Magyarország, 1991. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-05 / 27. szám
ÁLLÁSPONT A Fidesz-bölcső és a „kurzus” Mit mond egy jól nevelt liberális politikus az állam és az egyházak kapcsolatáról, ha pusztán elvi síkon folyik az eszmecsere? Először is leszögezi, hogy államot és egyházat a lehető legteljesebben szét kell választani. Anyagi erőforrásaiból az állam legfeljebb az egyházak szokásos közcélú tevékenységét finanszírozhatja, a többi hasonló területen munkálkodó szervezettel azonos normatívák szerint. Az egyházak hitéleti célra állami támogatást ne kapjanak, viszont rendezzék vagyonjogi helyzetüket, hiszen pillanatnyilag kétségtelenül hiányzik működésük néhány egészen alapvető feltétele (például sok szerzetesrendnek még egy anyaháza sincs, ahol legalább az utánpótlásukat nevelhetnék). E közösen vállalható alapelvek szellemében egyes egyházi intézmények lassan meg is tették első bátortalan lépéseiket, hogy, megpróbálják rendezni vagyonjogi helyzetüket. És akkor jöttek a gyakorlat bosszantó nehézségei, amelyek néha a legliberálisabb politikusok büszkén vallott - s a másik oldal képviselőin oly előszeretettel számonkért - toleranciáját is próbára teszik. Egy apácarendnek például az az elgondolása támadt, hogy egyik budai volt ingatlanának vagyoni helyzetét oly módon kísérelje meg rendezni, hogy a kérdéses ingatlant egy lánykollégium létesítésére visszaigényli. Ez első látásra mindenki számára támogatható megoldás, hiszen nemcsak a rend működési feltételei javulnának meg ugrásszerűen, de a terv még közhasznú tevékenységgel is kecsegtet. Igen ám, de kiderült, hogy a szóban forgó épületben ez idő szerint az ELTE Bibó István Szakkollégiuma működik, és ez nem várt nehézségeket okoz. Igaz ugyan, hogy a terv szerint ezután is kollégium lenne a helyén, igaz, hogy kollégiumok helycseréje - például a budai Várban - már korábban is minden konfliktustól mentesen megoldhatónak bizonyult. Ám úgy látszik, ez nem egy kollégium a sok közül, ez egy egyenlőbb kollégium. Itt ringott a Fidesz bölcsője. S bár egykori lakói közül nem egynek az utóbbi időben igencsak felvitte az Úr a dolgát, annyira azonban nem, hogy szem elől tévesszék szeretett alma materüket. A lobbyharcoktól mindig is irtózó Orbán Viktor is átlátta a helyzet komolyságát, és szükségét érezte, hogy maga is véleményt nyilvánítson az ügyben. A Fidesz frakcióvezetője átmenetileg teljesen híján maradt a liberális egyházpolitikai elveknek, mi több, még toleranciája is cserbenhagyta. Amikor arról példálózott, hogy a diákok ízlésének meg nem felelő döntést hozó francia egyetemi elöljárók miként röpültek ki bizonyos ablakokon, bizony nagy veszélyben éreztem Torgyán József szorgos munkával kiérdemelt dobogós helyezését a demagógia hazai bajnokságában. Orbán Viktor láthatóan kevés gondossággal választotta meg harci eszközeit. Amikor például azt állította, hogy a jelzett visszaigénylés és más, volt egyházi ingatlanok visszavételére irányuló kezdeményezések mögött a kormány tudatos, kampánycélú, önmaga tehetetlenségét palástolni kívánó, a társadalmat végletesen megosztani akaró konfliktusgerjesztését kell látnunk, olyan bel- és külpolitikai kvalitásokat tulajdonított Antall József kabinetjének, amely kvalitások töredékének meglétét is más esetben tagadni szokta. Ha ez az állítása igaz volna, a kormánynak hihetetlen politikai és diplomáciai teljesítménnyel a markában kellene tartani a Vatikánt, a hazai egyházi vezetést, a szerzetesrendek legtöbbször külföldön székelő legfőbb elöljáróit és persze a hívő állampolgárokat is, akiknek igényére az egyházak kezdeményezéseikkel válaszolni próbálnak. Sokkal kézenfekvőbbnek látszik az a feltételezés, hogy az újjáéledő egyházi intézmények és vezetőik a saját feladataikat és céljaikat mérlegelve óhajtják megjelölni, mire van szükségük, és mire nincs. Ez utóbbi helyzetértékelés persze nem alkalmas a kormányzat hitelének aláásására, s a Bibó Szakkollégium területi integritásának védelmezésére sem lehet belőle fegyvert kovácsolni, így, mint haszontalant, Orbán Viktor elveti. Van azonban más érve is: az őszi diákdemonstrációk óta a diákság, mint olyan, kiesett Antall József kegyeiből, s most azok közé soroltatott, akiknek terhére más társadalmi csoportok favorizálhatók. Az talán elkerülte a figyelmét, hogy a szakkollégium esetleges átköltöztetése esetén is diákok élvezhetnék a per tárgyát képező épület áldásait, mégpedig olyan katolikus diákok, akik eddig teljes mértékben meg voltak fosztva a sajátos kollégiumi közösségépítés lehetőségétől, így legalább nullszaldósnak tekinthető az ügylet, a diákság egésze nem károsodna. De ne feledjük, itt nem elvekről, itt érzelmekről és csoportérdekekről van szó. Talán ez az érzelmi túlfűtöttség magyarázza, hogy a racionális Orbán Viktor olyasmire hivatkozik, amit jobb szó híján talán miszticizmusnak nevezhetnénk: a falakból áradó szellemre! Komolyan mondom, mindig úgy képzeltem, hogy a „Bibó” szellemét nem a lépcsőház vagy a zuhanyozó adja, hanem a benne lakók összessége, az a közösség, amelyet akárhová sodorhat a történelem szele, ha együtt élhetnek, Bibó Szakkollégium maradnak. Ezt az elképzelésemet még Orbán Viktor lendületes szóáradata sem tudta megingatni. Pedig rendkívül szuggesztíven próbált meggyőzni arról, hogy a vitatott épülethez nyolcéves működése alapján a szakkollégiumnak kétségbevonhatatlan és kizárólagos joga van, s ha az ott lakók e joggal élni akarnak, élni is tudnak és fognak is! S a maga toleráns módján meg is fenyegetett minden sötétben bujkáló keresztény kurzusistát : jó lesz, ha leveszik a kezüket erről a kollégiumról, és föladják ezzel kapcsolatos terveiket! Mintha csak Ady intelmét dörögte volna: jó lesz tán szóba állni kaszás népemmel! Vagy netán patak vér fog folyni? ZEMPLÉNI OLIVÉR Tizenkilenc szelíd ember Csaknem egy éve, hogy az akkor még igencsak tanuló heteit élő demokratikusan megválasztott országgyűlés törvényt hozott az önkormányzatokról. Amint azóta kiderült, a törvény - az adott helyzet kényszerítő körülményeit figyelembe véve - jó kerettörvény, már-már európai színvonalú. Pártpolitikusok és közigazgatási szakemberek egyaránt örültek neki, remélve, hogy a kereteket olyan tartalommal sikerül a továbbiakban megtölteni, ami hosszú távon rendezi az egész társadalom szempontjából oly’ fontos kérdéskört. A jó alaptörvény mellé nagyon későn hozta meg az országgyűlés a különböző hatásköröket szabályozó kiegészítő törvényeket, s ezek már korántsem voltak olyan jók, mint ahogy azt az egész ország várta. A közigazgatási és önkormányzati egységként funkcionáló megye mellett az új felállásban megjelent a régió, két-három, különböző megyét összefogva. Az, hogy a régiók földrajzi határait milyen elvek alapján jelölték ki, máig sem derült ki. Kiderült viszont, hogy roppant nehéz - ha nem lehetetlen - lesz kezelni a régió erősen korlátozott eszközeivel a budapesti agglomerációban fellépő ijesztő munkanélküliséget és a délszolnoki mezőgazdasági túltermelési válságot. Az önkormányzati alapon szervezett új, európai színvonalú közigazgatás kialakítását - legalább egy kormányzati időszak kell a megszervezéséhez - kifejezetten gátolja az a tény, hogy a régiók köztársasági megbízottain keresztül a kormány olyasmikbe avatkozik bele - a hatásköri törvény alapján -, amik csak az önkormányzatokra tartoznak, ha komolyan vesszük az alaptörvény demokratikus szellemét. íme, egy példa. Új fogalom a magyar közigazgatásban az úgynevezett centrális alárendeltségű szerv, ilyen például a megyei földművelésügyi hivatal, a megyei tiszti főorvos és más egyebek. A törvény értelmében ki kell kérni a régió köztársasági megbízottjának véleményét az ilyen szerv vezetőjének kinevezéséhez. A köztársasági megbízottak tevékenységét - a kormány felhatalmazása alapján - a belügyminiszter irányítja, kinevezőjük a köztársasági elnök, miniszterelnöki vélemény alapján. Tehát: a kormány javasol valakit megyei tiszti főorvosnak, kinevezéséhez véleményt kér attól a köztársasági megbízottól, aki kormányjavaslat alapján került hivatalába... s mindeközben a megyei önkormányzatnak senki nem szólt egy szót sem! Tizenkilenc szelíd emberrel találkoztam a múlt hét utolsó napján a somogyi Lengyeltótiban, tizennyolc megye közgyűlésének elnökével és a Magyar Hitelbank igazgatójával. Amint elnéztem, a községháza nagytermének tanácskozóasztala mellett mintegy négyszáz évnyi közigazgatási tapasztalat foglalt helyet: olyan férfiak, akiknek e témakörben sok újat nem lehet mondani, véleményüket viszont nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni. Az önkormányzati törvény szerint a megyék elveszítették bizonyos funkcióikat - nem oszthatnak például pénzeket az államkasszából -, de ezen a lengyeltóti tanácskozás résztvevői nem is siránkoztak. Azt tartották elsősorban szem előtt, hogy a törvény betűjéhez és szelleméhez ragaszkodva olyan egységes állásfoglalást alakítsanak ki, amely példát adhat a jövőre nézve. Somogyban már évekkel ezelőtt megkezdődött a közigazgatási társulások szervezése, s úgy látszik, felgyülemlett tapasztalataikat a többi megye is könnyen hasznosíthatja. Lényegében azt jelenti a közgazgatási társulás, hogy a ma már teljesen önállóan, megyei irányítás nélkül működő városi, községi önkormányzatok szövetségbe tömörülve, adott céllal, vállalatszerűen gazdálkodó szervezetet alapítanak, mely elsősorban az alapítókat köteles kiszolgálni. Több megyében születtek már ilyen társulások - például - a vízügyi, a kulturális és a kommunális beruházások megszervezésére, kivitelezésére. A bankigazgató arról szólt, hogy cége, akár új belső szabályok kialakításával is, az önkormányzatok rendelkezésére áll. Természetesen akadt némi vita is a tanácskozáson - de így kerek a világ. A címben tizenkilenc szelíd embert emlegettem. Valóban így volt: szelíd szigorúsággal bírálták a törvény vadhajtásait. Biztonságérzetet sugárzó tapasztalataikkal, javaslataikkal egyúttal folyamatosan gazdagítják is e törvényt. Ez a lengyeltóti tanácskozás végső kicsengése - ez a legtöbb, amit egy ilyen megbeszélés eredményezhet. HEGYES ZOLTÁN