Magyarország, 1965. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-08 / 32. szám
H G. Wells hátborzongató regényben írta meg 1898-ban, milyen lenne a Mars lakói és az emberiség között dúló gigászi háború. Akkoriban még tág tere nyílott a fantasztikus meseszövésnek, hiszen a kutatók csak meglehetősen kevés konkrét ismerettel rendelkeztek a Vörös Bolygóról. Azóta azonban mérhetetlenül sokat haladt a tudomány, és a Mars nem olyan titokzatos égitest többé. Kutatásában rendkívül jelentős siker, hogy a Mariner—4. jelzésű kozmikus űrhajó megközelítette ,és lefényképezte a bolygót, összesen 21 teljes képet sugárzott a Föld felé, a 22. felvétel csak részben sikerült. A fényképeket — amelyek a Mars felületének kb. 1 százalékát szemléltetik — néhány nappal ezelőtt mutatták be az amerikai tv-nézőknek. Dr. Robert Leighton kaliforniai tudós ez alkalommal a következőket állapította meg: 1. A Mars felszínén található holdkráter-típusú képződmények alapján ítélve. Földünket kell a Naprendszer legkülönösebb égitestének minősítenünk, hiszen itt az óriásméretű kráterformációk viszonylag ritkák, a Mars, a Hold és valószínűleg a Merkur bolygó esetében viszont e képződmények gyakoriak; 2. a kráterek peremét feltehetően dér borítja; 3. a kráterek száma nagy, tíz felvételen összesen 70 ilyen képződményt sikerült felfedezni; 4. a kráterek minden bizonnyal rendkívül régiek, koruk 2— 5 milliárd év között váltakozhat. Mindig „halott” volt Dr. Leighton elmondotta, hogy véleménye szerint a Mars — a Földtől eltérően — sohasem volt „dinamikus’’ égitest. Tehát míg bolygónkon az óceáni medencéket, a hegységeket és az egyéb felszíni képződményeket a Föld belső erői és energiái hozták létre, addig ilyen hatások a Marson valószínűleg nem működtek — a Mars egész története során „inaktív”, „halott” volt. Ebből a felfogásból az következik, hogy a kráterek túlnyomó többsége becsapódott kozmikus tömegek (meteorok, kisbolygók, üstökösmagok) nyomán támadt óriási „bombatölcsér” lenne. Az amerikai tudós úgy véli továbbá, hogy a Marson sohasem voltak nagyobb kiterjedésű vízfelületek, tavak vagy tengerek, sőt az eső és a hó is a ritka természeti jelenségek közé tartozik. Csapadékképződésre valószínűleg csak a bolygó poláris vidékein van némi lehetőség, amikor a sarki hó- vagy dérsapka elolvad. Az első felvétel, amelyet a Mariner—4. készített, a bolygó peremvidékét ábrázolta, körülbelül a 40—60 fokos északi szélességek és a 10 fokos nyugati hosszúság mentén. Ezen a képen még úgyszólván semmiféle felszíni részletet nem lehetett megkülönböztetni. A második képen már jól elkülönült egymástól egy sötétebb és egy világosabb övezet, a harmadik felvételen pedig, amely a Mars felszínétől kb. 15 ezer kilométernyire készült, egy 19 kilométer átmérőjű, kráterszerű képződmény is feltűnt. A további felvételeken mind több és több, 5—120 kilométer átmérőjű kráter mutatkozott, valamint egy W-alakú, még tisztázatlan természetű formáció, amely két sivatag között helyezkedik el. Különösen érdekes egy örvénylő porfelhő, amely a felszín fölött kb. 80 kilométer magasban látszik. A földi légkörben ilyen magasságra még a legnevesebb felszálló légáramlások sem szállítanak port vagy finom homokot, eltekintve a rendkívül erős vulkánkitöréseket követő légáramlásoktól. A legkisebb képződmények, amelyek még éppen észrevehetők, 3,5—4 kilométer szélesek. (A legközelebbi felvétel is 12,500 kilométer távolságból készült..) Egy feltevés megdől A Mariner—4. két fontos probléma tekintetében nem nyújtott felvilágosítást. Nem tisztázta az élet lehetőségét a bolygón, s nem derített fényt az úgynevezett marscsatornák rejtélyére sem. A fényképeken nincs határozottan felismerhető nyoma a feltételezett növénytakarónak, s nem mutatkoznak olyan alakzatok, amelyek csatornákra emlékeztetnének. E negatívumokkal szemben óriási jelentőségű az a mérési eredmény, amely szerint a Marsnak csak gyenge mágneses tere van, és nem rendelkezik kimutatható erősségű Van Allen-féle sugárzásövezettel. Geofizikusok és csillagászok hoszszú ideje vitáznak az égitestek mágnesességéről. Egyesek szerint a mágneses tér létezése szoros kapcsolatban áll a csillag vagy bolygó tengelyforgásával, mégpedig oly módon, hogy minél gyorsabb a tengely körüli forgás sebessége, annál erősebb a mágneses tér. Ez tapasztalható egyes, gyorsan forgó csillagok esetében. Ami a bolygókat illeti, a Venusnak például — a Mariner—2. mérései szerint — nincs jelentős mágneses tere; ez a bolygó kb. 230 nap alatt fordul meg egyszer a tengelye körül. Az ugyancsak lassan forgó Hold esetében a szovjet űrrakéták állapították meg a mágneses tér hiányát. Ugyanakkor viszont a gyorsan forgó Jupiter erős mágneses térrel rendelkezik. E megállapítások azt mutatták, hogy a forgássebesség és a mágneses tér létezése szorosan összefügg. Csakhogy a Mariner 4. mérései megcáfolták ezt a felfogást. A Mars ugyanis szintén gyorsan forog (egy marsbeli nap 24 óra 37 percet vesz igénybe), ám ennek ellenére nincs mágneses tere Következésképp azoknak a tudósoknak van igazuk, akik a mágneses tér létezését elsősorban az égitestek belső felépítésére vezetik vissza. A mágneses tér létezésének kérdése nem pusztán elméleti szempontból jelentős. Egy majdani Marsexpedíció tagjai könnyebben leszállhatnak a Marsra, ha nem kell tartaniuk a marsbéli sugárzási övezet káros hatásaitól, hiszen a sugárzásövezetek kialakulása a mágneses tér létezésétől függ. Ámde, ha nincs egy bolygó körül Van Allen-féle sugárzás-zóna, a felszínt háborítatlanul bombázhatják a világűrből érkező sugárzások. Tehát a Marsra leszálló űrhajósok a sugárzások káros hatásának lesznek kitéve, és ezért számukra megfelelő védőöltözet szükséges. A Mariner—4. nem csupán a Mars közvetlen közeléből sugárzott a földi megfigyelő állomásokra felbecsülhetetlen értékű tudományos adatokat, hanem már útközben is. Számos mérést hajtott végre a bolygók közötti térségek mágnesességére, a Földet övező Van Allen-zónákra és a Napból származó úgynevezett szoláris szélre vonatkozóan. Már 1961-ben felfedezték, hogy a Földnek mágneses „csóvája” van. A Föld mágneses tere eltéríti útjukból a Napból érkező elemi részecskéket, majd a Földnek a Nappal ellentétes oldalán olyanformán gyűjti össze őket, ahogy a vízben haladó hajó mögött kialakul az összecsapódó hullámok sodorvonala. Betram D. Donn, amerikai tudós ezzel kapcsolatban azt az érdekes kijelentést tette, hogy a Föld bizonyos mértékig az üstökösökre hasonlít, amennyiben bolygónk az üstökösfejben levő szilárd anyagra, a Van Allen-öv az üstökösfej kóma részére, a mágneses „csóva” pedig az üstökös uszályára emlékeztet. A korábbi mérések során a Föld „csóváját” csak mintegy 160 ezer kilométer távolságig sikerült követni, de feltételezték, hogy a valóságban ennél sokkal nagyobb, több millió kilométer távolságra nyúlik. Rövidebb a csóva 1965. január 28-án a Nap, a Föld és a Mariner—4, nagyjából egy egyenes mentén helyezkedett el, az űrhajó ekkor kb. 318 ezer kilométerre volt a földpálya síkja „fölött”. A belsejében elhelyezett műszerek már semmi jelét nem mutatták a Föld „csóvájának”. Vagyis — mint Van Allen professzor kijelentette — kiderült, hogy a „csóva” korántsem olyan hosszú, mint amilyennek feltételezték. A Mariner—4. sikere még csak az első lépés abban a kutatóprogramban, amelynek célja Naprendszerünk bolygóinak alaposabb megismerése. Mint a New Scientist című angol tudományos folyóiratból (1965. július 15.) értesülünk, máris tervezik a Marinerek utódait, a Voyagerűrhajókat. Ezek főképp abban különböznek majd a Marinerektől, hogy a felvett adatokat sokkal gyorsabban közlik a földi megfigyelő állomásokkal. A Mariner—4-ben elhelyezett berendezés csupán nyom információ-egységet továbbított másodpercenként, a Voyager több ezer adatsebességgel dolgozik majd. Míg a Mariner-rakéták súlya kb. V4 tonna, addig egy-egy Voyager 3 és fél tonna súlyú lesz. Döntő, minőségi különbség, hogy a Voyager-eket olyan pályára vezérlik majd, amely záródik a Mars körül (tehát az űrhajó a Mars mesterséges holdjává is válik), s az űrhajók műszerekkel ellátott tartályokat lőhetnek a Mars felszínére. A menetrend A Voyager-űrhajók programja szélesebb körű lesz, mint a Marinereké, amennyiben nemcsak a Mars, valamint a Föld és a Mars közötti térség tanulmányozása lesz a céljuk, hanem a Naprendszernek a Merkur bolygótól a Jupiterig terjedő teljes övezetét vizsgálni fogják. 1969 márciusában indul útnak az első Voyager-űrhajó, majd 1971 júniusában a második és 1973 júliusában a harmadik. 1975 szeptemberébenés 1977 októberében újabb Voyager-eket küldenek a távoli bolygók felé. A Mars vizsgálatára tervezett űrhajók feladata közé tartozik majd a felszín pontos térképezésére szolgáló televíziós adások mellett azoknak a színváltozásoknak tanulmányozása, amelyek a marsbeli évszakokkal látszanak összefüggeni. Ismeretes, hogy a Holdra küldött szovjet és amerikai űrhajókat minden esetben sterilizálták előzőleg, nehogy a holdbéli talajt földi mikroorganizmusokkal „fertőzzék” meg. A Voyager-űrhajókat nem fogják sterilizálni, mert ezek a Mars felszínétől kb. 2000 kilométernyire, „biztonsági” távolságban keringenek majd, és lefékeződésük a marsbeli légkör külső rétegeiben legalább fél évszázadot vesz igénybe. A Voyager-űrhajók végül is felizzanak és megsemmisülnek a Mars légkörében. Az űrhajókról kilövendő műszertartályokat az indítás előtt 135 Celsius fokra melegítik fel (ez elegendő a rajtuk levő mikroorganizmusok elpusztításához), s egy teljes napon keresztül tartják majd ezen a hőfokon. Talán nem nagyot tévedünk, ha feltételezzük, hogy századunk utolsó évtizedében már emberek is elindulhatnak a Mars meghódítására. HÉDERVÁRI PÉTER Mars-kutatás Az életnek nincs nyoma Közelképek a Vörös Bolygóról I A Marinerek után Voyagerek A MARS FELSZÍNE 12 500 KILOMÉTER TÁVOLSÁGBÓL Örvénylő porfelhő látszik a magasban MAGYARORSZÁG 1965/32 23