Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 26-52. szám)
1883-07-01 / 26. szám
402 Egy névtelen hős története. Regényes korrajz 1848—9-ből. Irta : P. Szathmáry Károly. X. -Ab-z ág-37-as kocsin. 1848-ik év őszén a legsajátságosabb viszonyok fejlődtek ki az egykori Erdély fővárosában Kolozsvárit. A háború már a levegőben volt, az alvidéki rácok és horvátok már nyílt lázadásban voltak: az erdélyi havasok felbujtógatott román népe szintén mozgásban volt, de a nemzet még nem tudta meghatározni, ki a barátja, ki az ellensége. A rácok ellenébe állított magyar táborokat császári és királyi hadvezérek vezették . Kolozsváron át is egyik nap egy román ezred zászlóalja vonult befelé, másik nap egy székely zászlóalj ki Magyarországra, s magában a tisztes kinézésű városban is a katonai parancsnokság egy császári tábornok Báró Baldacci kezében volt; a nemzetőrséget, s részben a honvédséget is osztrák altisztek és tisztek gyakorolták be. Kolozsvárit a polgárság természetesen kivétel nélkül magyar és harcias szellemet tanúsított. Volt ugyan a városban egynéhány század vegyes ajkú sorkatonaság a Carl Ferdinand ezredből , ezenkívül ha jól emlékezem, egy századnyi könnyű lovas, de ezekkel szemben a polgárság hat erős nemzeti századot állított ki; a nagy városi kaszárnyát a már ügyesen mozgó il ik honvédzászlóalj tartotta megszállva; s a farkas-utcai református kollégium udvarán a nem rég alakult Mátyás-huszároknak két százada folytatta gyakorlatait, míg a kolozsvári határ egyik vagy másik pontjáról a Budapestről érkezett 3 fontos ágyuknak dörgése hangzott be néha, melyeket, csak nem rég kisért be a Zrinyicsapat a város örömujongása között, mint a magyar kormány régen várt ajándékait, előtt egy erős, bihari, fehérszűrös zászlóalj is piros pántlikás kalapokkal és jó gyutacsos fegyverekkel és Szatmár megyének pompásan felszerelt, és fölöltöztetett két önkénytes százada. Szóval Kolozsvárit mi voltunk az urak. Igaz, hogy ez uraság leginkább a magunk emberségéből telt ki. A később oly nagy szerepet játszott vörös sipkás ll-ik zászlóalj a reformáltak és unitáriusok kollégiumaiból s a katholikusok lyceumából került elő; mégpedig oly tömegesen, hogy csak a sánták, bénák maradtak hátra; a csak most alakuló 32-ik zászlóalj is nagyrészt innen szedte ujjoncait; a Mátyás-huszárság egytől-egyig jogász, diák, írnok, vagy mint akkor nevezték kancelista, ügyvéd, hivatalnok-féle emberekből állott ki; olyan sok volt közöttük, ki könyvet tudott volna írni, aki írni nem tudott volna, egyetlen egy sem. A tüzérség a mérnök és technikusi osztályból került elő és zömét újból a volt diákság képezte. Szóval 4—5000 hazafi állott fegyverben a jó magyar érzelmű városban, s mégis alig volt valaki, ki a város jövőjét illetőleg nyugton hajtotta volna le este fejét; mindenki érezte, hogy «van valami rothadt Dániában.» Egy nap bujkáló kémeket üldözött és fogdosott el a nép, másnap kommunisztikus lázadással vádolt oláh tribunokat függesztettek fel a szamosfalvi bitófákra; hírek keltek és hírek szálltak a balázsfalvi és szebeni eseményekről s ellenséges készülődésekről. Majd a polgárság vonult ki egyik-másik faluba, hogy ellenséges érzelmű lázadókat megzabolázzon, mégpedig császári katonaság társaságában. Az egyik nevezetesebb hadi kirándulás a tündérszép Bonczidára, a Bánffyak ősi kastélyába történt. Magam is ott voltam, mint Kolozsvár nemzetőrségének egyik 17 esztendős hőse. Este indultunk ki, jól megrakva zsebünket holmi pogácsafélékkel, vállunkon keresztbe vetve az elmaradhatatlan kulacs, melyből mint nemzetőri hősöknek bátorságot kellett merítenünk. És valóban Szilágyiné, született Vasitz Eleonóra hatalmas köményvize és pompás likőrjei, melyek már akkor is nagy hírnek örvendettek, igen jó ellenszerül szolgáltak az őszi éjszakák hűvössége ellen. Négyen-öten ültünk egy szekéren, követve az aranyozott sisakú könnyű lovasságot, mely sebes trappban haladt előttünk a pompás országúton Bonczida felé. Én tisztes óvári polgártársak közé jutottam, mellettem egy potrohos szíjgyártó ült, kinek kidomborodó előrészén sehogysem akart összeérni a szürke katona-köpenyeg és ki igen gyakran fejezte ki aggályát az iránt, hogy mi lesz gyermekeiből és szegény feleségéből, ha a vérengző csatában el találna esni ? Mi azután vigasztaltuk és ösztönöztük bátorságmerítésre teli kulacsából és a zsebébe rejtett négyszögű üvegpalackokból, melyekből azután minden negyed órában egész készséggel be is vett egy-egy adagot. Végre elérkeztünk úgy két óra tájban a tettek mezejére s miután a Szamos sekély vizén átgázoltunk, az óriási park fenyőfái alatt harci menetbe állottunk fel és mély csendben indultunk fel a titokszerüen zugó fenyvesek sötétjében a kastély felé. Az én szíjgyártó bajtársam, ki épen mellém esett, fogvacogva panaszkodott, mennyire fázik, és azt hiszem, hogyha a sötét fenyvesben hátra mert volna maradni, nem is igen vett volna részt az expedíció dicsőségében. Panaszolt arról is, hogy puskáját elfelejtette megtölteni , de azzal vigasztaltuk, hogy a dolog úgy is szuronyra és puska tusára fog kerülni, mitől a mi tisztelt bajtársunknak most már igazán hallhatólag vacogtak fogai s valóságos hideglelésről panaszkodott. Megszántam a szegény embert s most már azzal vigasztaltam, hogy ne féljen, mert a lovasok úgy is elől mennek s nekünk nem lesz olyan nagyon erős munkánk. No hát nem is volt, kivéve, hogy a kastély egyik termében pompás gulyáshúst s a jó erdélyi bornak számlálatlan poharát kellett elfogyasztanunk ; miután az ellenséges hadsereg mintegy 2—300 darab román atyafi, kik pazsaráért (pecsétes levélért) Urbánnál jártak, már le voltak fegyverezve s egy csűrbe bezárva, kemény őrizet alatt várták a rettentő exekuciót. Ez a rémitő végrehajtás reggelre kelve be is következett. A vezérek haditanácsa előtt mindenik lázadónak be kellett mondania nevét és születéshelyét; ekkor azután előállott vagy 10 —20 udvari cseléd az udvarban és községben előszerezhetett rémitő ollókkal, és a bűnösök fejét — akarom mondani baját nagy gyorsasággal, de annál kevesebb művészettel könyörtelenül lenyirta. Ezzel azután be is volt fejezve a bonczidai nagy hadi expedíció; a bűnösök szabadlábra helyeztettek és visszatértek hazájukba. Mi pedig szekereinkre ülve, még aznap visszatértünk Kolozsvárra. Az én kövér szíjgyártóm most széles jó kedvében volt; a hideglelésnek hire-hamva sehol, de annál több tervben lévő vitézséget hallottunk ajkairól, melyeket ő nyilván elkövetett volna, ha a dolog komoly csatára kerül. Pár héttel később bekövetkeztek a komolyabb expedíciók is s ezek között a hírhedt szamosujvári csata. Hire jött, hogy a naszódi oláh ezred ezredese Urbán csakugyan megindult s a kolozsvári mozgósítható hadak eléje mentek Szamos-Ujvárig, az erdélyi örmények metropolisáig. De bizony itt sem sok vér folyt, mert habár az ellenséges hadak egy pár ágyulövést váltottak egymással, nagy kár sem emberben, sem lóban nem történt , hanem a rémítő csata után mind a két fél egy-egy nevezetes manoeuvret csinált hátrafelé. Még most is él az egyik szomszéd város vitéz nemzetőrségének parancsnoka, ki máig azzal dicsekszik, hogy Orbán visszavonulását, ő okozta az által, hogy rettentő táborával, melyben nehezen lehetett egyetlen szuronyos fegyver is, az egyik közeli hegy ormán megjelent. Az egészből pedig az a tanulság, hogy valami nagyon vérengző szellem még ekkor egyik táborban sem uralkodott. Másként folyt a gazdálkodás arra senn, a bányavárosok körül! Egy szép téli reggelen azután csakugyan megjött a hír Kolozsvárra, hogy Orbán csakugyan vitézül közelget. De nemcsak ő róla volt szó, hanem arról is, hogy a várost a gyalui havasok felől is meg fogják támadni s már kora reggel peregtek a dobok Kolozsvárit; sorakoztak a zászlóaljak a nagy téren, az öreg Erzsébetegyház körül; megjelent Baldacci tábornok zöld tollas pofonütött süvegével s elrendezte a város védelmét. A fősereg a legerősebb csapatokkal és ágyukkal Szamosfalvánál állíttatott fel Urbán elfogadására ; a fehérszürösek zászlóalja a fellegvárba vonult, minket nemzetőröket pedig szerteszét raktak a város határán, különböző állomásokra. .Jól emlékezem reá, hogy a mi századunk az akkor még jó erőben lévő hires vivó-mester Chapon vezérlete alatt Kolozsmonostor végső házát foglalta el, mely esetleg épen egy utszéli korcsma volt s innen mint főhadiszállásról bocsátotta ki őrszemeit csaknem egy fél óra járóra a legközelebbi erdők szélébe. Az egyes őrszemek 2—300 lépésre állottak egymástól s két óránként váltottak fel egész nap hosszában, a nélkül, hogy valami összekötő kapocs vagy készletben álló csapatka lett volna a fő őrhely és az egyes őrszemek között, úgy hogyha valami ellenségnek csakugyan kedve tartotta volna minket, ugyan egyenként lekaszabolhat a főőrhely tudomása nélkül, — ha ugyan igaz nemzetőri hősiséggel vitézül be nem szaladtunk volna. Az egész nap minden nevezetesebb esemény nélkül folyt le, de úgy estve 9—10 óra tájban az erdőszélből tüzet, láttunk felgyűlni Szamosfalva felől; áthangzott néhány lövés is, azután néma csend lett újra, eltelt a két, és a három óra is , de minket ugyan nem váltott fel senki, — mire azután mi őrszemek összefutván , és haditanácsot tartván, saját bölcseségünkből elhatároztuk, hogy bizony mi csak bevonulunk a főőrhelyre, bármi történjék is velünk. Nem történt semmi különös, habár katonaregula szerint elszánhattuk volna magunkat, a főbelövetésre, mert a főőrhelyen már nem találtunk senkit.. Beindultunk hát a városba s a rendetlenül kifelé vonuló csapatoktól értesültünk a szamosfalvi nagy csata lefolyásáról, mely annyiból állott, hogy az Akasztófa-dombnál derék honvédeink Urbán csapatait lövéssel fogadták, mire a nagy hadvezér jónak látta újra megretirálni s meg sem állott Apahidáig. Értesültünk a nagy haditanácsról, mely e vérengző csatát követte s Magyarország és a Nagyvilág, 26. Szám.