Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-02 / 9. szám

Honismeret Történelem a sublótban A Népfront égisze alatt A vörösdandár parancsnok írásai A történelmi múlt emléke min­denfelé megtalálható, sokszor még a szekrények fiókjaiban is. Vala­milyen okmányt vagy fényképet rejtett oda még fiatalkorában a nagypapa és aligha gondolta vol­na, hogy személyes emlékei rajta kívül még mást is érdekelnek. A történészt, a muzeológust például, aki számára sok mindent elmond a régi párttagsági vagy katonai iga­zolványban feljegyzett adat, egy­­egy halványuló öreg fénykép. Falvak krónikásai körülbelül egy évtizede, a Ta­nácsköztársaság negyvenedik év­fordulója idején a helyi Hazafias Népfront bizottságai több község­ben felfigyeltek néhány, a falu múltját már régebben kutató em­berre, akik az évforduló alkalmá­hoz igazodva egymással összefogva gyűjtögették lakóhelyük esemé­nyeit és tárgyi emlékeit a prole­tárdiktatúra idejéből. A népfront­bizottság aztán számos helyen élé­re állt, másutt kezdeményezte, mindenütt szervezettebbé tette és végül is országos mozgalommá fej­lesztette a helytörténeti kutatást.­­ Egymás után készültek a hely­ben írt falu-monográfiák, forrás­munkául szolgálhatnak a részese­mények iránt érdeklődő és a tör­ténelem epizódjainak hőseit kere­ső történésznek, regényírónak. Egy­­s­zerű parasztemberek, orvosok, pe­dagógusok, lelkészek, a legkülönbö­zőbb foglalkozású férfiak és nők, sőt iskolásgyermekek szedték össze az adatokat. Keresgéltek levéltá­rakban, seregnyi könyvben, mielőtt szakszerű irányítással megírták községük történetét az őskortól napjainkig. Azóta több ilyen falutörténet megjelent nyomtatásban, még töb­bet azonban egyelőre csak néhány példányban másoltak le, akár vala­ha a krónikákat a szerzetesek,­ csakhogy ma már természetesen nem kézírással, hanem írógéppel. Az adatgyűjtés elsőrendű célja azonban a proletárdiktatúra fél­évszázados jubileumának közeled­tével mindenütt a Tanácsköztársa­ság helyi emlékeinek feltárása lett. Sorra felkeresik a helytörténészek a még élő tizenkilences veteráno­kat vagy leszármazottaikat, felje­gyezik mindazt, amit a nagy tör­ténelmi időről elmondottak. Sok helyen magnetofonra is vették visszaemlékezéseiket és még egyre növekszenek a szalagkilométerek, amelyek megörökítik az elaggott egykori faluvezetők, direktóriumi elnökök, tagok, vöröskatonák, vö­rösőrök és a fehér terror áldoza­tai hozzátartozóinak élőszóval el­mondott emlékeit. Ahol akadt, ott tárgyi emlékeket is gyűjtöttek, ezek pedig azután né­hol a falumúzeumba, néhol az is­kola múzeumába kerültek. Má­sutt pedig a járási, vagy megyei múzeumba és a levéltárba. Több helyen azonban maguk a gyűjtők, vagy a kultúrház, esetleg a községi tanács őrzi. Lehetnek persze itt-ott országos érdeklődésre számot tartó egyetlen példányban fennmaradt tárgyak is. Nem veszik azonban lajstromba sehol az összegyűjtött emlékeket, vagy legalábbis a legjelentősebbe­ket. Hiányzik olyan országos szerv is, amely ezt a történelmi adat- és emlékgyűjtő mozgalmat összehan­goltan egybefogná. Egy kemény fedelű füzet A Művelődésügyi Minisztérium jókor felismerte a mozgalom peda­gógiai jelentőségét és néhány éve létrehívott egy országos jellegű helytörténeti bizottságot, amely azonban csak irányelvek kidolgo­zására szorítkozik. A Hazafias Népfront Országos Elnöksége múlt tavasszal megalakított Honismereti Bizottsága szintén. A KISZ Köz­ponti Bizottsága mellett működő hasonló bizottság patrónusa a kö­zépiskolák és iparitanuló-nevelő intézetek honismereti szakköreinek. Újabban sorra alakulnak a me­gyék honismereti bizottságai. Ha­sonló bizottságok már működnek egyes járásokban és községekben is. Az egyik helyen honismereti, másutt helytörténeti nevet adtak a bizottságnak, de akárhogyan is ne­vezzék, mindenütt lelkesen gyűjtik a dokumentumokat.­A fiókok aljáról pedig még min­dig kerülnek elő emlékek. Monoron például Lelkes Béla, az egyik ál­talános iskola igazgatója néhány héttel ezelőtt nagy alakú, kemény fedelű füzetet nyújtott át dr. La­katos Ernőnek, a Pest megyei Le­véltár igazgatójának. A füzet első lapjai a községi iskolagondnokság üléseiről felvett jegyzőkönyveket tartalmazzák, de azután 1919 ápri­lisától a pedagógusokból álló isko­latanács, majd később az abból alakult művelődési osztály jegyző­könyvei következnek. Határozat új iskola felállításáról egy sűrűn la­kott külterületen, óvodák és nap­közi otthonok létesítéséről a köz­ségben. A kommunista művelődési szerv utolsó jegyzőkönyve 1919. július 23-án kelt. A következő oldalon a kelet már augusztus végét jelzi, de ez már újra az iskolai gondnokság gyűléséről szóló jegyzőkönyv. Egyetlen határozatot tartalmaz: a proletárok mellé állt és a művelő­dési osztályban tevékenykedő pe­dagógusok ellen, állásvesztési ja­vaslattal megindított fegyelmiről szólót. Ilyen vagy hasonló jegyzőkönyv­füzet eddig nem volt a levéltár anyagában, másutt is aligha akad. A nagy történelmi idők még élő tanúi közül sokan nem várják meg a helytörténet gyűjtőit. Közeledik az évforduló, megmozdulnak az öregek és maguk adják elő az em­lékeiket. Ilyen úton sok értékes érdekes­séggel gyarapszik a Hadtörténelmi Levéltár is, ahová például özvegy Verbőczy Kálmánná, becses adat­tárat, nemrég elhunyt férje emlék­iratait hozta el. Verbőczy Kálmán a jól harcoló 2. vörösdandár pa­rancsnoka volt és kommün alatti harci tevékenységéről is számos lényeges adatot jegyzett fel. Dan­dárénak 1919. májusában az volt a feladata, hogy Bukovina felé törjön előre és létesítsen kapcso­latot a nyugati irányban előnyo­muló szovjet Vörös Hadsereggel. Nem az egykori cs. és k. törzstisz­ten múlott, hogy feladatát nem tel­jesíthette, hanem az orosz Grigor­­jev attamán csapattestparancsnok árulásán, amely a további offenzí­­vát megakadályozta. Megmutatták Baldavári János nyugalmazott rendőr 1914 óta ve­zetett naplóját. A napló mellett a volt rendőr a frontról és a hadi­fogságból hazaírt levelezőlapjait is átadta, valamint sok-sok röplapot és egyéb nyomtatványt. „Kaptam 1920. május 14-én Ki­rályiddát, amikor a magyar határt átléptem” — írta rá az egyik nyomtatványra tintáival még an­nak idején, hogy a francia hadi­fogságból hazatért. „Hadifogoly magyar katonák” — áll vastag fekete betűkkel a röp­­irat élén. E fölött pedig: Cenzúrát: Gavvilescu. A röpirat tartalma durva uszítás a kommunisták és a Tamácskormány tagjai ellen. Ak­kor készült, amikor Budapestet még a román király katonái tar­tották megszállva, tehát minden nyomtatványt cenzúráztatni kel­lett. Osztogatói a megszállás meg­szűnte után is szükségesnek tartot­ták rajtahagyni a román generális nevét. Talán még mindig az idegen fegyverek védelmét keresték. Ez a röplap különben azért is értékes a Hadtörténeti Levéltár­nak, mert eddig hasonló nem volt birtokában és lehetséges, hogy a történelmi emlékeket őrző más he­lyen sem található. Romanelli sürgönye A Hadtörténelmi Múzeum­ban, Árokay Lajos őrnagy mutat meg néhány legújabb szerzeményt. For­gács Béla a 31. vörös gyalogezred volt zászlóaljparancsnoka, saját és még élő volt katonái visszaemlé­kezésein kívül néhány kézzel írt egykori ezred-, meg zászlóalj­­parancsot adott át a múzeumnak. A Felsőgödön lakó Wilhelm Ist­ván, aki a 32. vörös gyalogezred­ben szolgált, szintén még a múlt év végén csoportképet­­hozott be. Egy szakasznyi fegyveres, tányér­sapkás katonát ábrázol a kép, köz­tük vöröskeresztes karszalaggal a nagy bajuszú szanitéc. Tintával jegyzett felirat olvasható a képein: „Frontra indulás előtt.” Muzeális szempontból ennek a képnek az az értéke, hogy név szerint tudják, kikről készült. Rendkívül fontos történelmi do­kumentum az idei év egyik legelső szerzeménye. Átadója Ádám Lajos nyugdíjas, budapesti lakos, aki a proletárdiktatúra idején a IV. vö­rös hadtest parancsnokságán szol­gált és ott volt még a Tamácskor­­mány lemondását követő napok­ban is. Augusztus harmadikára virradóra hajnalban azt a paran­csot kapta, menjen azonnal át a szomszédos miniszterelnökségre és jelentkezzen Peidl Gyulánál, aki viszont utasította, hogy nyomban keresse fel az olasz katonai misz­­szión Romanelli alezredest. Fel­adata: gondoskodjék az alezredes sürgönyének továbbításáról szikra­távírón. Ádám teljesítette a­­pa­rancsot, olasz hadnagy kíséreté­ben autón a csepeli rádióállomásra ment és megvárta a távirat továb­bítását. Erről aztán elismervényt kért és kapott a postai körbélyegző tanúsága szerint 1919. augusztus harmadikén reggel hat órakor. A rádiós névalárása is jól olvasható: Csaba. Az elismervényt és a sürgöny francia nyelven, géppel írt eredeti szövegét mostanáig őrizte. Arról értesítette Romanelli a párizsi békekonferencia elnökét, Clemen­­ceau francia miniszterelnököt, hogy a Tanácskormány lemondott, az új kormány pedig közölte vele, haj­landó minden feltétel nélkül telje­síteni a fegyverszüneti szerződést. Így került elő, ötven év múltán ez a fontos dokumentum. Mostig egy fiókban lapult. Mi minden so­kat érő történelmi emlék rejtőzhet még fiókok és szekrények alján?! SZOKOLY ENDRE 1919-ES JEGYZŐKÖNYV MONORRÓL Bukovina felé törjön előre

Next