Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-21 / 25. szám
Párizs a női divat Rómája — mondják. A nők aszerint öltözködnek szerte a világon, ahogyan Párizs diktál — olvasható a divatlapokban. Valóban: divattervezők, szabászok tízezrei azt lesik minden szezon kezdetén, milyen modelleket terveztek a világhírű párizsi szalonokban. Ugyanakkor — furcsa ellentmondás — éppen a párizsi nők azok (természetesen nem az előkelők és gazdagok világáról beszélünk), akik fittyet hánynak Courréges, Balmain vagy a Diorház ötleteinek. A francia főváros utcáit járva, minden magyarnak azonnal feltűnik: a nők nem elegánsak, illetve nem úgy elegánsak, ahogyan a párizsi nők öltözködését a divatlapok fotói nyomán elképzeljük. Az, hogy a divat elismert fővárosában járunk, elsősorban a kirakatokból derül ki. És nem csupán a Faubourg-Saint-Honoré, a Rue Royale, az Avenue Marigny, az Avenue Matignon előkelő szalonjai, hanem a kis szabóságok és a nagy áruházak kirakatai is a legújabb divatot mutatják. Ha viszont hátat fordítunk a csábító, jó ízléssel megkomponált kirakatoknak és az utca forgatagát figyeljük, látnunk kell, hogy a nők nem hajolnak meg Divat őfelsége parancsai előtt. A párizsi nő felvesz mindent, amit megszokott, amit megszeretett, ami jó állapotban van és amit sajnál kidobni; hord minden ruhadarabot, ami jól áll neki — vagy amiről azt hiszi, hogy jól áll — függetlenül attól, hogy mit kiáltottak ki követendő vonalnak vagy színnek a kreátorok. Kisruha a sztár Nadrág és tunika a divat 1970- ben — hirdetik a divatlapok és az áruházi reklámok. Tele is vannak az üzletek pantallók sokaságával, tunikák tömegével — igazán lehet válogatni. De tévedés lenne azt hinni: „mindenki” ebben jár az öltözködés fővárosában. Látni ugyan nadrágot lépten-nyomon — selymet, szövetet, farmert, bársonyt, bőrt, kötöttet, lilát, zöldet, aranyszínűt, pirosat, fehéret és tarkát, rojtosat és kőszárút, hímzettet és pizsamára emlékeztetőt — ám csak elvétve látható molett nő ebben a viseletben ! Az úgynevezett kisruha a sztár, az volt tavaly is. Az évekig hódított kiskosztüm háttérbe szorult mellette. Kapható mindenfajta kisruha minden színben, méretben, mindhárom szoknyahosszban. Hordják is a párizsi lányok, asszonyok — vékony termetűeken különösen jól mutat — de semmivel sem kevesebb azoknak a száma, akik a régi kiskosztümben járnak. Ugyanez a helyzet a valóban nagyon mutatós, fiatalos ingblúzzal. Hiába divat, mégsem viselik azok, akiknek előnytelen a bekötött blúz és az öv, inkább megmaradnak a kívül hordható praktikus, bár pillanatnyilag kevésbé divatos rövidujjú pulóvereknél. És a maxi? Hódít, kétségtelenül. Főleg maxi kabát és ballon járja. Ám hiába mutatja például a Jours de France című képes magazin címlapján Mireille Darc-ot, a számára Diornál tervezett pettyes maxiruhában — ettől még nem változtat öltözékén a francia nő, ha szép lába van és a mini, vagy a térdet éppen csak takaró szoknyahossz jobban áll neki. Valószínűleg nem is fogják beadni a derekukat azok, akik a maxiban előnytelenül festenének. Természetesen sokan járnak benne, főleg a fiatal, karcsú lányok és a divatot majmoló, kevésbé fiatal és magukat agárszerűvé fogyasztott hölgyek, akiknek körében jó propagandát csinált Madame Pompidou, amikor amerikai útjára jó néhány maxi-ruhát is vitt magával. (Egyébként a képeslapok legalább annyit foglalkoztak az elnök feleségének toalettjeivel, mint az utazás politikai céljával.) Jacques Dechartres, a szobrász mondja szerelmének a Vörös Liliom című Anatole France-regényben: Sohasem tetszettek a mozgó kelmecsomagok... Nos, a párizsi nők döntő többsége nem mozgó kelmecsomag, nem aggat magára válogatás nélkül mindent, ami divat, hanem biztos érzékkel kiválasztja az alakjához, korához, hajszínéhez legjobban illő szabásvonalat, anyagot, színt. Ennek a csalhatatlan érzéknek, okos önismeretnek köszönhető, hogy a párizsi női öltözködés olyan szemet gyönyörködtetően egyéni, ezerféle, soha meg nem unható. — Ami másnak jól áll, nem biztos, hogy nekem is jól áll — vallja a párizsi nő és eszerint választja meg ruháit. Amikor nálunk például a princesszvonalú szövetruha dívott, az önmagát divatosnak tartó nő ruhatárából nem hiányozhatott ez a darab akkor sem, ha az erősen karcsúsított derék kifejezetten előnytelenül mutatott az alakján. Párizsban ez nem fordulhat elő. Egyszerűen nincsenek kötelezővé vált normák az öltözködésben, tehát minden hordható annak a veszélye nélkül, hogy akárcsak megmosolyognák az embert. Lehet bizarr is az öltözék, sőt kihívó. Ha viselőjének egyéniségéhez illik, senki sem talál rajta kivetnivalót. Mert semmitől sem fél úgy a párizsi nő, mint az uniformizálódástól. Otthoni varrászat Valóban minden kapható. A megálmodott egyéni ruhadarab azonban igencsak drága. Még az úgynevezett prét-á-porter ruhák, a nagyszalonok konfekcióra készült darabjai is háromszor-négyszer-ötször annyiba kerülnek, mint az áruházi készruhák: 450— 500 frankot is elkérnek egy Ms. selyemruháért. Az ötletes francia nő úgy segít magán, ahogyan tud: ha maga varrja ruháit, a modellt kinézi a szalonok kirakataiban, de a legritkább esetben másol szolgaian. Kedve, pénztárcája szerint változtat a színösszeállításon,, a díszítésen stb. Ha pedig nem tud varrni, olcsó áruházi készruhát vesz magának — ezzel is lehetőleg megvárja a szezonvégi kiárusításokat, amikor féláron hozzájuthat egy-egy darabhoz , de azonnal alakít rajta valamit: más gombot, csatot, övét, bizsut tesz rá, vagy sállal élénkíti. Ezekben az apró átalakításokban igazi mester a párizsi nő: ötletes, finom, ha kell merész és kacér. Tanítani kellene, hogyan hord például egy tarka kendőt. Az idén a hosszú sál a divat. Kapható hernyóselyemből, műselyemből, ezerféle változatban. Igénytelen kiegészítő — otthon nem is fordítunk rá különös gondot —, amely azonban avatott kezekben csodára képes. A hosszú sálat kevés olyan nő hordja, akinek előnytelen. Ha Madame X alacsony és kövér, nem köt rövid nyakára libegő sálat. Ám akiknek jól illik, azok sem viselik egyformán: van, az hanyagul átveti a vállán, s a selyem úszik utána a szélben; van, aki nyakkendőszerűen köti meg; mások a vállon kecses csomóba fogják, sokan a fejről engedik le vagy befűzik az öv csatjába. Persze a régi, négyszögletes kendőt is lehet variálni, csak ötlet, játékosság, színérzék, ízlés kell hozzá. Mindent szabad, csak unalmasnak lenni nem! Az egyéni öltözködés joga , szokása „benne van a levegőben”. A párizsi nő nem fogadja el, hogy egy Cardin- vagy Patoumodell eleve szép is, pusztán csak azért, mert világhírű műhelyben készült. — Nem okvetlenül az az elegáns, ami drága! — vallja. — Az olcsó kis ruha is lehet elegáns, ha jól áll rajta és egy Dior-modell is lehet nevetséges, ha nem való annak, aki viseli. Szolgai majmolás helyett Hiába látnak a világ divatra kíváncsi női fantasztikus, az űrkorszak sugallta bőr- és fémruhákba, titokzatos, lebegő, keleti selymekbe öltöztetett manökeneket a divatlapokban — a francia főváros „embersűrűs, gigászi vadonéiban nem vagy alig lát hasonlóan öltözött asszonyokat, lányokat. Sőt, színházban, operában, éjszakai lokálban is elvétve. Talán csak a gálaesteken, premiereken vonulnak fel extravagáns toalettekben a meghívottak, többnyire ismert művészek. Különös helyzet, kétségtelen: a divatnak irányt szabó párizsi szalonok nem vagy alig tudják ízlésüket elfogadtatni saját városuk átlagasszonyával. Tegyük rögtön hozzá: szerencsére, mert sokkal de sokkal több ötlettel fűszerezett így az öltözködés, mintha szolgaian majmolnák a tervezők által kötelezőnek kikiáltott formákat. Divatos az, ami jól áll! Talán ebben foglalható össze a párizsi nők öltözködési titka. És mert saját magának tetszik a ruhájában a francia nő, általában másnak is tetszik, ezért kiegyensúlyozottan jár-kel, szépsége és igaza tudatában. Ahhoz persze, hogy ez a nézet egyáltalán kialakulhatott, Párizs atmoszférája kellett és kell. Olyan közeg, amelyben nem mosolyognak meg és nem néznek le senkit, ha évekkel ezelőtti holmi van rajta, mint ahogyan azon sem csodálkozik senki, ha valakin rojtos pantallót vagy bútorszövetből készült maxikabátot lát. Amikor az ember kínosan elegáns ruhát, fantáziátlanul feltűzött brossot viselő hölgygyel találkozik a párizsi utcán, az esetek túlnyomó többségében külföldihez van szerencséje. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a francia fővárosban kizárólag egyéni ízléssel öltözött nőt látni. Szó sincs róla! Az üzletek bőséges választéka ellenére — sok a rosszul, hanyagul, unalmasan, nevetségesen, sőt bántóan ízléstelenül öltözködő nő. De ők a kisebbség. A többség mindig tudja, mi illik neki és mi nem — és lehetőleg ehhez az elsődleges mércéhez igazodik. LUKÁCS TERÉZ Nem „mozgó kelmecsomagok” u kozKones Párizsi kirakatok, párizsi nők Mindenki kedve szerint Csak az egyéniség számít PÁRIZSI MAXIMINI MODELL Talán csak a gálaesteken, premiereken MAGYARORSZÁG 1970/25