Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1971-07-04 / 27. szám
Pakisztán Vallásháború felé? Szenvedés és politika Párbaj a határon Nyugat-Bengália egyik túlzsúfolt kórházában egy negyvenöt esztendős paraszt ránézett halott feleségére. Az asszony kolerában pusztult el és mellén még ott sírt a gyermek, akit élete utolsó perceiben szoptatott. Később a kórház egyik orvosa elmondta az újságíróknak, hogy amikor a földön heverő halott asszonyhoz lépett, a férfi így szólt hozzá: „Meghalt a feleségem és meghalt négy gyermekem közül három. Mi történhet még?” Még nagyon sok minden történhet. Az a sokoldalú válság, amely a nyugat-pakisztáni hadsereg invázióját követte Pakisztán keleti tartományában, távolról sem ért véget és több szempontból is szörnyű következményekkel fenyeget. A gerillaháború esélyei Az első és önmagában is rendkívül komoly bonyodalmakat hordozó lehetőség a fegyveres keletpakisztáni felszabadító harc újabb fellángolása. Nem kétséges, hogy a nyugat-pakisztáni többségű hadsereg megjelenése után Kelet-Bengáliában — vagy, mint az elszakadás hívei nevezik, Bangladeshben — összezúzták a fegyveres ellenállás első hullámát. A legutóbbi hetek jelentései azonban arra vallanak, hogy lassan kezd kibontakozni a második hullám. A monszun-időszak, amely a városi központokon és stratégiai gócokon kívül a kormánycsapatok mozgását rendkívül megnehezíti, igen sok lehetőséget kínál a fegyveres gerillaháború kibontakoztatására. Ennek a központjában a hadsereg két, bengáliaiakból álló hadosztálya, a kelet-bengáliai hadosztály és a keletpakisztáni lövészhadosztály (East Bengal Regiment, East Pakistan Rifles), valamint a természetszerűen bengáliai többségű korábbi rendőrség egy része állanak. Az országrészből kiszivárgó jelentések , arra mutatnak, hogyezeket az egységeket most központi parancsnokság irányítja. Mindenképpen ezek alkotnák egy kibontakozó gerillamozgalom fő erejét. Közismert azonban, hogy egy ilyen, szeparatista gerillamozgalom komoly politikai nehézségeket okozhat, mégpedig nemcsak pakisztáni, hanem indiai vonatkozásban is. A probláma lényege az, hogy az ellenállás első hullámának összeroppanásával a voltaképpen polgári liberális arculatúnak nevezhető Avami Liga tömegbázisa nagymértékben összeszűkült. A Liga, amely, mint ismeretes, Mudzsibur Rahman sejk vezetésével elsöprő győzelmet aratott a választásokon, nem szeparatista, hanem önkormányzati, programmal lépett fel. Az események bebizonyították, hogy Mudzsibur Rahman és a Liga vezetése nem tartotta lehetséges alternatívának a központi hadsereg fegyveres fellépését és nem is hozta létre egy fegyveres ellenállás kádereit. Éppen ezért a Pakisztánnal foglalkozó nyugat-európai (és indiai) szakértők körében ma már általános az a meggyőződés, hogy amennyiben valóban kirobban a fegyveres ellenállás második hulláma, azt már nem az Avami Liga emberei, hanem a Ligától messze balra álló és meglehetősen erős kínai vonzású Avami Párt, s annak vezetője, Bashani körül tömörülő erők fogják irányítani. Ami Indiát illeti, nem szabad elfelejteni, hogy a Kelet-Pakisztánnal nyelvében és kulturális örökségében azonos, India felosztása során Új-Delhi kormányzása alá került Nyugat-Bengália, az ország politikailag legproblematikusabb tartománya. A legutóbbi indiai választások előtt hosszú ideig közvetlen a fővárosból, rendeleti úton kellett kormányozni a tartományt, s a választások során az úgynevezett „marxista-kommunista párt” bizonyult a tartomány kiemelkedő politikai erejének. Ez a párt korábban igen közvetlen maoista befolyás alatt állott, a legutóbbi egykét esztendőben azonban módosította politikai álláspontját és felhagyott a fegyveres parasztháború abszolutizálásával. Ennek megfelelően kínai kapcsolatai lazultak — kétségtelen azonban, hogy egy újabb ultrabal fordulat lehetősége ebben a pártban nem tekinthető kizártnak. Az említett fordulat óta a kínai befolyás fő képviselőjének Nyugat-Bengáliában az úgynevezett Naxalita mozgalom tekinthető, amely a fegyveres parasztháborúban látja az egyetlen kivezető utat. Miután mindezek a pártok erőteljesen támogatják a Bangladesh mozgalmat, az teljes kibontakozása esetén India jelenlegi állami egységét is veszélyeztetheti. Ez a magyarázata annak, hogy Indira Gandhi kormánya, a jelek szerint, igyekszik a mozgalmat bizonyos határok közé szorítani. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy nem bocsátja rendelkezésre a megfelelő fegyvereket a Nyugat-Bengáliába áramlott menekültek legaktívabb, harcrakészcsoportjainak. India — függetlenül politikai rokonszenvétől és a pakisztáni központi kormány akcióinak elutasításától — jelenleg nem egy Bangladesh partizánháború beláthatatlan következményekkel járó kibontakoztatásában, hanem egy olyan politikai rendezésben érdekelt, amely lényegében a pakisztáni választások eredményeit tiszteletben tartva, a pakisztáni állam keretein belül létrehozná az erőteljes önkormányzattal rendelkező Kelet- Pakisztánt. Hindu kálvária A probléma lényege persze éppen az, hogy az események minden jel szerint már túlhaladtak azon a fázison, amikor ez még lehetséges volt, s ma egy ilyen politikai rendezés esélye meglehetősen kicsiny. A konfliktus esélyeit növeli és a helyzet veszélyességét fokozza, hogy az utóbbi időben a menekültprobléma korábban tisztán politikai jelentősége háttérbe szorult és ismét kezdenek kibontakozni annak a hagyományos hindu—mohamedán konfliktusnak az elemei, amely 1947 óta már annyi szenvedés forrása volt. Közvetlenül a pakisztáni központi hadsereg hadjáratának megkezdése után a menekültprobléma még nem öltött kifejezetten vallási jelleget. Az első másfél-kétmillió menekült között mohamedánok és hinduk egyaránt akadtak. Később azonban egyre világosabbá vált, hogy Tikká Khán, aki a pakisztáni kormány megbízásából a hadműveleteket vezeti, az ellenállás megosztása céljából, nagyon tudatosan és határozottan kihasználta a felszín alatt mindig parázsló hindu—mohamedán ellentétet. Miután vallási szempontokra való tekintet nélkül összezúzta az Avami Liga politikailag aktív elemeit, az elnyomás fő súlyát a hindukra koncentrálta. 1947 óta, amikor a korábbi Bengáliát vallási alapon kettéosztották, Kelet-Pakisztánból fokozatosan mintegy hatmillió hindu költözött át Indiába, így is maradt azonban a több mint 70 milliós országrészben 10 millió. Ebből a 10 millióból most mintegy 4 millió özönlött indiai területre: az első, vallási szempontból vegyes menekülthullám megérkezése után egyre inkább hindu jellegűvé vált a menekültáradat. Olyan országban, mint Kelet- Pakisztán, ahol hinduk és mohamedánok fizikailag azonos jellegűek, ugyanúgy öltözködnek és ugyanazt a nyelvet beszélik, a terror vallási jellegének előtérbe helyezése nem lett volna lehetséges a helyi lakosság bizonyos segítsége nélkül. A különböző, bár ellentmondó jelentések azt mondják, hogy a Tikka Khán csapatait segítő rétegek nem annyira a mohamedán vallású bengáliai többség soraiból kerültek ki, mint inkább a mohamedán lakosság ama tizenöt százalékából, akik annak idején Bihar indiai tartományból menekültek a felosztás időszakában Kelet-Pakisztánba, valamint nyugatpakisztáni eredetű pandzsábiakból, akik az önálló pakisztáni állam évtizedeiben gazdasági előnyöket keresve költöztek át a keleti országrészbe. Ez önmagában is beláthatatlan emberi katasztrófák és nemzetközi feszültségek forrása lehet. Először is: a keleti országrészben még mindig van hatmillió hindu, akiknek sorsáról a világ gyakorlatilag semmit sem tud, s akik nyilvánvaló veszélyben vannak. Másrészt: az indiai területen, Nyugat-Bengáliában levő hindu menekültek egy nyugat-bengáliai vallásháború potenciális robbanóanyagát alkotják. (Máris feljegyeztek olyan konfliktust, amikor az indiai rendőrségnek kellett megfékeznie a hindu menekültek egy csoportját, akik fegyveres támadásra akartak indulni Mursidabad város mohamedán polgárai ellen.) Calcutta: ötvenöt mérföld Az eddigiekből is kitűnik, hogy a kelet-pakisztáni gerillaháborúval párhuzamosan, de attól elválaszthatatlanul az egész helyzet szüntelenül magában hordozza egy indiai—pakisztáni konfliktus veszélyét. Június utolsó hetében indiai források szerint a határ mentén állomásozó pakisztáni csapatok három napon keresztül zúdítottak aknatüzet indiai területre, mégpedig Calcuttától mindössze 55 mérföldnyire északkeletre, egy stratégiai fontosságú határátkelőhely közelében. Ugyanakkor Pakisztán azzal vádolta Indiát, hogy csapatai több ízben átléptek Pakisztán területére. Az indiai politika látnivalóan figyelembe veszi azt is, hogy egy esetleges robbanás felélesztheti a kasmíri krízist, s a konfliktus így két, egymástól több mint kétezer kilométernyire levő hadszíntéren robbanhat ki. Nem véletlen, hogy Indira Gandhi június végén éppen a Kasmírban állomásozó csapatok előtt figyelmeztette Pakisztánt: India „felkészült minden agresszió visszaverésére”. Az események azt mutatják, hogy rendkívül nehéz nemzetközileg hatásos akciót indítani a probléma politikai megoldására. Mind területileg, mind az emberek számát tekintve olyan erők mozdultak meg, amelyeknek hatásos ellenőrzése vagy külső erők által történő korlátozása szinte reménytelen feladat. A válság továbbra is teljesen nyílt, a veszélyek nem csökkentek, s a monszunfelhők által elborított láthatáron egy politikai megoldásnak még a lehetséges körvonalai sem bontakoztak ki. ANYA HALOTT GYERMEKIVIL „Mi történhet még?" MAGYARORSZÁG 1971/27