Magyarország, 1964. január-június (1. évfolyam, 1-22. szám)
1964-06-28 / 22. szám
ki A televízió nem szívesen használ állóképeket, sem minálunk, sem más országokban, ha mégis megteszi, főleg a híradás gyorsítására alkalmazza s szinte kizárólag a filmanyag hiánya kényszeríti erre az áthidaló megoldásra. A képernyőn—mondják az illetékesek — a néző a mozgó valóságot lássa, ez teremti meg a közvetlen kontaktust közte és a között a külső világ között, amit ő be akar hozni otthonába: ilyen vonatkozásban a híreket egyszerűen felolvasó bemondó is százszor „valóságosabb”, mint az illusztráló állókép. Ez a szembeállítás akkor igaz, ami a akor a képernyőn megjelenő fénykép valóban csak pótlék, hiába örökíti meg a gólt, az elmaradt meccs-közvetítést nem helyettesítheti. Egészen más a helyzet, ha a fotó fő kifejezési eszközzé lép elő, akkor a televízióban is megtalálja a helyét, sőt, ma már elmondhatjuk, hogy a televízió szerte a világon felfedezte a fotóművészetek E „felfedezéshez” jelentősen hozzájárult a neves fotóművész, William Klein, aki az 1962. októberi katalóniai árvízről készített filmet, melynek során — nem tagadván meg hivatását — néha megállította felvevőgépét egy-egy arcon. Riportját több ország televíziója műsorra tűzte s a kritikák — egybehangzóan a nézők leveleivel — kiemelték, hogy ezek az immár nem filmezett, de fényképezett arcok fejezték ki legmegfertdítőbben a tragédiát. A következmény: számos elvi cikk és állásfoglalás leszögezte, hogy a televízió különösen alkalmas a fotóművészet közvetítésére. Michel Tourbier szerint (aki a francia tv-ben a rtátusban elindított „Sötétkamra” című sorozat szerkesztője): „A televízió ellensége a filmeknek, barátja az állófényképnek. Orson Welles Aranypolgárának csodáiói kétségbeesetten tapasztalták legutóbb, mivé lett ez a kitűnő film a képernyőn. Ám amilyen mértékben teszi tönkre a tv, mert „elsötétíti”, a filmet, éppen olyan mértékben „világítja meg” és emeli ki esztétikailag az állófényképet; luminozitása ugyanis nagyobb az eredeti felvétel felületénél ! Felfedezés s így fokozottan érvényesíti annak térhatását, mérete pedig megfelel az eszményi fényképnagyításnak.” Tournier még más, érdekes, ám vitatható következtetésekre is jut, de idézett megállapításainak igazságfedezete feltétlenül szembetűnik annak, aki február vége óta követi „A fotó művészei”-sorozat adásait a magyar televízió képernyőjén s ízelítőt kapott Escher Károly, Reismann János, Botta Ferenc, Czeizing Lajos, Vámos László, Papp Jenő, Rév Miklós és Langer Klára munkásságából. A látott szebbnél-szebb felvételek összhatásában igazán maradéktalanul érvényesült a művészi szerkesztés, a fény-árnyék hatás lényegkiemelő szerepe, a részletek finomsága, de még a távlati képben rejlő ábrázolási lehetőségekből sem sikkadt el semmi. A film a mozgást időben kiterjeszti, a fénykép a pillanatban rögzíti és koncentrálja. Azt mondhatnék, hogy a festmény, a szobor is ezt teszi. Igen, de másképp. A fotós az ellesett mozdulatokba, mosolyokba, erőfeszítésekbe sűríti a társadalmi tartalmat. Papp Jenő megragadó Kádár- és Hruscsov-sorozatának emberközel-ségét, meleg humorát a kép zöme a képernyőn részét nem tudná elérni, de nem is célja, nem is akarja. Más műfaj, másképp kötődik az aktualitáshoz, kevésbé közvetlen, jóllehet vannak közös hatóelemei a fotóművészettel. Film, festmény, szobor és fénykép különbözőségét egyébként itt csak a televízió vonatkozásában hangsúlyozzuk. A tv, a különféle művészeti ágakat közvetítő és népszerűsítő szerepében ugyanis az első három esetben megalkuvásra kényszerül: a film vizuális erényeinek csorbításával, annak fontos drámai komponensét támadja meg, a festménynél lemond a szín, a szobornál a térhatásról. A fényképnél viszont nem mond le semmiről, sőt nagyítja, míg a többinél méretben is redukál. Kamerájával el is időzhet a felvétel egy-egy részletén, vagy mutathatja a teljes képet, felbonthat és összegezhet és így külön dinamikus hatást hozhat létre. A tv technikai sajátosságai tehát segítik, kiteljesítik a fotóművészetét. A képernyőn alkalom nyílt arra, hogy számos nemzetközi elismerést és díjat nyert fotósaink a legszélesebb rétegekkel is kapcsolatba kerüljenek. HEGEDŰS TIBOR Televízió Amikor a fénykép legyőzi a filmet RÉV MIKLÓS FÉNYKÉPE: MÁJUS 1 Ellesett mozdulatokba sűríti a társadalmi tartalmat ! MOSTOHA SORSÚ KÖNYVEK Az az irodalmi műfaj, amely útijegyzetek formáában egy távolabbi, vagy közelebbi, de mindenigképpen érdekes országról ad képet, sőt színképet, politikai, gazdasági, társadalmi spektrumot is, és valahogyan mostohagyermeke a kritikának. Gyengeécske novellás kötetek gyakran nagyobb visszghangra találnak, mint jószemű, pontos ítéletű, sokat látott és sokat láttató szerzők politikai útikönyvei. A Kossuth kiadó három könyve kapcsán kivántkozik ez tollunkra. Méltatlanul halk a kritikai visszhangja például az „Ostromlott sziget’-nek. Ugg pedig arról a Kubáról szól, amely az amerikai ellnökválasztás évében csak még ostromlottabbá váliik. Arról a Kubáról, amelyről a hazai köztudat jobb bára csupán a hősi romantika elemeit tartja nyilván, annál kevesebbet tudunk viszont a szocializmus építésének drámai körülmények között történt nő építéséről. A szerző jogosan idézi Castro szavait? „Sokkal könnyebb volt néhány száz bátor embernek megsemmisíteni Batista 50.000 főnyi hadseregét, mint hat és fél millió elszánt dolgozóval regy kétszerezni a termelést.” Az idei Gazdaság Éves történelmi jelentőségének felvázolása azonban nem jelenti azt, hogy Salgó László éppen a múlt legfonosabb eseményeit, a felszabadító harc eposzba illő történéseit elhanyagolná. A szigetországban tett körútja, sok személyes élménye még közelebb hozza az olvasóhoz Fidel Castro alakját, szerepét, hősi * Salgó László: Ara 27 Ft. Ostromlott sziget. Kossuth. * Bíró—Fábián: Japán. Kossuth. Ara 10 Ft. 3 Nemes János: Két világ határán. Kossuth. Ara 18 Ft, BÖNGÉSZŐ ,|ll!,'||||,||||;|,|;n|l,||;n!,|||n:,,,,|'|T£ eredményeit, a kubai nép páratlan erőfeszítéseit. A gazdasági háttér őszinte megrajzolása csak még értékesebbé teszi a művet. A „Japán” című útikönyv (2) időszerűségét taán az olimpia adná meg, de a szerzők meg tudjákmutatni az egész japán politikai valóságot, kezdve azon, hogy Okinawa szigetén, „az amerikai hadsegreg területén”, tilos a japán nemzeti lobogó, égég szén addig, hogy a „háromszáz család” és a Velük összefonódó amerikai konszernek mint tudják egyg re növelni gazdasági hatalmukat, amíg az 1980-ban , majd 105 milliót is elérő népben még pusztít a g ,,morbus japaflicus”-nak, japán betegségnek nevejgzett öngyilkossági láz. A „Két világ határán”. című kötet (3) évek óta§ időszerű témáról íródott: Berlinről, a megosztott „frontvárosról”. Azok a gondok, amelyek az egy- gszerű berlini polgárt gyötrik, egyszeriben érthetők- kké válnak a könyv olvastán, aminthogy megvilágo- 3 kodnak vagy éppenséggel csak újra az emlékezetünkig be idéződnek a berlini kérdés politikai, gazdasági és katonai összetevői. A szerző két és fél esztenüdős berlini tartózkodása közben szorgalmasan és híven gyűjthette össze megfigyeléseit, adatait, köz- readásuk hasznos és érdekes is: az NDK vámőrei- nek csempészáru-raktárában látottak, a diszidálás- fa uszító emberkereskedelemről tapasztaltak épp úgy lekötik az olvasó érdeklődését, mint a berlini védőfal megépültéről szóló szemtanúi beszámoló. E környvek mostoha sorsához meg kell jegyezgnünk még, hogy milyen sokáig tart, amíg az írói műhelyből effajta könyv az olvasó kezébe juthat. . Egyedül a nyomdai előállításhoz is átlagban négy hónap kell. Pedig éppen az ilyen írói alkotások igényelnék, hogy minél előbb a közkönyvtárak és a könyvkedvelők polcaira kerülhessenek. lílíínn!líl!liliI!l!l!líl!l!l!l!l!|[l!ll!!l[|ll!lilil!lll!l!lllil!l!l!l!l!lll!ÍII!Í!l!l!lllll!lll!lll!ll!llll!l!l!lllllllllll!liIMI!IIIIII!lin^ mAukAäORSZÄG 2L