Magyarország, 1978. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-04 / 23. szám

Az első világháború alatt az angol munkások, hazafiságból, 15 órás munkanapot vállaltak. Erőfeszítéseik ellenére a teljesítmények nagyon lecsökkentek. Ekkor 12 órára rövidítették a munkanap hosszát és a balesetek száma 25 százalékkal kevesebb lett. Később a napi műszak hosszát 9 órára mérsékelték, és a termelékenység oly mértékben emelkedett, mintha napi 12 órát dolgoztak volna, és a munkahelyi balesetek száma további 20 százalékkal csökkent. Újabbkori példák: lengyel kutatók szoros összefüggést mutattak ki a túlórák számának növekedése és a munkahelyi balesetek száma között. Bebizonyították, hogy a növekvő túlórázás következtében nemcsak a végzett munka minősége romlik, hanem a munkások olyan pszichofizikai állapotba kerülnek, ami önmagában is oka a termelési költségek növekedésének. E megállapítással vannak összhangban azok az amerikai vizsgálatok, amelyek szerint — az ottani munkaszervezési körülmények között — három túlóra alatt érhető el az a termelési érték, amit a fizikai munkások a rendes munkaidőben két óra alatt teljesítenek. Kritikus időszakok A teljesen automatizált munkák kivételével a túlórában végzett munka eredménye lényegesen kisebb, mint a törvényes munkaidő alattié. Nyilvánvaló: az ember nem képes napi 10—12 órát azonos intenzitással és hatékonysággal végigdolgozni, arról nem is beszélve, hogy a rendszeres túlmunka érthető módon zavarja az ember biológiai és társadalmi életét. (Zárójelben, de nem mellékesen: az iménti példák azért külföldiek, mert hazánkban — a „tervteljesítés érdekében semmi sem drága” elv alapján — senki, sehol nem elemzi, nem vizsgálja, vajon érdemes-e, szabad-e, kifizetődő-e a rendszeres, tartós túlórázás? Pedig: rossz üzlet a túlóra azért is, mert igénybevételével csak a lanyhább időszakokban kiesett termékmennyiség pótolható — ha pótolható! —, de sokszoros áron. Ráadásul az üzemeltetés általános költségei és a gyenge dekádok, hónapok vagy negyedévek, vagyis a lanyhább időszakok teljesítménye között, fájdalom, nem fedezhető fel egyenes arányosság. A költség akkor is marad, ha a teljesítmény a mélypontra zuhan, ám a túlórával serkentett teljesítmény-sokszorozódás lényeges költségtöbblettel jár. S mindezek ellenére, kezdődik június: a túlórák hava... Ismét magasra szökken az ipari termelés lázgörbéje, megszűnik a napi nyolcórás műszak, az üzemek többségében kitehetnék a táblát, hogy „rohammunkával a féléves terv teljesítéséért”. A Központi Statisztikai Hivatal havonta megjelenő — és mindenki számára hozzáférhető — jelentéseit olvasva, érdemes megfigyelni például a tavaly előtti esztendő háromhavonként részletezett adatait: gyenge első negyedév — de már ez sem túlórák nélkül; némileg erősebb második negyedév, majd „időarányosan” növekvő túlóramennyiség a harmadik negyedben, végül a „mindent bele” állapot az utolsó három hónapban. És ez nemcsak a tavalyelőtti esztendőre jellemző, mert a következő év hasonlóan indult és folytatódott, a korábbi évek ugyanezt a képet mutatják. A statisztikai hivatal adatai szernt a fizikai dolgozók 40 százaléka túlórázik havonta, függetlenül attól, hogy negyedév, félév vagy év vége közeledik-e. Náluk a túlóra állandó jelenség. S ezek az adatok csak a statisztikailag kimutatható helyzetet tükrözik. Mert nincs az a statisztikus, aki legalább hozzávetőlegesen meghatározhatná az úgynevezett „fekete túlórázás” mértékét. Egyre jobban terjednek az olyan bérezési, jutalmazási formák, amelyek a túlóraszabályok kijátszására engednek következtetni. És növekedhet, szinte korlátlanul. Mert vannak ugyan — könynyen kijátszható — szabályok, de nincsenek gazdaságossági megfontolások. A vállalatok a túlórát előre számításba vett „kapacitástartalékként” kezelik, aminek persze ára van, ám viszonylag könnyen elviselhető ára... A túlóradíjakat nem a fejlesztési alap terhére fizetik, hanem a béralapból hasítják ki. A dolgozók akarják ? A túlóra: a hazai gazdasági élet szűnni nem akaró jelensége. És napjainkra már nemcsak a munkaadó előre tervezett kapacitástartaléka, de a munkavállaló által is eleve beszámított keresetnövelési lehetőség. Igaz, a munkaügyi vezetők és legfőképpen a szakszervezeti vezetők hittel vallják, hogy a túlórázás túlnyomórészt összhangban van a dolgozók akaratával... A bizonyíték sem hiányzik: „kisgyermekes anyáknak, fiatalkorúaknak akkor sem engednénk túlórát, ha ők igényelnék”. Ezek önérzetes sajtónyilatkozatok, ám aligha hihető, hogy a munkahelyi főnököknek közelharcot kellene vívniuk a túlórákért verekedő kisgyermekes anyák és a tizenévesek tömegeivel. Helyettük mások túlóráznak. Olyanok, akiknél például elrendelik a túlórát — a „dolgozóval való összhang” különösebb méricskélése nélkül —, és olyanok, akik bizony veszekednek a túlóráért, sőt, akik alkalmanként kikényszerítik a túlórát a magasabb kereset miatt. Mert ez is előfordul és nem ritkán. A hazai szociológiai szakirodalom az utóbbi években több olyan esettanulmánnyal is szolgált, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a túlórázás mértéktelen növekedése mögött a bérharc egyfajta, sajátságos megnyilvánulásai is meghúzódik. (A legfrissebb publikáció: Héthy Lajos. „Bérvita az építkezésen”, Valóság, 1978/1. szám.) A túlóra-statisztikák évről évre makacsul jelzik, hogy a vállalatok a „munkarend szerint kötelező munkaidőben” képtelenek termelési feladataikat teljesíteni. S mert az érte járó pénz a munkások jó Munkaügy Túlórák hava részének sem jön rosszul, így aztán a munkaadó és a munkavállaló érdekei egy ponton találkoznak ... Nézzük a jelenség egyéb okait. Egy nemrégiben végzett vizsgálat szerint a megkérdezett vállalatvezetők egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a felhasznált túlórák 77 százalékát a termelési feladatok teljesítésére fordították, 13 százalékát karbantartásra, 6,5 százalékát a szállítási, anyagmozgatási tennivalók ellátására és 3,7 százalékát úgynevezett „egyéb” feladatokra. Ismerve a munkaszervezés színvonalát, fel kell tételezni, hogy a „termelési feladatok teljesítésén” voltaképpen a mindennapi termelőtevékenység zavarait kell érteni. Ugyanezek a vállalatvezetők abban is egyetértettek, hogy a felhasznált túlóráknak csak kis részére lenne szükség, ha a vállalatokon belüli szervezési, anyaggazdálkodási, termelés-előkészítési tevékenységet javítanák. Nagy igazság, de mit kezdjünk vele? Pontosabban: mit kezdjenek ezzel a vállalatvezetők, akik viszszakérdezhetnek és vissza is kérdeznek. Hogy ugyan mi segítséget kapnak a vállalatszervezés tökéletesítéséhez azon kívül, hogy ez ügyben megszületett a legújabb — úgy rémlik, sorrendben a negyedik — általános érvényű határozat. Amitől persze a vállalatszervezés ügye még lépésnyit sem mozdul előre. Mert vannak ugyan, szép számmal, szervezési intézetek, ám munkájuk a gyakorlati vállalatszervezés számára’ jobbára használhatatlan. Vannak szervező szakemberek — és nem kevesen —, csak éppen egy részük — meglehet: jószándékú — dilettáns; van számítógéppark, nem is akármilyen, csak éppen ezek a gépek nem a szervezőmunkát segítik. S persze vannak nagyszabású rendszerszervezési, elméletek, miközben a legegyszerűbb szervezési megoldásokat is — nem egyszer politikai színezetű megfontolások miatt — merev ellenkezés, jobb esetben értetlenkedés fogadja. Visszakérdezhetnek a vállalatvezetők a bérszabályozással kapcsolatban is (természetesen elismerve e szabályozás elvi alapjait és indítékait). Azzal a bérszabályozással kapcsolatban, amely nem tűri el az átlagosnál magasabb teljesítmények átlagosnál magasabb összegű honorálását, ily módon eleve visszafogja a kiugró teljesítményekre való törekvést. Eltűri viszont a teljesítmény-visszafogást, a módszeres lazítást és ezáltal a jó pénzzel , fizetett túlmunka kikényszerítését. Kérdéseket tehetnek fel a vállalóvezetők a munkaidő-kihasználás kapcsán is. Hogy például miért kell egyetlen— történetesen Vas megyében lévő — gyárban 150 000 órát, több mint 30 millió forintnyi termelési értéket elvesztegetni, és részben túlórával pótolni egy év alatt, csak azért, mert például tizedosztályú sportolókat és különböző társadalmi aktivistákat mondvacsinált indokkal kérnek ki sorozatosan a munkahelyükről. Vagy: miért kell például a Ganz Villamossági Művek szolnoki gyárának évről évre azzal számolnia, hogy dolgozói tüdőszűrés, bírósági tanúskodás, mindenféle ügyintézés, sőt: kutyaoltás (!) és egyéb hivatalos kötelmek miatt naponta átlagosan csak 7,7 órát tartózkodnak a munkahelyükön. S ez a szolnoki gyár nem nagyüzem, nem Csepel vagy Egyesült Izzó ... (Mellesleg: a munkahelyen töltött idő országosan számított átlaga évek óta hat és hét óra közé esik.) Nehéz kitörni Félreértések elkerülése végett: ezek csak kérdések, és nem a vállalatok részéről történő mentegetődzések. Mert igaz: a túlórák csökkentései jobbára a vállalatok feladata, s a vállalati munka jobb szervezésétől függ. Az is igaz, hogy a technológiai zűrzavar, a tökéletlen belső kooperáció, a nagyvonalú gyártáselőkészítés, a pontos műszaki dokumentáció jelentőségének lebecsülése, a szakszerűtlen normamunka és a lazára szabott teljesítmény-követelmények vállalati belügyként kezelendők. Csakhogy a vállalati belügyek nem választhatók el a vállalatgazdálkodás külső körülményeitől, nem függetleníthetők attól a környezettől, amelyben a vállalatoknak működniük kell. Nem ártana elhatározni annak alaposabb vizsgálatát, hogy mi minden húzódik meg a háromhavonként — ismétlődő rohammunka mögött, s hogy ez a rohammunka — mint jelenség — hogyan, mi módon függ össze a gazdálkodás mindennapjait meghatározó szabályokkal és szabályozókkal. VÉRTES CSABA Az örökös rohammunka A másik oldalon lazaság ! Tizedosztályú sportolókat kérnek ki