Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-11 / 50. szám
Városrendezés Házak a hegyen ............................. . ■ - összkomfortos fáskamrák Panorámagyilkos toronyházak Akik a valaha alpesi szépségű budai hegykoszorút alig másfél évtizede még a főváros egészségesen lélegző tüdejének hitték, ma azt mondják: Budapest tüdőbeteg! A roham valamikor a 60-as évek elején kezdődött. Valósággal divat lett a hegyen lakni. Akinek sok pénze volt és tehette — s a jelek azt mutatják, nem kevés akadt ilyen —, panorámás, budai telekért törte magát, és megkezdődött a fővárost övező hegyvidék kíméletlen és brutális beépítése. Dőltek a fák, csupaszodott a városkép. Az egymást érő családi és társasházakat itt-ott a szövetkezeti és OTP-öröklakás-építkezések tízemeletes, különlegesen otromba toronyházai, valamint az engedély nélkül fölhúzott nyaralóbódék látványa tarkította. Erre a vidékre sohasem terveztek lakótelepet, a lélekszám alakulása azonban elgondolkoztató. A XII. kerület 28,7 négyzetkilométernyi területén a felszabaduláskor 40 000-en, 1960-ban 68 000-en laktak, napjainkban pedig a népesség meghaladja a 80 000-et. Az ugyancsak üdülőterület szépségű II. kerületben az utóbbi 15 év alatt a népesség 10 000-rel gyarapodott. Jókai svábhegyi majorja Jó dolog, persze, hegyen lakni: kies a vidék, belvárosi füsttől mentes, ózondús a levegő. Tudták ezt már a régiek is, a hajdani német ajkú Pest-Budát lakók. (A budai hegyvidék magaslatait 1847- ben Döbrentei Sándor javaslatára „keresztelték át” magyar nevekre.) A Svábhegy a múlt században még a főváros romantikus kiránduló- és nyaralóhelyének számított. Itt épített erdei udvarházat Eötvös, itt vásárolt „majort” Jókai, és Erkel Ferencről is tudni vélik, hogy egy ízben a Diana úton nyaralt. Az ősvadon szépségű táj képe azóta jócskán megváltozott. Bár az urbanisztika tudományának mai szaktekintélyei váltig állítják, erdőirtásról, tehát a zöldövezethez tartozó kirándulóterületek fölparcellázásáról szó sem volt. Csupán az ősidők óta telkes területeken építkeztek. Ez azonban mit sem változtat a lényegen, hiszen ha azon a bizonyos telken — a mai társasház helyén — eredetileg tíz tölgy, platán vagy fenyő állt, erdőirtásnak is beillő favágás előzte meg az alapozást. A spontán építkezők még öt éve is okkal gondolhatták: megvettük a telket, azt csinálunk rajta, amit akarunk. S mert a hegyvidéki telek sosem volt olcsó, többnyire megosztották, így felére, harmadára is ház épült. Mégpedig lehetőleg minél több szintes, mert a sok lakó közt kifizetődőbben osztódnak meg a költségek, az OTP pedig — 90-nél több lakás esetén — előnyösebb feltételeket kínált. A fővárosnak ma is legnagyobb gondja a lakás. Bár az utóbbi ötéves terv során 77 800 új otthon épült Budapesten, ma is 156 000 család vár lakásra. A legégetőbb gondokon segít majd a következő tervidőszakban átadandó mintegy 90—100 000 új lakás, s a zöldövezet féltőinek megnyugtatására szolgálhat, hogy a telepszerű, házgyári technológiával készült épületek nem a budai hegyeken, hanem elsősorban Békásmegyeren, Újpesten, Kőbányán, Óbudán, Zuglóban, Kelenföldön, Újpalotán, Pesterzsébeten épülnek majd. Tévedések Városrendezéssel, a városkép tervszerű, előre elgondolt kialakításával Magyarországon — sajnos — nem régóta foglalkoznak. Különben már eleve tudták volna a szakemberek, hogy hegyvidéken, értékes természeti táj kellős közepén kétféle módon lehet építkezni: ötletszerűen, hozzá nem értő barbársággal, kiirtva a pótolhatatlan évszázados fákat, épülettornyokkal otrombán fölszabdalva a táj természetes egységét; vagy pedig mintaszerű hozzáértéssel, mint az északi építészek, akik például Helsinki környékén egész lakótelepeket bújtattak az erdők mélyére, gondosan ügyelve arra, hogy a sok fa s a környező természet ősi szépsége érintetlen egységben megmaradjon. Ez persze már-már művészetnek mondható tudomány, amelyet az előnytelenül alakult budai városképből ítélhetően — a hazai építők még korántsem mondhatnak magukénak. Igaz, az építkezések jellegéből adódik, hogy könnyebb elrontani valamit, mint helyrehozni. Az idén átadott Törökvészi úti otromba betontömbök, vagy az Istenhegyi úti — belülről modern és lakályos, ám panorámagyilkos — toronyházak mind-mind 6—7 év előtti elhamarkodott intézkedés következményei. A főváros városfejlesztését ma új emberek irányítják. Az áldatlan helyzet előttük is világossá tette, hogy a felelősség elsősorban azokat terheli, akik a 60-as években hozzájárultak az erőteljes hegyvidéki építkezésekhez. Még az 1971-es általános fővárosi rendezési terv is „kislakótelep-szerű, laza, városias építkezésre alkalmas” területnek javasolta a XII. kerület hegyvidéki részeit. Emberi dolog, hogy a zöldövezetben szívesen élnek az emberek, s a tönkretett természeti szépségek ellen sem azok tiltakoznak általában, akik a toronyházakban laknak, hanem akik a fogaskerekű ablakán kinézve, púpnak látják a hegy hátán az egyremásra épülő vakolatlan vagy vakolt házakat. A városrendezés értői tudják, hogy az Európa-szálló mokány tömbje nem szerencsés látvány; hogy a Pagony utcai magas házak valósággal fölszeletelik a hegyet; hogy a természetvédelmi területnek nyilvánított Martinovics-dombot visszavonhatatlanul elcsúfítják a gerincére épült 3 emeletes, hengerszerű házak, hogy a Szabadság-hegy déli oldalának szorosan egymás mellé húzott házait talán legjobb volna „egyelni”, mint a sűrűn vetett takarmányrépát. Mindezt tudják, de most már nincs mit tenni. A tájképrontó házakban boldog tulajdonosok élnek, a mai lakáshelyzet ismeretében bontásra gondolni is naivitás lenne. Annál is inkább, hiszen a szóban forgó épületek szabályos engedéllyel épültek. Lebontatni még az engedély nélküli építményeket is körülményes. Egy tavalyi hegyvidéki ellenőrzés során a fővárosi tanács a rendőrség és az IKV bevonásával újabb 30 engedély nélküli épületet talált. Ám ez a tény csupán a pontos statisztikához szolgáltatott adatokat, hiszen a három éve ugyanitt felderített 54 engedély nélküli épület mindegyikében ma is laknak. Jó néhány víkendvityilló épült titokban a Szabadság-hegyen. A rendelet ugyanis a 12 négyzetméternél nem nagyobb alapterületű szerszámkamrák építését nem köti külön engedélyhez. Így aztán arra is volt már példa, hogy csak a helyszínen derült fény a turpisságra: a gereblyetároló valójában teraszos nappali, a répaszárító fülke a konyha, s a tervrajzon szerényen „aszaló”-nak föltüntetett helyiség nem más, mint kékcsempés, tusolós fürdőszoba. Kártérítésért pörölhet a hegyi szomszéd —mondja a törvény —, ha az ablaka elé épült új ház elveszi előle a kilátást, és az építők elmulasztották előzőleg írásos jóváhagyását kérni. De milyen bírósághoz fordulhat a jámbor kiránduló, aki a Jánoshegyi kilátóról is várost lát a hegyek oldalán? Menteni, ami menthető Ma már csak egyet lehet tenni: menteni, ami még a szép budai kirándulóvidékből menthető. Ennek érdekében az utóbbi három esztendőben több intézkedés, kategorikus tilalom született, amely bár kevésbé látványos, mint egy elhibázott toronyház, néhány év múlva nyilván kedvezően érezteti majd hatását. 1974-ben felülvizsgálták a hegyvidéki magasházak telepítését. 1975-ben elkészült Budapest új városrendezési szabályzata, amely a legutóbbi 1959-eset váltotta föl. Ennek előírásai erősen megszigorították a különböző kategóriába sorolt zöldövezetek beépíthetőségét. Ez egyrészt azt jelenti, hogy — gátat vetve a nyakló nélküli telekfölosztásoknak — a 0,6-tal jelölt legzöldebb jellegű övezetben a legkisebb telek sem lehet kevesebb mint 2000 négyzetméter, s ennek csupán 15 százalékát foglalhatja el az épület. A korábban érvényes szabályzathoz képest általában 5,5 százalékkal kevésbé lehet a még üres telkeket beépíteni. Korlátozza a rendelet az építmények magasságát is, az engedélyek két-három — kivételként — négyszintes házakra szólnak. Aki ma a Szabadság-hegyen jár, a Hadik András utcában, a Galgóczy úton, a Lelesz utcában és másutt — vasárnap is — kalákában hajrázó társasházépítőket talál. Saját szerencséjük, hogy a munkát évekkel előbb elkezdték. Aki ugyanis ma állítana be a XII. kerületi tanácsra építkezési engedélyért, egyelőre nem kapna. Tavaly ugyanis a fővárosi tanács felülvizsgálta és sürgősen érvénytelenítette a meglevő hegyvidéki rendezési tervet. Az új — előreláthatólag jövőre elkészülő — terv kidolgozásán jeles urbanisztikai szakemberek dolgoznak azóta is, nagy körültekintéssel és okulva a 60-as években elkövetett, városrendezési szempontból kétségkívül otromba hibákból. Foglalkoznak a gondolattal: hogyan lehetne a két éve kiadott városrendezési szabályzatot a hegyvidéki építkezések szempontjából tovább szigorítani. A kerületi tanácsok úgy is sokat segíthetnek, hogy az építkezési terveket az értékes faállomány részletes feltüntetésével együtt kérik, s a helyszínen is ellenőrizve — finn mintára — csak akkor hagyják jóvá a rajzokat, ha a ház a fák kivágása nélkül fölépülhet. Talán még időben emeltek szót a városrendezők és a természetbarátok a megtépázott budai hegyek érdekében. BEDECS ÉVA AZ EURÓPA-SZÁLLÓ ÉS A BUDAKESZI ÚTI TORONYHÁZAK Legjobb volna egyelni, mint a sűrűn vetett takarmányrépát MAGYARORSZÁG 1977/50 40