Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-11 / 50. szám

Városrendezés Házak a hegyen ............................. . ■ -­­ összkomfortos fáskamrák Panorámagyilkos toronyházak Akik a valaha alpesi szépségű budai hegykoszorút alig másfél évtizede még a főváros egészsége­sen lélegző tüdejének hitték, ma azt mondják: Budapest tüdőbeteg! A roham valamikor a 60-as évek elején kezdődött. Valósággal divat lett a hegyen lakni. Akinek sok pénze volt és tehette — s a jelek azt mutatják, nem kevés akadt ilyen —, panorámás, budai telekért törte magát, és megkez­dődött a fővárost övező hegyvi­dék kíméletlen és brutális beépí­tése. Dőltek a fák, csupaszodott a városkép. Az egymást érő családi és társasházakat itt-ott a szövet­kezeti és OTP-öröklakás-építkezé­­sek tízemeletes, különlegesen ot­romba toronyházai, valamint az engedély nélkül fölhúzott nyaraló­bódék látványa tarkította. Erre a vidékre sohasem tervez­tek lakótelepet, a lélekszám ala­kulása azonban elgondolkoztató. A XII. kerület 28,7 négyzetkilo­méternyi területén a felszabadu­láskor 40 000-en, 1960-ban 68 000-en laktak, napjainkban pedig a né­pesség meghaladja a 80 000-et. Az ugyancsak üdülőterület szép­ségű II. kerületben az utóbbi 15 év alatt a népesség 10 000-rel gya­rapodott. Jókai svábhegyi majorja Jó dolog, persze, hegyen lakni: kies a vidék, belvárosi füsttől mentes, ózondús a levegő. Tudták ezt már a régiek is, a hajdani német ajkú Pest-Budát lakók. (A budai hegyvidék magaslatait 1847- ben Döbrentei Sándor javaslatára „keresztelték át” magyar nevekre.) A Svábhegy a múlt században még a főváros romantikus kirán­duló- és nyaralóhelyének számított. Itt épített erdei udvarházat Eöt­vös, itt vásárolt „majort” Jókai, és Erkel Ferencről is tudni vé­lik, hogy egy ízben a Diana úton nyaralt. Az ősvadon szépségű táj képe azóta jócskán megváltozott. Bár az urbanisztika tudományának mai szaktekintélyei váltig állítják, er­dőirtásról, tehát a zöldövezethez tartozó kirándulóterületek fölpar­cellázásáról szó sem volt. Csupán az ősidők óta telkes területeken építkeztek. Ez azonban mit sem változtat a lényegen, hiszen ha azon a bizonyos telken — a mai társasház helyén — eredetileg tíz tölgy, platán vagy fenyő állt, er­dőirtásnak is beillő favágás előzte meg az alapozást. A spontán építkezők még öt éve is okkal gondolhatták: megvettük a telket, azt csinálunk rajta, amit akarunk. S mert a hegyvidéki te­lek sosem volt olcsó, többnyire megosztották, így felére, harma­dára is ház épült. Mégpedig le­hetőleg minél több szintes, mert a sok lakó közt kifizetődőbben osztódnak meg a költségek, az OTP pedig — 90-nél több lakás esetén — előnyösebb feltételeket kínált. A fővárosnak ma is legnagyobb gondja a lakás. Bár az utóbbi ötéves terv során 77 800 új otthon épült Budapesten, ma is 156 000 család vár lakásra. A legégetőbb gondokon segít majd a következő tervidőszakban átadandó mintegy 90—100 000 új lakás, s a zöldöve­zet féltőinek megnyugtatására szolgálhat, hogy a telepszerű, ház­gyári technológiával készült épü­letek nem a budai hegyeken, ha­nem elsősorban Békásmegyeren, Újpesten, Kőbányán, Óbudán, Zuglóban, Kelenföldön, Újpalotán, Pesterzsébeten épülnek majd. Tévedések Városrendezéssel, a városkép tervszerű, előre elgondolt kiala­kításával Magyarországon — saj­nos — nem régóta foglalkoznak. Különben már eleve tudták volna a szakemberek, hogy hegyvidéken, értékes természeti táj kellős kö­zepén kétféle módon lehet épít­kezni: ötletszerűen, hozzá nem ér­tő barbársággal, kiirtva a pótol­hatatlan évszázados fákat, épület­tornyokkal otrombán fölszabdalva a táj természetes egységét; vagy pedig mintaszerű hozzáértéssel, mint az északi építészek, akik pél­dául Helsinki környékén egész la­kótelepeket bújtattak az erdők mélyére, gondosan ügyelve arra, hogy a sok fa s a környező ter­mészet ősi szépsége érintetlen egy­ségben megmaradjon. Ez persze már-már művészetnek mondható tudomány, amelyet­­ az előnyte­lenül alakult budai városképből ítélhetően — a hazai építők még korántsem mondhatnak maguké­nak. Igaz, az építkezések jellegéből adódik, hogy könnyebb elrontani valamit, mint helyrehozni. Az idén átadott Törökvészi úti ot­romba betontömbök, vagy az Is­tenhegyi úti — belülről modern és lakályos, ám panorámagyilkos — toronyházak mind-mind 6—7 év előtti elhamarkodott intézke­dés következményei. A főváros városfejlesztését ma új emberek irányítják. Az áldat­lan helyzet előttük is világossá tette, hogy a felelősség elsősorban azokat terheli, akik a 60-as évek­ben hozzájárultak az erőteljes hegyvidéki építkezésekhez. Még az 1971-es általános fővárosi­ rende­zési terv is „kislakótelep-szerű, laza, városias építkezésre alkal­mas” területnek javasolta a XII. kerület hegyvidéki részeit. Emberi dolog, hogy a zöldöve­zetben szívesen élnek az embe­rek, s a tönkretett természeti szépségek ellen sem azok tilta­koznak általában, akik a torony­házakban laknak, hanem akik a fogaskerekű ablakán kinézve, púp­nak látják a hegy hátán az egyre­­másra épülő vakolatlan vagy va­kolt házakat. A városrendezés értői tudják, hogy az Európa-szálló mokány tömbje nem szerencsés látvány; hogy a Pagony utcai magas házak valósággal fölszeletelik a hegyet; hogy a természetvédelmi terület­nek nyilvánított­ Martinovics-dom­­bot visszavonhatatlanul elcsúfít­ják a gerincére épült 3 emeletes, hengerszerű házak, hogy a Sza­badság-hegy déli oldalának szoro­san egymás mellé húzott házait talán legjobb volna „egyelni”, mint a sűrűn vetett takarmány­­répát. Mindezt tudják, de most már nincs mit tenni. A tájképrontó házakban boldog tulajdonosok él­nek, a mai lakáshelyzet ismereté­ben bontásra gondolni is naivitás lenne. Annál is inkább, hiszen a szóban forgó épületek szabályos engedéllyel épültek. Lebontatni még az engedély nélküli építményeket is körülmé­nyes. Egy tavalyi hegyvidéki el­lenőrzés során a fővárosi tanács a rendőrség és az IKV bevonásá­val újabb 30 engedély nélküli épületet talált. Ám ez a tény csu­pán a pontos statisztikához szol­gáltatott adatokat, hiszen a három éve ugyanitt felderített 54 enge­dély nélküli épület mindegyikében ma is laknak. Jó néhány víkendvityilló épült titokban a Szabadság-hegyen. A rendelet ugyanis a 12 négyzetmé­ternél nem nagyobb alapterületű szerszámkamrák építését nem kö­ti külön engedélyhez. Így aztán arra is volt már példa, hogy csak a helyszínen derült fény a turpis­ságra: a gereblyetároló valójában teraszos nappali, a répaszárító fülke a konyha, s a tervrajzon szerényen „aszaló”-nak föltüntetett helyiség nem más, mint kék­­csempés, tusolós fürdőszoba. Kártérítésért pörölhet a hegyi szomszéd —­­mondja a törvény —, ha az ablaka elé épült új ház elveszi előle a kilátást, és az épí­tők elmulasztották előzőleg írásos jóváhagyását kérni. De milyen bírósághoz fordulhat a jámbor kiránduló, aki a János­hegyi kilátóról is várost lát a hegyek oldalán? Menteni, ami menthető Ma már csak egyet lehet tenni: menteni, ami még a szép budai kirándulóvidékből menthető. En­nek érdekében az utóbbi három esztendőben több intézkedés, ka­tegorikus tilalom született, amely bár kevésbé látványos, mint egy elhibázott toronyház, néhány év múlva nyilván kedvezően érezteti majd hatását. 1974-ben felülvizsgálták a hegy­vidéki magasházak telepítését. 1975-ben elkészült Budapest új városrendezési szabályzata, amely a legutóbbi 1959-eset váltotta föl. Ennek előírásai erősen megszigo­rították a különböző kategóriába sorolt zöldövezetek beépíthetőségét. Ez egyrészt azt jelenti, hogy — gátat vetve a nyakló nélküli te­­lekfölosztásoknak — a 0,6-tal je­lölt legzöldebb jellegű övezetben a legkisebb telek sem lehet ke­vesebb mint 2000 négyzetméter, s ennek csupán 15 százalékát fog­lalhatja el az épület. A korábban érvényes szabályzathoz képest ál­talában 5,5 százalékkal kevésbé lehet a még üres telkeket beépí­teni. Korlátozza a rendelet az épít­mények magasságát is, az enge­délyek két-három — kivételként — négyszintes házakra szólnak. Aki ma a Szabadság-hegyen jár, a Hadik András utcában, a Gal­­góczy úton, a Lelesz utcában és másutt — vasárnap is — kalá­kában hajrázó társasházépítőket talál. Saját szerencséjük, hogy a munkát évekkel előbb elkezdték. Aki ugyanis ma állítana be a XII. kerületi tanácsra építkezési en­gedélyért, egyelőre nem kapna. Tavaly ugyanis a fővárosi tanács felülvizsgálta és sürgősen érvény­telenítette a meglevő hegyvidéki rendezési tervet. Az új — előreláthatólag jövőre elkészülő — terv kidolgozásán je­les urbanisztikai szakemberek dol­goznak azóta is, nagy körültekin­téssel és okulva a 60-as években elkövetett, városrendezési szem­pontból kétségkívül otromba hi­bákból. Foglalkoznak a gondolat­tal: hogyan lehetne a két éve ki­adott városrendezési szabályzatot a hegyvidéki építkezések szem­pontjából tovább szigorítani. A kerületi tanácsok úgy is so­kat segíthetnek, hogy az építke­zési terveket az értékes faállo­mány részletes feltüntetésével együtt kérik, s a helyszínen is el­lenőrizve — finn mintára — csak akkor hagyják jóvá a rajzokat, ha a ház a fák kivágása nélkül fölépülhet. Talán még időben emeltek szót a városrendezők és a természet­­barátok a megtépázott budai he­gyek érdekében. BEDECS ÉVA AZ EURÓPA-SZÁLLÓ ÉS A BUDAKESZI ÚTI TORONYHÁZAK Legjobb volna egyelni, mint a sűrűn vetett takarmányrépát MAGYARORSZÁG 1977/50 40

Next