fogja látni, hogy egyátalán nem nevezhető hűtlenségnek az, ha leányom, ki ön iránt még mindig a régi jó szívvel van, kényszerhelyzetbe jött—• lemondani önről. Az ifjú összerázkódott, mintha szivén lőtték volna és halálsápadtság bobta el arcát. — Igaza van önnek, ügyvéd úr. Felesé az ifjú szünet múltán, de hangja olyan volt, mintha a föld alól, a sírfenékről tört volna fel; ez nem hűtlenség: ez csak a hasonló okok hasonló következménye. Igaza van... Sem önt, sem leányát nem érheti vád! De engem sem! — tévé utána keserű, büszke nyomatékkal. —• Így állván a dolgok, édes öcsém, nem fogja önt meglepni, ha egyszerűen tudomására hozom, hogy barátja Barkány Gyula, a rekketytyési főorvos megkérvén leányomat, vele eljegyeztetett. Természetesen az eljegyzési ünnepélyre önt meg nem hívhattam. — Elég, elég! kiáltá fuldokolva az ifjú. — Elég igazság embere!— S kezeivel elfödé könypatakzó szemeit. — S az esküvőjük dispensatióval, házi szertartással, holnapután leend, — fejezé be az ügyvéd, mint a jó orvos, ki az amputációt a beteg jajgatása dacára is befejezi. S azután mereven nézte az asztalszélre borulva keservesen zokogó ifjút, mígnem az ő szemei is könybe lábadoztak. — Szerette szegény, mily nagyon szerette!... Hiába. Én nem vagyok oka. — Hátha még jóvá lehet tenni mindent?! kiáltá az ifjú lángoló szemekkel felpattanva székéről s a levegőbe bámult. Az öreg Szamosközy nem merte fölemelni tekintetét, nehogy meglássa szemében azt a két gyáva könyet, s a köny reményt adjon. — Igen, fuldokló. Igen, még megkísérlem. Ha van isten az égben, megsegít! Azzal kalapját a fejére vágta — tudta is ő most mit csinál! — s köszönés nélkül elrohant. A folyosón találta Ilonkát. Éppen virágait öntözé. Szegény virágok, mire ti nyílni fogtok, akkorra tán a kis Ilonka elhervad bujában... — Ilonka, Ilonkám! Hát képes voltál elhagyni engem?! — Jenő, én már mit sem szólhatok. El vagyok jegyezve, holnapután lesz a lakodalmam. Kímélje szívemet! —• Örökre elszakadni?... Ök tudod-e, mit jelent e borzasztó szó Sohase látni, sohase ölelni, többé, akit egyedül szeretünk a földön!... Mondd, Magyarország és a Nagyvilág. 16. Szám.