Magyarország, 1975. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-18 / 20. szám
Igaza volt Hunyady Sándornak, amikor egyszer a Fészekben hosszan nézte a már régen ismert barátot, Palló Imrét, és csodálkozva, szinte hitetlenkedve azt mondta: „Mégsem színészarc.” Miért, hát milyen ez az arc, az egyik legnagyobb élő magyar művész arca? Milyen még most is, nyolcvannégy évesen? Kivételesen erőteljes, szép arcú férfi, a „bácsi mivolt” legcsekélyebb tünete nélkül; kifejező tekintet, markáns csontozat és izomzat az arcon, afféle idős Álmos vezérrej. Vagy Bánk bán, a Nagyúr. De hát akkor miért nem színészarc? Miért van igaza Hunyadynak? Kell Mátisfalván Ez, persze nem pusztán arc kérdése — vagy legföljebb csak anynyiban, hogy az arc kifejez valamit. Nem kevesebbet, mint az emberi lényt. Az igazság az, hogy Palló Imre dr. hatalmas hazai és nemzetközi sikerekkel, százkilenc szereppel, a huszadik század sok kimagasló művészének barátságával a háta mögött — soha egészen művésszé nem változott. A szónak legalábbis abban az értelmében nem, ahogyan a jellegzetes művészt, s kivált színészt, operaénekest — egyébként joggal — általában elképzelik. Palló lénye egy életen át székely paraszt maradt, amire nagyon büszke. A legkevésbé arról szeret beszélni, amit a színpadon megvalósított. (Kereken ötvenévi aktív operai tagság után, az Operaház örökös tagjaként) Közel lakik szeretett Operaházához, a Bajcsy-Zsilirczky út legelején. Ha felfordítanánk a lakást, akkor sem találnánk egy sort sem Palló Imréről, pedig kötetnyi írás látott napvilágot róla énekes élete idején. Előkerül viszont egy régi írás. Már csak azért is érdemes idézni belőle, mert közvetve sokat mond Palló Imréről. Holott az ükreinek a dolgáról beszél, spanyolviaszkos pecsétekkel hitelesítve: „Pálhegyi Andrástól tserélt kaszállóról szólló örökös Contractus... A jelenni 1837-ik Esztendő Pünköst Hava 17-ik napján, a midőnt hivattatva lettünk volna Nemes Udvarhely Székben Mátisfalván ... Palló Imre Uram nemes lakó Házánál” — majd tovább: „...mely örökös Tsere Vásár hogy előttünk mindenben a fent írtak Szerént ment légyen végbe, ezt irtuk meg mi is igaz Hitünk Szerént, tulajdon neveink leírása s szokot Fetsétünk erőssége alatt jövendő Bizonyságul ki is adtuk Mátisfalván az elől irt Esztendőben, napon és Háznál — Agyagfy Zongor István Hites Táblabíró, Csömör Áron Hites Táblafőbíró.” Kissé messze kerültünk az Operaháztól. De messziről indult ez a hatalmas művészpályafutás is. Mátisfalváról, az erdélyi Udvarhely megye akkor kétszázötven lakosú falujából. Ennek a szép, ízes beszédnek a világából, amely örökös nyomot hagyott Palló Imre művészetében. „Daloltam, amióta az eszemet tudom” — körülbelül ennyi az, amennyit Palló maga mond életének énekesi vonatkozásairól. Székely földműves édesapja már négyéves korában, székre állítva „szerepeltette” az egybegyűlt népes család előtt (apjának hat testvére volt) szavalással, énekléssel. A szintén szép hangú apa csodálatosan szép székely népdalokat, balladákat tudott, ezen nőtt fel Palló Imre. Ő volt a gyerekek közül, aki tanulhatott. Udvarhelyen, érettségi előtt nyilatkozatot kértek a tanulatától: ki mi akar lenni, ő, aki még csak népszínművet, operettet látott-hallott, és csak hírből tudta, hogy van olyan színház is, ahol végig énekelnek, s ez az opera beírta: „operaénekes”. Az édesapja nagyon csodálkozott, de megértően csak arra kérte, tanuljon jól, és még hozzáfűzte: „Fiam, ahang olyan, hogy elveszhet! S akkor mihez kezdesz? Végezd el a jogot is.” A góbé Falstaff Erre csak jóval később került sor. Miként lett az ifjú székely parasztfiúból majd, imár a nemzetközi hírnév kellős közepén, „a góbé Falstaff”, ahogy egyik elragadott értékelője találóan nevezte? Zerae akadémista korában egy koronáért statisztált az Operaházban, sőt, ha a Rózsalovagban ő vitte a rózsát, akkor „tanodás statisztaként” három koronát kapott — szép összeget az akkori jövedelméhez képest. Olyan szerepben kellett végül bemutatkoznia — beugróként a Parasztbecsület Alfiójában — ami igazán nem kezdőnek való feladat. Olyan zavarban voltam — meséli —, hogy bár Turiddu a jobb fülemet harapta meg az ismert párbajra hívási jelenetben, én a balhoz kaptam. De nagy sikerem volt.” — Ennek a szerepnek egyébként „szerepe” lett később a Palló Imreés Mascagni között keletkezett életre szóló barátságban. (Palló huzamosan turnézott a mester akkori alkalmi társulatában.) Sok nagy barátsága közül egynél kicsikt időzni kell. Barátsága Kodály Zoltánékkal annyira Palló művészénjének, lényének a lényegéhez tartozik, hogy nélküle a Palló-portré megrajzolhatatlan. A „véletlenek” gyakran nem is egészen véletlenek. Csak ezzel a fenntartással mondható, hogy ez a barátság véletlenül kezdődött. Talán oda nyúlik vissza, hogy 1918-ban a huszonnyolc éves bariton mondta az azóta elhagyott prózai prológot Bartók operájának, a Kékszakállú herceg várának az ősbemutatóján. A jelenlevő Kodály itt hallotta először a hangját és a beszédét. Kodály tökéletes fülére és ismert nyelvérzékére kell gondolnunk a továbbiak megértéséhez — a barátság ugyanis sokkal később kezdődött. Hat év múlva történt, hogy Kodály fölkérte Pallót dalainak előadására. Ezeket a dalokat azután egy életen át a legmagasabb színvonalon népszerűsítette. Életük további során egész sor művészi kapocs köti össze a nagy alkotót és a nagy előadót. Pallónak oroszlánrésze van a Háry János sikerében, a figura máig is az ő eredeti megformálásában él mindenki emlékezetében. A jövőben sem képzelhető el másként, tökéletesebben és főleg magyarabbul. Kodály népdalgyűjtése első füzetének tíz hanglemezén is Palló Imre hangját halljuk. A Háry után hat évvel megszületett Székelyfonó egyik ösztönzője kétségkívül az ekkor művészete csúcsán álló székely énekművész volt — s talán egy kicsit az öreg Palló is, a művész édesapja,aki egyszer énekelt Kodálynak. Csak magyar művekben volt hát Palló igazán nagy? Szó sincs róla. Óriási repertoárjának csak a töredéke magyar mű. A többi a világ zeneirodalmának kisebb és legnagyobb baritonszerepe, Verdi Don Carlosától (A végzet hatalma) Wagner Wolframjáig (Tannhäuser), Bizet Escamilójától Richard Strauss Johanaanjáig, Muszorgszkij Saklovityij bojárjától Britten Mr. Gedgejéig, tizenöt éve, tehát hetvenedik életévében vállalt utolsó új szerepéig. (Amilyen erőteljes a beszédhangja, még ma is vállalhatna újat.) S hogy valami nem vártat is említsünk színskálájából: a római Teatro Realéban nagy sikerrel mutatkozott be Lodovico Rocca Dybuk című zenedrámájának Sender rabbi szerepében. (Volt operettbonviván is, sőt, két régebbi magyar filmben is szerepelt.) Bariton „Nagyivunk” Nem maradhat említetten Palló Imre kapcsolata a Bánk bánnal. Palló Erkel főművének valamenynyi bariton (basszbariton) szerepét énekelte, Biberach kivételével. És a tenor főszerepét is! Óriási viták után, éppen Palló alkati tulajdonságaira tekintettel ültették át a címszerepet baritonra. Ez 1940-ben történt. Tizenhárom éven át így volt bariton „Nagyurunk” — 1953-ban történt meg a viszszatérés tenorra. (Hasonló volt a helyzet a János vitézzel, amelynek címszerepét Kacsóh .Pongrác eredetileg szintén tenorhangra komponálta, ám Palló Imre jóvoltából ,hosszú ideig baritonhangon kelt életre.) „Dr.” Palló Imre: ez is hozzátartozik az emberi arculathoz. 1932-ben a művésznek igencsak kevés szüksége volt már arra, hogy más pálya, más élethivatás biztonságára gondoljon. Hallatlan erőfeszítéssel, operai munkája mellett mégis államtudományi doktorátust szerzett. — Minek? — kérdezte meg már idézett Fészekben barátja, Hunyady Sándor. — Mert megígértem az apámnak, és az abbahagyott tanulmány miatt furdalt a lelkiismeret. És ehhez még valamit. A művész akár „dr. dr.” Palló Imrét is írhatna. (A felszabadulás után, 1948-ban, ötvenkét évesen, hajnali ötórás felkelések árán jogból is doktorált. Most, nyolcvannégy éves korában a csodálkozó kérdésre azt válaszolja: „Érdekelt, hogyan tanítják a szocialista jogot.”) Opera a falun Hogy él ma az a művész, aki első operai évtizedében nyaranta hazajárt aratni a falujába; aki makkegészséges; aki negyvenhét éve él együtt minden útjárt, egyengető feleségével; akit Nagykáta melletti pándi birtokára utalva 1949 (!) óta „Kossuth-díjas kulák”-nak is becézték a barátai, (akik mellesleg jóval többen vannak, mint ellenségei); aki segítségképpen valaha egyazon előadáson énekelte Petur bánt és Tiborcot, aki egyszer azt mondta: „Sajnálom, hogy az operát nem lehet falura helyezni.” Úgy él, ahogyan egész lénye, eddigi élete szerint elképzeljük. Okosan, derűsen, csupa életnek szóló gondolattal és cselekedettel. Talán csak egy dolog meglepő: amióta a János vitéz Bagó szerepével, nyolc évvel ezelőtt (1967. május 5-én) végleg elhagyta az Operaház színpadát, egyetlen énekhang nem jött ki a száján. Annak az embernek, aki világéletében énekelt, és látatlanban választotta az „operaénekesi” élethivatást, amikor még azt sem tudta, mi fán terem az. („Nem tudnám megmondani, miért. Bizonyára eleget énekeltem” — mondja a legcsekélyebb nosztalgia nélkül.) Egyik korábbi beszélgetés során mondta: „Az ember értékét az a szellemi kincs szabja meg, amelyet maga szerzett meg magának.” Palló Imre hatalmas szellemi kincsethalmozott fel. Mostanában többet jár koncertre amire korábban ritkábban volt módja. Gyakran elmegy az operába is. Ha tévéznek otthon, áthívják a szomszédból Budanovits Máriást is, az Operaház másik örökös tagját, a sok közös sikert átélt régi barátot. Sokat olvas, sokat utazgat, egyebek közt külföldön élő karmester fiához és énekesnő menyéhez, akiket szeret és akikre büszke. Csak azt sajnálja, hogy már nem arathat. Mert ereje, egészsége megvolna hozzá. RAJK ANDRÁS Nyugdíjas művészek Palló Imre Barátság Mascagnival, Kodállyal ! Az államtudományok doktora HÁRY JÁNOS Daloltam, amióta az eszemet tudom" MAGYARORSZÁG _______________1975/20