Magyarország, 1977. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-02 / 1. szám
MAGYARORSZÁG 1 9 7 7 1 Egyesült Államok Kész a kormány A hatalom stabilitása * A vezető csoport jellemzői Amióta december derekán a rövidesen hivatalba lépő új amerikai elnök, James Carter kinevezte külügyminiszterét Cyrus Vance személyében , már sejteni lehetett, hogy az új amerikai kormány személyileg az elmúlt évtizedekben megismert demokrata párti „establishment” irányába tájékozódik. Az Egyesült Államok belső hatalmi erőviszonyai természetesen nem tették lehetségessé, hogy a legfontosabb személyi döntésekben levonják annak a választási hadjáratnak a konzekvenciáit,amelyet Carter részben éppen „Washington tisztára söprésének” jegyében folytatott. Mihelyt a kampány véget ért, és sor került a vezető kör tagjainak kiválasztására , már egyértelműen érvényesültek az Egyesült Államok belső életének hatalmi realitásai. Cyrus Vance kinevezése volt ennek a tendenciának az első, meghatározó jelentőségű szimbóluma. (Magyarország, 1976/51. „Kissinger utóda”.) A Bendix elnöke Az amerikai pénzügyminisztérium élére az új elnök Werner Michael Blumenthal közgazdászüzletembert választotta. Blumenthal német születésű, és szülei a zsidóüldözések miatt 1938 után hagyták el Németországot. Kínába költöztek és Sanghajban éltek, majd a város japán megszállása után internálótáborba kerültek. A megpróbáltatásokat túlélték, és Blumenthal 1947-ben vándorolt be az akkori, még Csang Kaj-sek- Kínából az Egyesült Államokba. Blumenthal nagy tehetségű és rendkívüli akaraterővel rendelkező embernek bizonyult, aki a maga erejéből végezte el a California egyetemet, majd Princetonban folytatott tanulmányai során öt év alatt három diplomát szerzett. Ezt követően rövid ideig a Princeton egyetem tanára volt, majd érdeklődése az üzleti világ felé fordult. Egy kisebb amerikai cég alelnöki tisztségéből emelte ki Kennedy, és a külügyminisztériumban a gazdasági ügyekért felelős helyettes államtitkár lett. Amikor a Kennedykorszak gazdaságpolitikájának szerves részét alkotó „Kennedymenetek” sorozata megindult, Blumenthalt nevezték ki az amerikai delegáció vezetőjévé. (A „Kennedy-menet” lényege az volt, hogy a tőkés világban széles körű, csaknem általános vám- és tarifacsökkentésre törekedett. Elsősorban azért, hogy az akkori, olajválság előtti periódusban kedvezőbb világkereskedelmi feltételeket biztosítson Washingtonnak a Közös Piaccal és Japánnal szemben. Blumenthal 1967-ben tért vissza az üzleti életbe, és az amerikai nagyvállalatok listáján jelenleg hetvenedik helyen álló finomgépgyártó és elektronikai cég, a Bendix Corporation elnöke lett. Ebből a pozícióból lép most a kormányba, tehát egyszerre tekinthető az amerikai „üzleti közösség” és a Kennedy idején formált demokrata adminisztráció képviselőjének. A Brzezinski-kinevezés jóformán a pénzügyminiszter kinevezésével egy időben kapta meg — az előzetes jóslatoknak megfelelően — Zbigniew Brzezinski, a Columbia egyetem professzora a nemzetbiztonsági főtanácsadó pozícióját. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Carter és Cyrus Vance mellett Brzezinski lesz a harmadik meghatározó tényező az amerikai külpolitika irányításában. Brzezinski apja a háború előtti Lengyelország diplomatája volt, s a háborús éveket a család Kanadában töltötte, ahol az új elnöki főtanácsadó apja főkonzul volt. 1945 után a család Kanadában maradt, és Brzezinski Montrealban, a McGill egyetemen szerzett diplomát. Innen ment át Harvardra, ahol előbb a politikai tudományok doktora, majd egyetemi tanár lett. 1960-ig tanított Harvardon. (Ezekben az években nősült: Benes volt csehszlovák elnök unokahúgát vette feleségül.) 1960-ban ment át Brzezinski Harvardról a Columbia egyetemre, ahol jelenleg a „Nemzetközi változásokat kutató intézet” vezetője. Közben Brzezinski egy ideig (a Johnson-adminisztráció idején) tanácsadói szerepét is betöltött a Fehér Házban, majd az utóbbi években tevékenységét az úgynevezett Trilaterális Bizottságnak szentelte. (Ez a bizottság David Rockefeller „védnöksége” alatt jött létre, azzal a céllal, hogy szorosabbra fűzze a stratégiai és politikai szálakat az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán között.) A Trilaterális Bizottságban került kapcsolatba Brzezinski Carterral. A Trilaterális Bizottság jellegéből egyesek arra következtetnek, hogy Brzezinski — híven politikai filozófiájának ahhoz a tételéhez, hogy az amerikai—nyugat-európai—japán kapcsolatok szervezett építésének nagyobb súlyt kell biztosítani a Washington—Moszkva és a Washington—Peking relációval szemben — megváltoztatja majd az amerikai külpolitika elsőbbségi sorrendjét. Ez azonban e pillanatban csak az új nemzetbiztonsági tanácsadó politikai múltjából adódó következtetés. Hogy a hatalom realitásai miképpen határolják be Brzezinski magatartását, azt csak a jövő mutatja meg. Ugyanez a helyzet azokkal a kombinációkkal is, amelyek szerint Brzezinski az amerikai enyhülési politikának egy, a Kissingerénél merevebb és keményebb változatát képviselné. Végül: teljesen nyílt kérdés, hogy a nemzetbiztonsági különtanácsadó posztján Brzezinski ugyanúgy „leárnyékolja-e” az új külügyminisztert, mint előtte Kissinger Rogerst, és még korábban, Johnson idején McGeorge Bundy Dean Ruskot. Erre most lényegesen kevesebb esély van. Részben a háromszög másik két tagjának politikai-személyi karaktere miatt. Részben pedig azért, mert Cartert nem terhelik a Vietnami Watergate-korszak döntései. A harmadik fontos kinevezés a Pentagon vezetőjének kiválasztása volt. A döntés jelentőségét itt részben az a negatívum is megadta, hogy James Schlesinger, a hadügyminisztérium volt vezetője nem kapta vissza ezt a bársonyszéket. Emlékezetes, hogy annak idején Ford azért volt kénytelen leváltani Schlesingert, mert a Nixon utáni korszak rendkívül ellentmondásos amerikai enyhülési politikája szempontjából is túlságosan nyers és kemény vonalat követett. A kormányalakítás folyamatában igen komoly erők léptek sorompóba azért, hogy Schlesinger ismét kézbe vehesse a Pentagon irányítását. Támogatói közé tartozott Meamny, az AFLACIO szakszervezeti szövetség főnöke, Jackson szenátor, az amerikai „héják” eredeti elnökjelöltje, Rickover tengernagy és nem utolsósorban a szenátus nagy hatalmú „fegyveres erők bizottságának” elnöke, John Stennis. Ilyen körülmények között önmagában is értékelendő az a tény, hogy Schlesinger az új vezető csoportban csak az energiaügyekkel megbízott elnöki tanácsadó tisztségét kapta. Vitathatatlan, hogy a Pentagon élére e meglehetősen nyílt küzdelem után Carter olyan vezetőt választott, akit a mérsékeltebb „belső vezérkar” támogatott. Az új honvédelmi miniszter dr. Harold Brown, aki a californiai műegyetem, a Caltech elnöki posztjáról került a hadügyminisztérium élére. Brown fizikus, hadügyi viszonylatban pedig a modern technológia alkalmazásának szakértője. Korábban már dolgozott a Pentagonban, McNamara oldalán, majd a Johnson-adminisztráció vége felé a légierő minisztere volt. A különböző amerikai források a vietnami háború alatti magatartását ellentmondásosnak ítélik meg. Semmiképpen sem számított a vietnami háború belső ellenffelei közé, csak a háború utolsó időszakában sodródott a mérsékeltek táborába. A Pentagon körül az utóbbi hetekben lefolytatott pozícióharc során azonban leghatásosabban kétségtelenül olyanok támogatták, akiket a demokrata párt mérsékelt szárnyához kell sorolni, mint Averall Harriman, a párt egyik „nagy öregje” és Frank Church szenátor. Ugyanakkor más irányba motiválja a kinevezést, hogy a jelenlegi honvédelmi miniszter, Rumsfeld is Brown jelölését támogatta Schlesingerrel szemben, holott ő, nézeteit tekintve, alighanem Schlesingerhez állott közelebb. Végül, meglehetősen figyelemre méltó, hogy Carter a CIA, a Központi Hírszerző Ügynökség élére a néhai Kennedy elnök különtanácsadóját és személyes bizalmasát, Theodore Sorensent nevezte ki. Annak idején, a Kennedy-adminisztráció szervezetének létrehozása során Sorensen a középen állott a demokrata párt „igazi liberálisai”, Stevenson és hívei, valamint a Kennedy család között. Kinevezése annyit mindenesetre jelez, hogy a Watergate-ügy nyomán kibontakozott CIA-botrányokat követően Carter nem szándékozik visszatérni ahhoz a gyakorlathoz, amely korábban több ízben a hírszerző szervezet titkos operatív osztályának vezetőjét emelte az egész CIA csúcsaira. Vissza az elithez Ezekkel a Cyrus Vance külügyminiszteri kinevezését követő és több hullámban végrehajtott jelölésekkel a gyakorlatban kialakult az a vezérkar, amely (a kormány más minisztereivel együtt) átveszi január 20-án az amerikai politika irányítását. Az új amerikai kormányzat természetesen csak cselekedetei alapján ítélhető majd meg. Annyit mindenesetre le lehet szögezni hogy az Egyesült Államok társadalmi és hatalmi realitásai a legteljesebb mértékben érvényesültek, és Carter a dolog lényegét tekintve, annak a kormányzati elitnek tagjait — illetőleg bizalmasait — választotta kormányába, amely előző demokrata adminisztrációk során is vezető szerepet játszott. A Washington Post egyik legutolsó száma ezt a tényt úgy határozza meg, hogy a kiválasztottak „mind tagjai egy olyan kicsiny, lebegő csoportnak, amely csaknem monopolizálja bármely adminisztrációban a vezető külpolitikai és nemzetbiztonsági posztokat... Ennek a közösségnek az élcsapata körülbelül háromszáz professzorból, ügyvédből, üzletemberből, kongresszusi tisztviselőből, valamint a nagy alapítványok és politológiai intézetek vezető munkatársaiból áll.” GÖMÖRI ENDRE BRZEZINSKI EGYETEMI DOLGOZÓSZOBÁJÁBAN Mind tagjai egy kicsiny, lebegő csoportnak