Magyarország, 1975. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1975-05-18 / 20. szám

Igaza volt Hunyady Sándor­nak, amikor egyszer a Fé­szekben hosszan nézte a már régen ismert barátot, Palló Imrét, és csodálkozva, szinte hi­tetlenkedve azt mondta: „Mégsem színészarc.”­­ Miért, hát milyen ez az arc, az egyik legnagyobb élő magyar művész arca? Milyen még most is, nyolcvannégy évesen? Kivéte­lesen erőteljes, szép arcú férfi, a „bácsi mivolt” legcsekélyebb tünete nélkül; kifejező tekintet, markáns csontozat és izomzat az arcon, afféle idős Álmos vezérrej. Vagy Bánk bán, a Nagyúr. De hát akkor miért nem szí­nészarc? Miért van igaza Hunya­­dynak? Kell Mátisfalván Ez, persze nem pusztán arc kér­dése — vagy legföljebb csak any­­nyiban, hogy az arc kifejez vala­mit. Nem kevesebbet, mint az emberi lényt. Az igazság az, hogy Palló Imre dr. hatalmas hazai és nemzetközi sikerekkel, százkilenc szereppel, a huszadik század sok kimagasló művészének barátságá­val a háta mögött — soha egé­szen művésszé nem változott. A szónak legalábbis abban az értel­mében nem, ahogyan a jellegzetes művészt, s kivált színészt, opera­énekest — egyébként joggal — általában elképzelik. Palló lénye egy életen át székely paraszt ma­radt, amire nagyon büszke. A leg­kevésbé arról szeret beszélni, amit a színpadon megvalósított. (Kere­ken ötvenévi aktív operai tag­ság után, az Operaház örökös tag­jaként) Közel lakik szeretett Operahá­zához, a Bajcsy-Zsilirczky út leg­elején. Ha felfordítanánk a la­kást, akkor sem találnánk egy sort sem Palló Imréről, pedig kö­tetnyi írás látott napvilágot róla énekes élete idején. Előkerül vi­szont egy régi írás. Már csak azért is érdemes idézni belőle, mert közvetve sokat mond Palló Imréről. Holott az ükreinek a dol­gáról beszél, spanyolviaszkos pe­csétekkel hitelesítve: „Pálhegyi Andrástól tserélt kaszállóról szólló örökös Contractus... A jelenni 1837-ik Esztendő Pünköst Hava 17-ik napján, a midőnt hivattatva lettünk volna Nemes Udvarhely Székben Mátisfalván ... Palló Im­re Uram nemes lakó Házánál” — majd tovább: „...mely örökös Tsere Vásár hogy előttünk min­denben a fent írtak Szerént ment légyen végbe, ezt irtuk meg mi is igaz Hitünk Szerént, tulajdon ne­veink le­írása s szokot Fetsétünk erőssége alatt jövendő Bizonysá­gul ki is adtuk Mátisfalván az elől irt Esztendőben, napon és Háznál — Agyagfy Zongor István Hites Táblabíró, Csömör Áron Hi­tes Táblafőbíró.” Kissé messze kerültünk az Ope­­raháztól. De messziről indult ez a hatalmas művészpályafutás is. Mátisfalváról, az erdélyi Udvar­hely megye akkor kétszázötven lakosú falujából. Ennek a szép, ízes beszédnek a világából, amely örökös nyomot hagyott Palló Imre művészetében. „Daloltam, amióta az eszemet tudom” — körülbelül ennyi az, amennyit Palló maga mond éle­tének énekesi vonatkozásairól. Székely földműves édesapja már négyéves korában, székre állítva „szerepeltette” az egybegyűlt né­pes család előtt (apjának hat test­vére volt) szavalással, énekléssel. A szintén szép hangú apa csodá­­­latosan szép székely népdalokat, balladákat tudott, ezen nőtt fel Palló Imre. Ő volt a gyerekek közül, aki tanulhatott. Udvarhelyen, érettsé­gi előtt nyilatkozatot kértek a ta­­nulatától: ki mi akar lenni, ő, aki még csak népszínművet, operettet látott-hallott, és csak hírből tud­ta, hogy van olyan színház is, ahol végig énekelnek, s ez az ope­ra­­ beírta: „operaénekes”. Az édesapja nagyon csodálkozott, de megértően csak arra kérte, tanul­jon jól, és még hozzáfűzte: „Fiam, a­­hang olyan, hogy elveszhet! S akkor mihez kezdesz? Végezd el a jogot is.” A góbé Falstaff Erre csak jóval később került sor. Miként lett az ifjú székely parasztfiúból majd, imár a nem­zetközi hírnév kellős közepén, „a góbé Falstaff”, ahogy egyik elra­gadott értékelője találóan ne­vezte? Zerae akadémista korában egy koronáért statisztált az Operaház­ban, sőt, ha a Rózsalovagban ő vitte a rózsát, akkor „tanodás sta­tisztaként” három koronát kapott — szép összeget az akkori jöve­delméhez képest. Olyan szerepben kellett végül bemutatkoznia — beugróként a Parasztbecsület Alfiójában — ami igazán nem kezdőnek való fel­adat. Olyan zavarban voltam — meséli —, hogy bár Turiddu a jobb fülemet harapta meg az is­mert párbajra hívási jelenetben, én a balhoz kaptam. De nagy si­kerem volt.” — Ennek a szerep­nek egyébként „szerepe” lett ké­sőbb a Palló Imre­­és Mascagni között keletkezett életre szóló ba­rátságban. (Palló huzamosan tur­nézott a mester akkori alkalmi társulatában.) Sok nagy barátsága közül egy­nél kicsikt időzni kell. Barátsága Kodály Zoltánékkal annyira Palló művészénjének, lényének a lé­nyegéhez tartozik, hogy nélküle a Palló-portré megrajzolhatatlan. A „véletlenek” gyakran nem is egészen véletlenek. Csak ezzel a fenntartással mondható, hogy ez a barátság véletlenül kezdődött. Talán oda nyúlik vissza, hogy 1918-ban a huszonnyolc éves ba­riton mondta az azó­ta elhagyott prózai prológot Bartók operájá­nak, a Kékszakállú herceg várá­nak az ősbemutatóján. A jelen­levő Kodály itt hallotta először a hangját és­ a beszédét. Kodály tö­kéletes fülére és ismert nyelvér­zékére kell gondolnunk a továb­biak megértéséhez — a barátság ugyanis sokkal később kezdődött. Hat év múlva történt, hogy Ko­dály fölkérte Pallót dalainak elő­adására. Ezeket a dalokat azután egy életen át a legmagasabb szín­vonalon népszerűsítette. Életük további során egész sor művészi kapocs köti össze a nagy alkotót és a nagy előadót. Palló­nak oroszlánrésze van a Háry János sikerében, a figura máig is az ő eredeti megformálásában él mindenki emlékezetében. A jövő­ben sem képzelhető el másként, tökéletesebben és főleg magyarab­­bul. Kodály népdalgyűjtése első füzetének tíz hanglemezén is Palló Imre hangját halljuk. A Háry után hat évvel megszületett Szé­kelyfonó egyik ösztönzője kétség­kívül az ekkor művészete csúcsán álló székely énekművész volt — s talán egy kicsit az öreg Palló is, a művész édesapja,­­aki egy­szer énekelt Kodálynak. Csak magyar művekben volt hát Palló igazán nagy? Szó sincs ró­la. Óriási repertoárjának csak a töredéke magyar mű. A többi a világ zeneirodalmának kisebb és legnagyobb baritonszerepe, Verdi Don Carlosától (A végzet hatal­ma) Wagner Wolframjáig (Tann­häuser), Bizet Escami­lójától Ri­chard Strauss Joh­anaanjáig, Mu­szorgszkij Saklovityij bojárjától Britten Mr. Ged­gejéig, tizenöt éve, tehát hetvenedik életévében vál­lalt utolsó új szerepéig. (Amilyen erőteljes a beszédhangja, még ma is vállalhatna újat.) S hogy vala­mi nem vártat is említsünk szín­skálájából: a római Teatro Realé­ban nagy sikerrel mutatkozott be Lodovico Rocca Dybuk című ze­nedrámájának Sender rabbi sze­repében. (Volt operettbonviván is, sőt, két régebbi magyar filmben is szerepelt.) Bariton „Nagyivunk” Nem maradhat említetten Palló Imre kapcsolata a Bánk bánnal. Palló Erkel főművének valameny­­nyi bariton (basszbariton) szere­pét énekelte, Biberach kivételével. És a tenor főszerepét is! Óriási viták után, éppen Palló alkati tu­lajdonságaira tekintettel ültették át a címszerepet baritonra. Ez 1940-ben történt. Tizenhárom éven át így volt bariton „Nagyurunk” — 1953-ban történt meg a visz­­szatérés tenorra. (Hasonló volt a helyzet a János vitézzel, amelynek címszerepét Kacsóh .Pongrác ere­detileg szintén tenorhangra kom­ponálta, ám Palló Imre jóvoltából ,hosszú ideig baritonhangon kelt életre.) „Dr.” Palló Imre: ez is hozzá­tartozik az emberi arculathoz. 1932-ben a művésznek igencsak kevés szüksége volt már arra, hogy más pálya, más élethivatás biztonságára gondoljon. Hallatlan erőfeszítéssel, operai munkája mellett mégis államtudományi doktorátust szerzett. — Minek? — kérdezte meg már idézett Fészek­ben barátja, Hunyady Sándor. — Mert megígértem az apámnak, és az­ abbahagyott tanulmány miatt furdalt a lelkiismeret. És ehhez még valamit. A mű­vész akár „dr. dr.” Palló Imrét is írhatna. (A felszabadulás után, 1948-ban, ötvenkét évesen, hajnali ötórás felkelések árán jogból is doktorált. Most, nyolcvannégy éves korában a csodálkozó kér­désre azt válaszolja: „Érdekelt, hogyan tanítják a szocialista jo­got.”) Opera a falun Hogy él ma az a művész, aki első operai évtizedében nyaranta hazajárt aratni a falujába; aki makkegészséges; aki negyvenhét éve él együtt minden útjárt, egyen­gető feleségével; akit Nagykáta melletti pándi birtokára utalva 1949 (!) óta „Kossuth-díjas ku­­lák”-nak is becézték a barátai, (akik mellesleg jóval többen van­nak, mint ellenségei); aki segít­ségképpen valaha egyazon elő­adáson énekelte Petur bánt és Ti­­borcot, aki egyszer azt mondta: „Sajnálom, hogy az operát nem lehet falura helyezni.” Úgy él, ahogyan egész lénye, eddigi élete szerint elképzeljük. Okosan, derűsen, csupa életnek szóló gondolattal és cselekedettel. Talán csak egy dolog meglepő: amióta a János vitéz Bagó szere­pével, nyolc évvel ezelőtt (1967. május 5-én) végleg elhagyta az Operaház színpadát, egyetlen énekhang nem jött ki a száján. Annak az embernek, aki világ­életében énekelt, és látatlanban választotta az „operaénekesi” élet­hivatást, amikor még azt sem tudta, mi fán terem az. („Nem tudnám megmondani, miért. Bi­zonyára eleget énekeltem” — mondja a legcsekélyebb nosztalgia nélkül.) Egyik korábbi beszélgetés so­rán mondta: „Az ember értékét az a szellemi kincs szabja meg, amelyet maga szerzett meg ma­gának.” Palló Imre hatalmas szel­lemi kincset­­halmozott fel. Mos­tanában többet jár koncertre amire korábban ritkábban volt módja. Gyakran elmegy az ope­rába is. Ha tévéznek otthon, át­hívják a szomszédból Budanovits Máriást is, az Operaház másik örö­kös tagját, a sok közös sikert át­élt régi barátot. Sokat olvas, so­kat utazgat, egyebek közt külföl­dön élő karmester fiához és éne­kesnő menyéhez, akiket szeret és akikre büszke. Csak azt sajnálja, hogy már nem arathat. Mert ereje, egész­sége megvolna hozzá. RAJK ANDRÁS Nyugdíjas művészek Palló Imre Barátság Mascagnival, Kodállyal ! Az államtudományok doktora HÁRY JÁNOS Daloltam, amióta az eszemet tudom" MAGYARORSZÁG _______________1975/20

Next