Magyarország, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-14 / 20. szám
Vietnam Az amerikai aknazár A Nixon-féle négy lépés Felhangok és „sötét árnyak” Világszerte megdöbbenést és aggodalmat váltottak ki Nixon elnök döntései. Számos nyugati ország politikai körei is elítélik a háború újabb kiterjesztését, amelyben sokan a legsúlyosabb nemzetközi fejlemények kiindulópontját vélik felfedezni. Washington feszült politikai légkörében McGovern szenátor egy világháború rémképét idézte fel, mint az újabb eszkalációs lépésekben rejlő veszélyt. Ebben a helyzetben csak a TASZSZ hírügynökség május kilencediki nyilatkozata, az első szovjet állásfoglalás hozott némi megnyugvást: mérsékletével és megfontoltságával erősíti azokat a reményeket, melyek szerint a Nixon-adminisztráció lépései nem vezetnek súlyos nemzetközi katonapolitikai válsághoz. Politikai célzatok Nixon elnök rádió- és televízióbeszédében négy katonai lépést jelentett be, amelyeknek végrehajtását a beszéd elhangzásával egyidejűleg megkezdték: 1. A VDK tengeri kikötőinek elaknásítása, hogy megakadályozzák a hajók be- és kifutását, illetve a vietnami haditengerészet műveleteit. 2. Az indokínai térségben állomásozó amerikai fegyveres erők parancsot kaptak, hogy akadályozzanak meg minden szállítást a VDK belterületi és területi vizein. 3. A VDK egész területén a lehető legnagyobb mértékben meg kell akadályozni a vasúti és minden más közlekedést. 4. Az amerikai légierő és a haditengerészet folytatja támadásait a VDK katonai célpontjai ellen. A felsorolt intézkedések közül kétségtelenül az első, a VDK kikötőinek elaknásítása legkomolyabb, mivel az utóbbi három mennyiségi változás, az aknarakás viszont minőségi változás az eszkalációban. A VDK közlekedési hálózatát, ipari és katonai célpontjait — nemkülönben a sűrűn lakott területeket, a békés polgári lakosságot — eddig is bombázta az amerikai légierő. Az aknazár mellett a Nixon-kormányzat szemlátomást más lépéseket is mérlegelt. Szóba került a VDK területe elleni invázió, amelyet dél-vietnami, esetleg amerikai egységek hajtottak volna végre a 7. flotta légi- és tüzérségi támogatásával. A Fehér Házban és a Pentagonban megemlítették a Hanoi, Haiphong és más városok elleni tömeges légitámadások lehetőségét, s azt az alternatív tervet is, amely a VDK gáz- és öntözőrendszerének elpusztítását irányozza elő. A döntés, a kikötők elaknásítása, elsősorban politikai megfontolások alapján és politikai célzattal született. A terrorbombázások eddigi tapasztalatai szerint a VDK elleni katonai akciók nem befolyásolták gyorsan és lényegesen a dél-vietnami katonai helyzetet. Az aknazár rövid távon nem érinti a hazafias erők offenzívájának szorosan vett katonai feltételeit, utánpótlási problémák csak hetek, sőt hónapok múltán jelentkeznének. Kínáról nem esett szó Az új eszkalációs lépések meglehetősen pontosan beleillenek az április eleje óta végrehajtott válságmanőver amerikai politikai, katonai, diplomáciai és propagandalépéseinek sorába. Washingtonban az offenzívát kezdettől fogva a szovjet haditechnikai segítséggel, az offenzívára való reagálást a szovjet—amerikai viszony alakulásával hozták összefüggésbe. Az aknazár, a katonai döntések legfontosabbika is éppen szovjetamerikai vonatkozásiban jelent új fejleményt, köztudott lévén, hogy a VDK-nak és az indokínai felszabadító mozgalomnak nyújtott szovjet segítség — mivel a kínai, szárazföldi út bezárult — elsősorban tengeri úton áramlik rendeltetési helyére. Nixon elnök, döntéseit bejelentve, szintén ezt az összefüggést emelte ki. Feltűnő ezzel szemben, hogy Nixon nem tett említést Kínáról és az indokínai hazafias erőknek nyújtott kínai segítségről, amelynek döntő részét szárazföldi útvonalakon továbbítják. Amennyiben a bejelentett intézkedéseknek megfelelően megszakítják a VDK és Kína közötti utakat és vasútvonalakat, ez Pekinget is közvetlenül érinti, s a válság világpolitikai dimenzióit kiterjeszti. A továbbiakban érdemes lesz Kínának az eszkalációs lépésekre való reagálását és az amerikai válságmanőver kínai vonatkozású lépéseit különös figyelemmel kísérni. Nixon elnök döntéseinek, pontosabban a döntések tálalásának másik feltűnő vonása, hogy beszédének jelentős részét szentelte a szovjet—amerikai viszony alakulásának és jelezte a csúcstalálkozó megrendezésében való amerikai érdekeltséget. Miután két ízben is leszögezte, hogy lépései nem irányulnak harmadik országok ellen, illetve a VDK szövetségesei ellen — ez részint Pekingnek szólt — a beszéd 25 soros terjedelemben foglalkozott a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolataival. Nixon kijelentette: „Mint nagyhatalmat tiszteljük a Szovjetuniót, elismerjük a Szovjetuniónak azt a jogát, hogy megvédje érdekeit, ha azok veszélyben forognak. A Szovjetuniónak viszonzásképpen el kell ismernie a mi jogunkat is, hogy megvédjük érdekeinket... Országaink jelentős haladást tettek az utóbbi hónapokban folytatott tárgyalásokon. Közel jutottunk a nukleáris fegyverkezés korlátozásával, a kereskedelemmel és sok más kérdéssel kapcsolatos nagyjelentőségű megállapodásokhoz. Ne engedjük, hogy visszacsússzunk egy korábbi korszak sötét árnyai közé.” Nem igényelnek bővebb kommentárt az idézett megjegyzések propagandisztikus felhangjai és elemei. Világos az is, hogy a „sötét árnyak” közé való visszacsúszás veszélyét az amerikai eszkalációs lépések idézték fel, s e veszély elkerülése döntően a Nixonadminisztráció magatartásán múlik a továbbiakban is. Nixon idézett megjegyzései azonban félreérthetetlenül jelzik azt az amerikai szándékot, hogy a konfliktus egész kezelését nagyhatalmi szintre emelje — az Egyesült Államok számára elfogadható megoldási forma kidolgozásának reményében. Fellelhető ebben egy jó adag hatalmi presztízsféltés is. A Nixonbeszédben többhelyütt felbukkan az USA „becsületére” és „büszkeségére” való utalás. A jellegzetes amerikai mentalitás, amely — bármennyire nehéz ezt elemzésekben pontosan kimutatni — jelen van az egész válságmanőverben és a Nixon-adminisztráció magatartásában, az indokínai háború eddigi fejleményei után sokkal elfogadhatóbbnak tart valamely másik nagyhatalommal kötött kompromisszumot, mint a hazafias erőknek való engedményt. Ezt a pszichológiai tényezőt azonban éppen a jelenlegi helyzetben nem szabad túlbecsülni, amikor az Egyesült Államok inkább hajlik a válság elmélyítésére, mintsem a kompromisszumra. A másik veszélyes és ugyancsak különös figyelmet érdemlő amerikai törekvés arra irányul, hogy a Szovjetuniónak az indokínai rendezésbe való közvetlen bevonásán keresztül igyekezzen érdekellentétet kialakítani az indokínai hazafias erők, illetve az őket támogató hatalmak között. Nixon beszéde világosan elárulja ezt a szándékot, amikor szembeállítja a szovjet—amerikai kapcsolatok javulásának biztató perspektíváit, a csúcstalálkozó várható eredményeit azzal a következetes támogatással, amelyet a Szovjetunió az indokínai népeknek nyújt. Saigon összeomlás előtt Ugyanakkor a Nixon-adminisztráció kifejezte azt az eltökéltségét is, hogy minden eszközzel igyekszik megakadályozni a Thieu-rezsim összeomlását. Akár a moszkvai csúcstalálkozó megrendezését is hajlandó kockáztatni, csakhogy megakadályozza a vietnamizálás teljes kudarcát és elkerülje a gyenge pozíciókból való tárgyalást. Ebben a presztízsféltésnél jóval nyomósabb érvek is szerepet játszanak. A hazafias erők legutóbbi katonai sikerei nyomán — az ország északi részének birtokba vételét és a központi fennsíkon végrehajtott sikeres hadműveleteket követően — a demoralizálódás jelei mutatkoznak a saigoni kormánycsapatok soraiban, sőt, a Thieu-rezsim köreiben is. De Indokína többi frontjain is kedvezőtlen a helyzet. A jelenlegi offenzíva nemcsak a vietnamizálás próbakövét jelenti, hanem bizonyos mértékig az egész Nixon-doktrínáét. A nyilvánvaló indokínai kudarc a Nixonkormányzat egész ázsiai katonapolitikájának célkitűzéseit veszélyezteti, mivel alapjaiban rendíti meg az Egyesült Államok presztízsét a térség szövetséges rezsimei körében — éppen az amerikai katonai kötelezettségek jelenlegi átformálása közepette. Ebben az összefüggésben világossá válik: az új eszkalációs lépések nem közvetlen és arányos reagálást jelentenek az offenzívára, mivel az aknazár létesítése katonailag aligha érinti a hazafias erőknek azt a képességét, hogy újabb csapásokat mérjenek a saigoni csapatokra. A Nixon-kormányzatnak az elmúlt hetekben, sőt hónapokban tett lépései — legutóbb például Kissinger nyilvánvalóan komoly tárgyalási szándék nélküli megbeszélése Párizsban Le Duc Thóval — arról tanúskodnak, hogy az eszkaláció menetét hónapokkal előbb kidolgozták, s a hosszú távú elképzeléseken menet közben legfeljebb részletek erejéig változtattak. Egyre inkább úgy tűnik, a Nixon-kormányzat — függetlenül az offenzíva konkrét eredményeitől és következményeitől — igyekszik új kereteket és új manőverezési lehetőségeket felkutatni a konfliktusnak a maga számára minél kedvezőbb megoldására. S ennek érdekében hajlandó volt a feszültség növelésének súlyos következményekkel fenyegető útjára lépni. KÖRMENDY ISTVÁN DÉL-VIETNAMI HAZAFIAK PÁNCÉLTÖRŐ ÁGYÚJUK MÖGÖTT Demoralizálódás jelei a saigoni kormánycsapatok soraiban MAGYARORSZÁG 1972 20