Magyarország, 1969. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-06 / 27. szám
Világpolitika Nixon útitervei A Fülöp-szigetektől Romániáig • A délkelet-ázsiai politika válsága Nixon amerikai elnök tavaszi, a „politikai mézeshetek” hangulatában tartott nyugat-európai körútja után most először készül nagyobb szabású utazásra. Az augusztus—szeptemberi útiprogram részletes elkészítése még várat magára. Bizonyosnak látszik azonban, hogy India, Pakisztán, Thaiföld, Fülöp-szigetek és Indonézia szerepel az úti célok között. Ez az útiprogram egyértelműen a délkelet-ázsiai horizont felmérésének szándékát sugallná — ha ezzel egyidőben Bukarestben nem hozták volna nyilvánosságra, hogy Nixon augusztus elején Bukarestbe is ellátogat. Amióta Roosevelt Jaltában részt vett az emlékezetes, világtörténelmi jelentőségű konferencián, amerikai elnök nem tett hivatalos látogatást szocialista országban. (Eisenhower tervezett moszkvai utazása az U—2- provokáció utáni hullámverésben merült el, Nixon pedig alelnöki minőségében járt a szovjet fővárosban és hivatalba kerülése előtt, magánemberként néhány keleteurópai szocialista országban, így Budapesten is.) Az amerikai elnök tervezett útjának enyhén szólva sajátos öszszetétele nyilvánvalóan elindítja majd a kombinációk özönét, különösen abban a vonatkozásban, hogy milyen logikus politikai öszszefüggés képzelhető el a romániai látogatás és az útvonal többi állomásának kiválasztása között? Ezek a kombinációk szükségszerűen spekulatív jellegűek és eleve magukban hordozzák a tévedés vagy az egyoldalú ítélet lehetőségét. Ugyanakkor azonban támaszkodni lehet bizonyos tényekre, amelyek az elnöki utazás hátterét és valószínű céljait meghatározzák. Kudarc Vietnamban A kiindulópont mindenképpen Nixon helyzete öthónapos kormányzás után. Az elnöknek, akit a leadott szavazatok kisebbségével választottak meg, s akinek demokrata többségű kongresszussal kell kormányoznia , számolnia kell az érezhetően erősödő konzervatív-reakciós nyomással. Ez az amerikai viszonylatban is konzervatív, a hatalmi centrum jobboldaláról érkező hullám elsősorban az ország belpolitikai válsága által kitermelt tömegbázisra támaszkodik. (A „rendcsinálás” politikája, a faji konfliktusok brutális erőszakkal történő elfojtásának követelése.) Magától értetődik azonban, hogy a belső társadalmi konfliktusok reakciójaként feltámadó konzervatív hullám átcsap a külpolitika és a katonapolitika területére is. S a célpont itt természetszerűen Vietnam: elvetni a reális kompromisszumot, mint „vereséget”, s az agresszió fokozásával megkísérelni egy katonai „győzelem” kierőszakolását. Azoknak az amerikai megfigyelőknek az álláspontja szerint, akik az adminisztráció iránti „lojális tárgyilagossággal” értékelik a helyzetet, Nixon ebben a döntő külpolitikai kérdésben egyelőre még nem engedett a szélsőjobboldal nyomásának. James Reston a New York Times-ban ezt így határozza meg: „Az embernek az a félreérthetetlen benyomása, hogy Nixon első feladatának tartja a háborútól való megszabadulást: ha lehet a dél-vietnami kormány beleegyezésével, ha szükséges — akkor anélkül.” Ugyanakkor Reston és a hozzá hasonló tapasztalt megfigyelők is jól látják, hogy éppen a kialakult belső nyomás miatt Nixon ezt a szándékát nem nyilváníthatja ki túlságosan radikálisan s ezért „ravasz kerülő utakra” (Reston kifejezése) kényszerül. Természetesen egyáltalában nem bizonyos, hogy Nixon Vietnammal kapcsolatos szándékai olyan egyértelműek lennének, mint azt az adminisztráció támogatói állítják. A valóságban Nixon nem tett egyebet, mint fenntartotta Johnsonnak azt az utasítását, hogy a párizsi tárgyalásokkal egyidőben fokozni kell a katonai nyomást Dél-Vietnamban. A hatalmi elit harcai Nixon helyzetében akkor következett be lényeges változás, amikor meglehetősen dramatizált formában kiderült, hogy az Egyesült Államok belső hatalmi körein belül is komoly erők ismerik fel ennek a politikai taktikának a hiábavalóságát. Az esemény, amely a belső amerikai hatalmi körnek ezt a szekadását demonstrálta, Clifford volt hadügyminiszternek a külföldi kapcsolatok tanácsában (Council on Foreign Relations) tartott zártkörű előadása, majd az előadás tézisei alapján a Foreign Affairs című befolyásos folyóirat júliusi számába írt cikke volt. A cikk megjelenése előtt Nixon arról beszélt, hogy 25 ezer embert viszonylag gyors ütemben visszavonnak Vietnamból, a „katonai helyzet konszolidálódása” esetén pedig még többet is. Clifford cikkében 1969 végéig százezer ember kivonását követelte, 1970 végéig pedig a szárazföldi harci egységek teljes kivonását, oly módon, hogy csak a légierő, valamint a dél-viettnami bábhadsereg utánpótlását biztosító amerikai apparátus maradjon Dél-Vietnamban. Ennél a követelésnél lényegesen fontosabb volt azonban, hogy Clifford fellépése feltárta az amerikai politikát meghatározó hatalmi elit, az „establishment” belső megoszlását a vietnami kérdésben Félreérthetetlenül kiderült Clifford fejtegetéseiből, hogy ő maga 1967 nyara óta kilátástalannak tartotta az eszkaláció fokozását, s amikor 1968 januárjában felváltotta McNamarát a hadügyminiszteri székben, fő feladatának tartotta a „deeszkaláció” folyamatának megindítását és a tárgyalások felvételét. Ennek persze nem sok jelentősége lenne, ha pusztán Clifford kételyeiről és politikai fordulatairól volna szó. A volt hadügyminiszter azonban egyike azoknak a hivatásos „politikai menedzsereknek”, akiken keresztül az amerikai „hatalmi establishment” jelentős szektorai kifejezik kívánságaikat. 1945 és 1950 között Truman közvetlen környezetéhez tartozott, s mielőtt McNamara helyére ültették volna, hat esztendeig — még Kennedy megbízásából — az amerikai titkosszolgálatok működésének összehangolásán dolgozott. Clifford esetében így (noha fellépését olyan vezető demokrata párti politikusok, mint Harriman, valamint a szenátusi demokrata frakció két vezetője, Mansfield és Edward Kennedy, nyomban támogatták) arról sem lehet beszélni, hogy pártpolitikai alapon kidolgozott ellenzéki fellépésről lenne szó Nixonnal szemben. Clifford azok közé a politikai profik közé tartozik, akiknél a pártpolitikai hovatartozás nem játszik elsőrendű szerepet: a republikánus Nixon kormányában is hadügyminiszter-jelölt volt, s nyilván csak a hatalom csúcsán összecsapó irányzatok küzdelme után szorult akkor háttérbe Laird mögött. Nixon válasza önmagában is mutatja, hogy Cliffordon keresztül a tényleges hatalom részeseinek egy jelentős csoportja szólalt meg. Az elnök ugyan személyében megtámadta Cliffordot, a követelések lényegét tekintve azonban azt mondotta: reméli, hogy kedvező esetben még „túl is teljesítheti” bírálójának a csapatok kivonására vonatkozó követeléseit. Ez a párbaj mindenképpen feltárta, hogy Nixon egy megosztott amerikai hatalmi „establishment” malomkövei között őrlődik és könnyen „időzavarba” is kerülhet. A vietnami háború az amerikai nemzet egészét úgy megrendítette, mint a második világháború óta még egyetlen esemény sem, s ez a háború nemcsak az amerikai társadalom szövetét bomlasztja, hanem a délkelet-ázsiai hatalmi politika kudarcai miatt olyan új politikai áramlatokat is kiváltott, amelyeket a „befelé fordulás” és a neo-izolacionizmus — tehát az elszigetelődési politika új körülmények között történő újjáélesztésének kísérlete — jellemez. Ahhoz, hogy Nixon az uralkodó amerikai hatalmi elit politikájának alapvető jegyeit megőrizze, valamiképpen megoldást kell találnia a vietnami válságra. Mégpedig sürgősen, mielőtt a válság felhalmozódó elemei végzetesen aláaknáznák az Egyesült Államok külpolitikai pozícióit. Kontaktus Kínával? Ez az a konstelláció, amelyben Nixon elindul augusztusi utazására. India, Pakisztán, Indonézia és a Fülöp-szigetek meglátogatása arra utal, hogy az elnök megkísérli majd egy — természetesen az amerikai hatalmi érdekeknek megfelelő — délkelet-ázsiai rendezés keretében megközelíteni a vietnami problémát. Ehhez kívánja megnyerni Délkelet-Ázsia legfontosabb országainak támogatását. Ugyanakkor Nixon nyilvánvalóan tudja azt is, hogy egy ilyen, általa elképzelt délkeletázsiai rendezés során a félreérthetetlen hatalmi politikát folytató Kínával is számolnia kell. Emlékezetes, hogy (mindmáig nem tisztázódott körülmények között) Kína visszavonta a varsói amerikai—kínai nagyköveti tárgyalások folytatására Nixonnak tett ajánlatát. Az amerikai hatalmi érdekek a jelenlegi helyzetben egyre sürgetőbben igénylik valamiféle kontaktus megteremtését Kínával. Románia meglátogatása Nixonnak természetesen számos, a délkelet-ázsiai problémakörtől távol álló indoka is lehet. Ugyanakkor azonban tény, hogy Románia, amely tagja a Varsói Szerződésnek és amelynek pártja aláírta a legutóbbi nagy moszkvai konferencia okmányait — egyben külön álláspontot foglal el a szocialista világon belül mind a szovjet—kínai feszültség, mind pedig Kína nemzetközi magatartásának megítélésében. Nem elképzelhetetlen, hogy Nixon Romániának ezt a sajátos helyzetét kísérli meg felhasználni egy új típusú „kínai érintkezésfelvétel" megteremtésére. GÖMÖRI ENDRE A „SZÓSZÓLÓ”: CLIFFORD A politikai profik közé tartozik MAGYARORSZÁG 196921 ___________