Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-07 / 45. szám
A jeles szovjet irodalomtörténész és esszéista, Viktor Sklovszkij magyar nyelven is megjelent visszaemlékezéseiben (így éltünk... Európa Kiadó, 1964) remekbe sikerült portrékban villantja fel az 1920-as évek szovjet kulturális és művészeti életének kiemelkedő egyéniségeit. Tollrajzai közül az egyik legérzékletesebb a Szergej Eizenstejn életét és munkásságát bemutató írás, amelyből a kiváló szovjet filmrendező emberi és művészi habitusa rajzolódik ki. Tőle tudjuk például, hogy Eizenstejn klasszikus filmjének, a „Patyomkin páncélos”-nak bemutatóját baljós hírek és hamis értesülések légiója előzte meg. — A klubmozik számára elfogadható! — jelentette ki az egyik bennfentes, ám amikor a „Patyomkin” első kockái megjelentek a filmvásznon, a nézők hirtelen minden „előzetesről” megfeledkeztek. Az alkotás, amellyel — Sklovszkij szavaival — „a filmművészet belépett az igazi művészetek sorába", minden rosszindulatú, vagy kétkedő véleményt elhallgattatott. A honfoglalók Azóta Sklovszkijtól, Ilja Ehrenburgtól, de más visszaemlékezők írásaiból is tudják, hogy Eizensteinnek, ennek a kiváló esztétának milyen harcot kellett vívnia, hogy művészetét és koncepcióját elfogadtassa. Jellemző mozzanat a „Patyomkin” forgalmazásának történetéből: Majakovszkij lépett közbe, hogy Eizenstejn filmjét azonnal exportálják. („Most is, mint mindig, mennydörgő hangon beszélt, öklével verte az asztalt és mindig magával hordott sétabotjával döngette a padlót.”) Lunacsarszkij írja: „A premier után a »Patyomkin«-t csak másodrendű mozikba osztották be és csak a külföldi sajtó lelkes reagálása után tűzték műsorra a nagyobb filmszínházak.” (A „Patyomkin” volt egyébként a fiatal szovjet filmgyártás első, átütő sikerű exportfilmje, alig volt ország, ahol be ne mutatták volna, többek között Magyarországra is eljutott a film egy kópiája, de a cenzúra betiltotta.) Az Eizenstein-filmek körül fellángoló szenvedélyek a szovjet filmgyártás történetének részét képezik; e filmek hatása alól később a világ egyetlen jelentős filmművésze, egyetlen filmgyártó országa sem tudta magát kivonni. Ez a filmművészet együtt született a forradalommal és az elmúlt fél évszázad alatt a gyakran változó művészi áramlatokkal is lépést tartva, mindig új tehetségekkel felfrissülve és kiegészülve, hű maradt eredeti, humanista koncepciójához. S még valami, ami ennek a filmművészetnek jellegzetessége: pontosan kirajzolódik az egymást követő generációk vonala: rendezőké és operatőröké, akik a kezdeti évek nagy lendületével viszik tovább a stafétabotot. Ennek a munkának a kibontakozása az 1920-as évek elejére esett. „Az 1920-as évek elején mindnyájan úgy közeledtünk a szovjet filmhez, mint egyelőre nemlétező valamihez. Egy még fel nem épült városba jöttünk, ahol majd dolgozunk, de ahol még a tereket, az utcákat nem jelölték ki, még csak szűk sikátorai, zsákutcái sem voltak, amelyeket pedig minden mai filmmetropolisban megtalálhatunk. Mint a beduinok, vagy az aranyásók, úgy telepedtünk le ezen a határtalan lehetőségekkel kecsegtető területeken” — írta Szergej Eizenstejn, a „honfoglalók" egyike; mellette és körülötte ott voltak már a későbbi évek és évtizedek jelentős filmművészei is. Georgij Alekszandrov útja volt talán a legtekervényesebb valamennyiüké közül. Ez a jeles filmrendező, aki a zenés filmek ésfilmkomédiák mestere, Jekatyerinburgban a helyi operaház küldönce, később egyik mozi portása volt. Aztán bejutott a színházi kiskapun, igaz, egyelőre csak a tábori színházon. Ott elért sikerei lendítették tovább, győzték meg, hogy ezen az úton próbálkozzék. Alekszandrov a híres Proletkult Színházban találkozott és ismerkedett meg Eizenstejnnel, s ez meghatározta további útját, pályáját is. Barátságuk alkotói együttműködéssé szélesedett. Alekszandrov olyan nevezetes Eizenstejn filmek forgatásában vett részt, mint a „Patyomkin” és a „Sztrájk”. Ennek a korszaknak egyik markáns, felejthetetlen alakja volt a napokban elhunyt Mihail Romm is, akinek életművét a „Hétköznapi fasizmus” című megkapó erejű dokumentumfilm koronázta. Első benyomásuk Alekszandrovval együtt bukkant fel Grigorij Kozincev és Leonyid Trauberg neve; őket „annyira felizgatta néhány amerikai filmsorozat és komédia, hogy barátaikkal, köztük egy festővel, Szergej Jutkeviccsel vidám vándor-stúdiószínházat szerveztek”. Szergej Jutkevics, az egykori festő és színházi rendező is a kamera mellett kötött ki végleg. 1938-ban készítette egyik leghíresebb filmjét, „A puskás ember”-t. Jutkevics is éppúgy, mint Alekszandrov és a szovjet film más kimagasló alakjai, napjainkban, aktív filmgyári elfoglaltságaik mellett a moszkvai filmművészeti főiskola professzorai, a fiatal szovjet filmművész nemzedék tanítómesterei. Ez a hagyomány, hogy az idősebb generáció a fiatalabbnak átadja felhalmozott, gazdag tapasztalatát, sehol a világon nem teszi annyira jellegzetessé a művészképzést, mint a Szovjetunióban, s éppen a filmművészet gyakorlatában. Az eredeti elképzelések így jutnak tovább, öltenek testet új meg új filmek formájában. A magyar közönség is meggyőződhetett minderről az elmúlt két és fél évtized során, hiszen a felszabadulás pillanatától csaknem minden jelentős szovjet film a magyar mozikba is eljutott, sőt, a szovjet film elmúlt fél évszázadának múltja, sikerei nyitott könyvként állnak előttünk. Ezek a filmek akár a heti moziprogramban kaptak helyet, akár a megkülönböztetett ünnepi filmhetek alkalmával kerültek bemutatásra, hazai kulturális életünknek jelentős és jellegzetes színfoltjai voltak. Ma már senki sem tudja megmondani, hogy Magyarországon mikor rendeztek első ízben szovjet filmhetet, arra azonban sokan emlékeznek még, hogy a felszabadulás utáni első találkozások minőségi változást jelentettek, valósággal átalakították addigi filmszemléletünket. Nem feledhetjük a körülményeket sem, amelyek között ezek a filmek utat törtek a maguk számára. (A Magyar—Szovjet Művelődési Társaság Szentkirályi utcai székházának földszinti terme szombat délutánonként zömmel fiatal nézőkkel telt meg, akik igyekeztek pótolni ismereteiket és új élményeket gyűjteni egy ismeretlen filmművészetről. A hevenyészve falra akasztott gyűrött vetítővászon, a keskenyfilm-vetítőberendezés zümmögése, az agyonjátszott kópiák minősége sem tudta megzavarni ezeknek az érzelmileg felzaklató, mozgósító erejű filmeknek hatását.) Ki hitte volna? Sok minden megváltozott azóta a filmművészetben és alapvetően mások a körülmények is, amelyek között egy-egy filmújdonságot napjainkban bemutatnak. A szélesvásznú és panoráma mozik barátságos nézőterei, az egyre tökéletesedő technika korában valami mégis változatlan: a nézők fogékonysága a művészileg hiteles, jól kidolgozott alkotások iránt. Ilyen, figyelemre méltó új filmekkel találkozhat közönségünk az 1971-es szovjet filmhét alkalmával is. („Salud, Marija!”, „Belorusz pályaudvar”, „Felszabadítás III.”, „Mindez az embereké maradt”.) Nem a legfontosabb, de mindenképpen a legjellegzetesebb közülük egy riport-dokumentumfilm, amely a néhány évvel ezelőtt elhunyt nagy művésznek, Nyikolaj Cserkaszovnak állít emléket. Ebben a filmben visszaemlékezések és eredeti felvételek váltogatják egymást, miközben egy mozgalmas, jelentős művészi pálya teljes képe kerül látószögünkbe. Cserkaszov az egykori pétervári Marjinszki Színház névtelen statisztája egy mozdulatával úgy megnevettette a közönséget, hogy az előadás főszereplője, az utolérhetetlen Saljapin, lekergette a színpadról. Ettől az epizódtól Cserkaszov útja felgyorsulva haladt a szovjet színház és film élvonalában: gazdag alkotói barátsága Eizensteinnel olyan filmekben realizálódott, mint a „Jégmezők lovagja” és a kétrészes „Rettegett Iván”. (Ez utóbbi második részét már csak a filmrendező halála után, 1955-ben láthatta a nyilvánosság.) Eizenstein mondotta egyébként Cserkaszovról: „Ki hitte volna, hogy ebből a komikusból és lelke mélyéig excentrikus színészből ilyen nagyszerű színművész lesz?!” Alighanem páratlan film ez a világon: egy pompás színész életét, munkásságát így is őrzik és állítják példaképül a következő nemzedékek elé. A szovjet filmművészetet egyébként kezdettől fogva ez az emberi tevékenység iránti fogékonyság és tisztelet jellemzi. Ez hatja át a legjelentősebb játékfilmeket is, félévszázadon keresztül minden változás ellenére ezért tudta megőrizni alapvető tulajdonságát, humanista indíttatását a szovjet filmművészet. BÁNOS TIBOR Szovjet film Eizenstejn öröksége Harc a Patyomkin körül Színész portré az utókornak NYIKOLAJ CSERKASZOV A RETTEGETT IVAN EGYIK JELENETÉBEN A kezdeti évek nagy lendületével viszik tovább a stafétabotot