Magyarország, 1981. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-05 / 27. szám
Szovjetunió Az üzenet hangvétele !A Rostov-elszólás Egy moszkvai cikksorozat Bár a véletlen hozta úgy, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülésszakán a világ parlamentjeihez és népeihez intézett felhívás elfogadását egy jellegzetesen békés célú és szándékú törvény, az új szovjet lakástörvény elfogadása követte, az egybeesést szinte logikus összefüggésnek is lehet tekinteni. A szovjet emberek számára nincs fontosabb feladat a békés építő munkánál, ebben az esetben a még meglevő lakásgondok felszámolásánál, a jobb lakások biztosításánál. Nem akarják, hogy, ettől a munkától bármi is elvonja erejüket, eszközeiket — ezért akarják őszintén megakadályozni a fegyverkezést, megőrizni a békés világot. Az pedig, hogy a tanács egy nappal a Nagy Honvédő Háború kirobbanásának 40. évfordulója után fogadta el ezt a felhívást, már több is, mint egyszerű jelkép, hiszen maga a dokumentum is hangsúlyozza: a második világháború felmérhetetlen nyomort és szenvedést hozott az egész emberiségnek. „A történelem keserű leckét adott. A népek túlságosan is nagy árat fizettek azért, hogy nem sikerült megakadályozniuk a háborút, időben elhárítaniuk a fenyegető veszélyt” — emlékeztetnek annak az országnak képviselői, amely a legtöbb embert, húszmillió polgárát vesztette a háborúban. Átfogó elgondolás Húszmillió embert ma alig néhány, nukleáris fegyvert hordozó rakétával el lehet percek alatt pusztítani, s csak néhány indítógombot kell megnyomni a kilövőállásokban ahhoz, hogy néhány óra alatt annyi halott legyen a világon, mint amennyi az egész második világháború áldozatául esett. A Szovjetuniót komolyan és őszintén nyugtalanítja ez a lehetőség, annak ellenére is, hogy megvannak a szükséges fegyverei, rakétái. Ez az aggodalom a magyarázata a legfelsőbb tanács által közzétett felhívás sürgető hangvételének. A szovjet vezetés úgy véli, hogy valóban kritikus ponthoz érkezett a világ — ha most nem tesznek azonnali és konkrét lépéseket a nemzetközi helyzet megjavítására, akkor az események menete könynyen feltartóztathatatlan, ellenőrizhetetlen módon alakulhat. Moszkvában úgy vélik — s ezt például olyan, a vezetés véleményét gyakran tükröző — személyiségek szögezték le, mint Leonyid Zamjatyin, az SZKP KB osztályvezetője, vagy az ismert Amerika-szakértő, Georgij Arbatov úgy véli, lejárt az a türelmi idő, amit a világ az új amerikai vezetésnek adhatott politikája kidolgozásához, főként pedig ahhoz, hogy kezdeményezéseket tegyen az enyhülés érdekében. A Reagan-kormányzat azonban ebben az időszakban korántsem tett pozitív lépéseket, sőt ezzel pontosan szemben álló módon tevékenykedett. Tettei ma már átfogó rendszert, koncepciót és az ennek megvalósítására irányuló gyakorlati lépéseket alkotnak, s a koncepció lényege a korlátlan fegyverkezés — beleértve a szövetségesekre rákényszerített fegyverkezést is —, az éles szovjetellenesség, a nyíltan intervenciós politika meghirdetése, s ahol erre lehetőség nyílik, azonnali alkalmazása, a régi, támadó jellegű katonai szövetségek megerősítése, új életre támasztása, s — kizárólag szovjetellenes célzattal — új katonai szövetségek létrehozása, például a nyíltan katonai jellegű összefogás a pekingi vezetéssel. A Szovjetunió az SZKP XXVI. kongresszusán, alig egy hónappal Reagan hivatalba lépte után, az új békeprogrammal olyan lehetőséget kínált fel az új amerikai vezetésnek, amelyet bármiféle presztízsveszteség, belső bonyodalom nélkül el lehetett volna fogadni. De úgy is, hogy Reagan nem adja fel a választási kampány során meghirdetett elveit. A szovjet békeprogramba foglalt javaslatok megfogalmazása szándékosan olyan, hogy messze elkerülje az ultimátum jelleget, azt a látszatot, mintha a Szovjetunió csak előre meghatározott feltételek alapján lenne hajlandó a csak kizárólag saját érdekeit védelmező tárgyalásokra — sőt külön is aláhúzza, hogy Moszkva kész minden ésszerű javaslat megvitatására. Csupán egy feltétel van, de az is olyan, amit maga az amerikai fél is megkíván valósítani: a tárgyalásoknak, s a létrejött megállapodásoknak egyik fél érdekeit sem szabad megsértetniök. Igaz, úgy látszik Reagenék elképzeléseinek ez a feltétele sem felel meg, nem kívánnak olyan tárgyalást, amely az egyenjogúságon, az egyenlő biztonság elvén alapul, egyoldalú előnyöket akarnak szerezni. Washington szándékai A szovjet javaslatokra adott eddigi amerikai válaszok nem pusztán a halogatások, vagy a nyílt elutasítások voltak, hanem egyúttal kísérletet tettek a szovjet kezdeményezések eltorzítására, a szovjet politikai lépések befeketítésére, a sértő vádaskodásokra. Bár a szovjet vezetés igen mértéktartóan és méltóságteljesen válaszolt ezekre a kijelentésekre . Brezsnyev például, Palme volt svéd miniszterelnökkel folytatott beszélgetésében visszautasította ugyan Caspar Weinberger amerikai hadügyminiszter hazug és sértő kijelentéseit, de természetesen nem ment bele a vádaskodásokba, s még csak meg sem nevezte Weinbergert, hogy ne tűnhessen egy ilyen kijelentés személyeskedésnek —, azért nem hunyhat szemet az ismétlődő rágalmak, s főként nem az ismétlődő, állandósuló és egyre növekvő fenyegetés fölött. A megoldást A FELHÍVÁS AZ IZVESZTYIJÁBAN Nincs fontosabb az építőmunkánál azonban változatlanul nem a fegyverkezésben, a kölcsönös fenyegetés megnövelésében látja, hanem továbbra is kizárólag a kölcsönös megegyezésben, a megegyezéshez elvezető tárgyalásokban. Szovjet megítélés szerint a Reagan-kormányzat megpróbálja félrevezetni a világ aggódó közvéleményét, és saját partnereit is — innen a sok és nemegyszer hivatalos szinten hangoztatott amerikai kijelentés arról, hogy Washington állítólag máris tárgyal Moszkvával, mégha csak a tárgyalások felújításának lehetőségéről is. Határidők hangzanak el, amelyeket azután sietve módosítanak, állítások, amelyeket visszavonnak. Reagan fegyverzetellenőrzési és leszerelési hivatalának vezetője, Rostow, a kinevezését jóváhagyó szenátorok előtt elszólta magát: a kormány még legalább kilenc hónappal el akarja tolni a SALT-tárgyalásokat, s azokat tulajdonképpen nem is akarja felújítani, hanem „új” — a Szovjetunió által már korábban elutasított — formát akar rákényszeríteni a párbeszédre, s fegyverzet korlátozása helyett mindjárt annak „csökkentéséről” akar tárgyalni — ha egyáltalán szándékában lesz a tárgyalás. Figyelemre méltó, hogy a szovjet vezetés a legmagasabb szinten tartotta szükségesnek az ilyen félrevezető nyilatkozatok cáfolatát, valódi értékük megmutatását. Maga Leonyid Brezsnyev jelentette ki, mégpedig töb alkalommal is, a legfelsőbb tanács ülését megelőző napokban, hogy az amerikai kormányzat egyetlen érdemi lépést sem tett hivatalba lépte óta a tárgyalások érdekében. A tanács ülésszakán elmondott beszédében pedig így fogalmazott: „a háborúra hangolt militarista körök, élükön az amerikai imperializmussal. ... kitérnek a fegyverkezési folyamat megfékezésére, a konfliktusok tűzfészkeinek megszüntetésére, a vitás nemzetközi kérdések békés rendezésére irányuló tárgyalások elől.” Az SZDKP főtitkára a tények felsorolásával bizonyította — a szovjet békefelhívás közzététele óta eltelt időszakban a helyzet nem javult, sőt rosszabbodott. „Ebből egyetlen következtetés vonható le: már most, ma, mindent meg kell tennünk azért, hogy gátat emeljünk a korlátlan fegyverkezés és a katonai kalandok kedvelőinek útjába. Mindent meg kell tenni azért, hogy biztosítsuk az emberek jogait az élethez.” Szovjet részről azt is szükségesnek tartották közölni mindenkivel, akit illet, hogy nem azért javasolnak tárgyalásokat, mert attól tartanak, hogy Washington a fegyverkezéssel végül is ki tudja csikarni a katonai fölényt. Éppen most indult egy érdekes cikksorozat a Krasznaja Zvezdában, a szovjet fegyveres erők lapjában. Az ország katonai potenciálját bemutató és elemző sorozat bevezető cikkét Sabanov mérnök-vezérezredes, a honvédelmi miniszternek az a helyettese írta, aki a fegyverzetért és a haditechnikáért felelős. A cikk megállapította: bár a szovjet fegyveres erők technikája, fegyverzete ma is a lehető legkorszerűbb, a tudományos-műszaki forradalom legújabb eredményeinek messzemenő felhasználásán alapul, a kutatás és a fejlesztés változatlanul folyik, más szóval a Szovjetunió képes válaszolni minden ilyen jellegű kihívásra is. A helyes út azonban — s ezt a hivatalos katona, a fegyverzet fejlesztésének irányítója is szükségesnek tartja cikkében többször is leszögezni —, nem a fegyverkezés fejlesztése, hanem a tárgyalásos megállapodás annak korlátozásáról és csökkentéséről. A politikai vezetők pedig ismételten leszögezték: ezt tekintik az egyetlen lehetséges alternatívának a katasztrófa veszélyének növelésével szemben. Nem „leválasztási kísérlet” „A Szovjetunió legfelsőbb tanácsa számít arra, hogy felhívását azzal a kellő figyelemmel fogadják, amelyet korunk e legfontosabb, legégetőbb kérdése megérdemel” - hangoztatja a dokumentum. Hogy a Reagan-kormány legalábbis egyelőre nem akarja megadni ezt a kellő figyelmet a szovjet sürgetés ellenére sem, az már az első elutasító reakciókból is kitűnt. Ezt úgy ítélik meg Moszkvában, mint annak a jelét, hogy Washington, korábbi kijelentéseinek megfelelően, változatlanul előbb akarja végrehajtani koloszszális méretű fegyverkezési programját, s csak azután, valamiféle elképzelt, de a gyakorlatban megvalósíthatalan erőpozícióból lenne hajlandó tárgyalni. De a szovjet vezetés ezt még mindig nem tekinti a végső szónak, s azt is számításba veszi, hogy Washington európai partnerei megfontoltabb magatartást tanúsítanak, s nemcsak elállnak attól, hogy maguk is az esztelen versengés tevőleges részesei legyenek, hanem latba vetik befolyásukat a Reagan-kormányzat álláspontja megváltoztatásának érdekében is. Azt ismételten is leszögezik Moszkvában, hogy nem valami „leválasztási kísérletről” van szó, egy ilyen próbálkozás aligha lenne reális. De az viszont elképzelhető, hogy a veszélyek megnövekedtével egyre inkább fenyegetett helyzetbe kerülő Nyugat-Európa lépéseket akar tenni saját biztonsága érdekében s ezt csak úgy érheti el, hogy a tárgyalások irányába igyekszik terelni a potenciális fő tárgyalófelet, Washingtont. Azt, hogy a szovjet törvényhozók ezúttal közvetlenül a parlamentekhez fordultak, az a szovjet meggondolás magyarázza, hogy a parlamenteknek megvan a kellő eszközük és tekintélyük ahhoz, hogy kivívják a fegyverkezési verseny megszüntetését, a leszerelésre irányuló tárgyalások megkezdését. KIS CSABA MAGYARORSZÁG 1981/27