Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-04 / 27. szám

Pakisztán Vallásháború felé? Szenvedés és politika Párbaj a határon Nyugat-Bengália egyik túlzsúfolt kórházában egy negyvenöt eszten­dős paraszt ránézett halott felesé­gére. Az asszony kolerában pusz­tult el és mellén még ott sírt a gyermek, akit élete utolsó percei­ben szoptatott. Később a kórház egyik orvosa elmondta az újság­íróknak, hogy amikor a földön heverő halott asszonyhoz lépett, a férfi így szólt hozzá: „Meghalt a feleségem és meghalt négy gyer­mekem közül három. Mi történhet még?” Még nagyon sok minden történ­het. Az a sokoldalú válság, amely a nyugat-pakisztáni hadsereg in­vázióját követte Pakisztán keleti tartományában, távolról sem ért véget és több szempontból is ször­nyű következményekkel fenyeget. A gerillaháború esélyei Az első és önmagában is rend­kívül komoly bonyodalmakat hor­dozó lehetőség a fegyveres kelet­pakisztáni felszabadító harc újabb fellángolása. Nem kétséges, hogy a­ nyugat-pakisztáni többségű hadse­reg megjelenése után Kelet-Bengá­­liában — vagy, mint az elszakadás hívei nevezik, Bangla­deshben­ — összezúzták a fegyveres ellenállás első hullámát. A legutóbbi hetek jelentései azonban arra vallanak, hogy lassan kezd kibontakozni a második hullám. A monszun-idő­szak, amely a városi központokon és stratégiai gócokon kívül a kor­mánycsapatok mozgását rendkívül megnehezíti, igen sok lehetőséget kínál a fegyveres gerillaháború ki­bontakoztatására. Ennek a köz­pontjában a hadsereg két, bengá­­liaiakból álló hadosztálya, a ke­­let-bengáliai hadosztály és a kelet­pakisztáni lövészhadosztály (East Bengal Regiment, East Pakistan Rifles), valamint a természetsze­rűen bengáliai többségű korábbi rendőrség egy része állanak. Az országrészből kiszivárgó jelentések , arra mutatnak, hogy­­ezeket az egységeket most központi parancs­nokság irányítja. Mindenképpen ezek alkotnák egy kibontakozó ge­­rillamozgalom fő erejét. Közismert azonban, hogy egy ilyen, szeparatista gerillamozgalom komoly politikai nehézségeket okoz­hat, mégpedig nemcsak pakisztáni, hanem indiai vonatkozásban is. A probláma lényege az, hogy az el­lenállás első hullámának összerop­panásával a voltaképpen polgári liberális arculatúnak nevezhető Avami Liga tömegbázisa nagy­mértékben összeszűkült. A Liga, amely, mint ismeretes, Mudzsibur Rahman sejk vezetésével elsöprő győzelmet aratott a választásokon, nem szeparatista, hanem önkor­mányzati, programmal lépett fel. Az események bebizonyították, hogy Mudzsibur Rahman és a Li­ga vezetése nem tartotta lehetsé­ges alternatívának a központi had­sereg fegyveres fellépését és nem is hozta létre egy fegyveres ellen­állás kádereit. Éppen ezért a Pakisztánnal fog­lalkozó nyugat-európai (és indiai) szakértők körében ma már általá­nos az a meggyőződés, hogy amennyiben valóban kirobban a fegyveres ellenállás második hul­láma, azt már nem az Avami Liga emberei, hanem a Ligától messze balra álló és meglehetősen erős kínai vonzású Avami Párt, s an­nak vezetője, Bashani körül tömö­rülő erők fogják irányítani. Ami Indiát illeti, nem szabad elfelejteni, hogy a Kelet-Pakisztán­­nal nyelvében és kulturális örök­ségében azonos, India felosztása során Új-Delhi kormányzása alá került Nyugat-Bengália, az ország politikailag legproblematikusabb tartománya. A legutóbbi indiai vá­lasztások előtt hosszú ideig köz­vetlen a fővárosból, rendeleti úton kellett kormányozni a tartományt, s a választások során az úgyneve­zett „marxista-kommunista párt” bizonyult a tartomány kiemelkedő politikai erejének. Ez a párt ko­rábban igen közvetlen maoista be­folyás alatt állott, a legutóbbi egy­két esztendőben azonban módosí­totta politikai álláspontját és fel­hagyott a fegyveres parasztháború abszolutizálásával. Ennek megfe­lelően kínai kapcsolatai lazultak — kétségtelen azonban, hogy egy újabb ultrabal fordulat lehetősége ebben a pártban nem tekinthető kizártnak. Az említett fordulat óta a kínai befolyás fő képviselőjének Nyugat-Bengáliában az úgyneve­zett Naxalita mozgalom tekinthető, amely a fegyveres parasztháború­ban látja az egyetlen kivezető utat. Miután mindezek a pártok erő­teljesen támogatják a Bangla­desh mozgalmat, az teljes kibontakozása esetén India jelenlegi állami egy­ségét is veszélyeztetheti. Ez a ma­gyarázata annak, hogy Indira Gandhi kormánya, a jelek szerint, igyekszik a mozgalmat bizonyos határok közé szorítani. Ez elsősor­ban abban nyilvánul meg, hogy nem bocsátja rendelkezésre a meg­felelő fegyvereket a Nyugat-Ben­­gáliába áramlott menekültek leg­aktívabb, harcrakész­­csoportjainak. India — függetlenül politikai ro­­konszenvétől és a pakisztáni köz­ponti kormány akcióinak elutasí­tásától — jelenleg nem egy Bangla­desh partizánháború beláthatatlan következményekkel járó kibonta­koztatásában, hanem egy olyan po­litikai rendezésben érdekelt, amely lényegében a pakisztáni választá­sok eredményeit tiszteletben tart­va, a pakisztáni állam keretein belül létrehozná az erőteljes ön­­kormányzattal rendelkező Kelet- Pakisztánt. Hindu kálvária A probléma lényege persze ép­pen az, hogy az események minden jel szerint már túlhaladtak azon a fázison, amikor ez még lehetséges volt, s ma egy ilyen politikai ren­dezés esélye meglehetősen kicsiny. A konfliktus esélyeit növeli és a helyzet veszélyességét fokozza, hogy az utóbbi időben a menekült­probléma korábban tisztán politi­kai jelentősége háttérbe szorult és ismét kezdenek kibontakozni an­nak a hagyományos hindu—moha­medán konfliktusnak az elemei, amely 1947 óta már annyi szenve­dés forrása volt. Közvetlenül a pakisztáni közpon­ti hadsereg hadjáratának megkez­dése után a menekültprobléma még nem öltött kifejezetten vallá­si jelleget. Az első másfél-kétmillió menekült között mohamedánok és hinduk egyaránt akadtak. Később azonban egyre világosabbá vált, hogy Tikká Khán, aki a pakisztá­ni kormány megbízásából a had­műveleteket vezeti, az ellenállás megosztása céljából, nagyon tuda­tosan és határozottan kihasználta a felszín alatt mindig parázsló hindu—mohamedán ellentétet. Mi­után vallási szempontokra való te­kintet nélkül összezúzta az Avami Liga politikailag aktív elemeit, az elnyomás fő súlyát a hindukra koncentrálta. 1947 óta, amikor a korábbi Bengáliát vallási alapon kettéosztották, Kelet-Pakisztánból fokozatosan mintegy hatmillió hin­du költözött át Indiába, így is ma­radt azonban a több mint 70 mil­liós országrészben 10 millió. Ebből a 10 millióból most mintegy 4 mil­lió özönlött indiai területre: az el­ső, vallási szempontból vegyes me­nekülthullám megérkezése után egyre inkább hindu jellegűvé vált a menekültáradat. Olyan országban, mint Kelet- Pakisztán, ahol hinduk és moha­medánok fizikailag azonos jelle­gűek, ugyanúgy öltözködnek és ugyanazt a nyelvet beszélik, a ter­ror vallási jellegének előtérbe he­lyezése nem lett volna lehetséges a helyi lakosság bizonyos segítsé­ge nélkül. A különböző, bár ellent­mondó jelentések azt mondják, hogy a Tikka Khán csapatait se­gítő rétegek nem annyira a moha­medán vallású bengáliai többség soraiból kerültek ki, mint inkább a mohamedán lakosság ama tizenöt százalékából, akik annak idején Bihar indiai tartományból mene­kültek a felosztás időszakában Ke­­let-Pakisztánba, valamint nyugat­pakisztáni eredetű pandzsábiakból, akik az önálló pakisztáni állam évtizedeiben gazdasági előnyöket keresve költöztek át a keleti or­szágrészbe. Ez önmagában is beláthatatlan emberi katasztrófák és nemzetközi feszültségek forrása lehet. Először is: a keleti országrészben még mindig van hatmillió hindu, akik­nek sorsáról a világ gyakorlatilag semmit sem tud, s akik nyilván­való veszélyben vannak. Másrészt: az indiai területen, Nyugat-Ben­gáliában levő hindu menekültek egy nyugat-bengáliai vallásháború potenciális robbanóanyagát alkot­ják. (Máris feljegyeztek olyan konfliktust, amikor az indiai rend­őrségnek kellett megfékeznie a hindu menekültek egy csoportját, akik fegyveres támadásra akartak indulni Mursidabad város moha­medán polgárai ellen.) Calcutta: ötvenöt mérföld Az eddigiekből is kitűnik, hogy a kelet-pakisztáni gerillaháborúval párhuzamosan, de attól elválaszt­hatatlanul az egész helyzet szün­telenül magában hordozza egy in­diai—pakisztáni konfliktus veszé­lyét. Június utolsó hetében indiai források szerint a határ mentén állomásozó pakisztáni csapatok há­rom napon keresztül zúdítottak aknatüzet indiai területre, mégpe­dig Calcuttától mindössze 55 mér­­földnyire északkeletre, egy straté­giai fontosságú határ­átkelőhely közelében. Ugyanakkor Pakisztán azzal vádolta Indiát, hogy csapa­tai több ízben átléptek Pakisztán területére. Az indiai politika látni­­valóan figyelembe veszi azt is, hogy egy esetleges robbanás fel­élesztheti a kasmíri krízist, s a konfliktus így két, egymástól több mint kétezer kilométernyire levő hadszíntéren robbanhat ki. Nem véletlen, hogy Indira Gandhi jú­nius végén éppen a Kasmírban állomásozó csapatok előtt figyel­meztette Pakisztánt: India „felké­szült minden agresszió visszaveré­sére”. Az események azt mutatják, hogy rendkívül nehéz nemzetközi­leg hatásos akciót indítani a prob­léma politikai megoldására. Mind területileg, mind az emberek szá­mát tekintve olyan erők mozdul­tak meg, amelyeknek hatásos el­lenőrzése vagy külső erők által történő korlátozása szinte remény­telen feladat. A válság továbbra is teljesen nyílt, a veszélyek nem csökkentek, s a monszunfelhők ál­tal elborított láthatáron egy poli­tikai megoldásnak még a lehetsé­ges körvonalai sem bontakoztak ki. ANYA HALOTT GYERMEKIVIL „Mi történhet még?" MAGYARORSZÁG 1971/27

Next