Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-03 / 27. szám
JELPOUTIO Czakó Gábor — Banga Ferenc Magyar Dekameron Új idők szava Leonardo művész jópofaságokkal igyekezett megszolgálni a jeles társaság szívességét, hogy befogadta. Nagy hangon mesélte egy alkalommal, persze hosszadalmasan és cifrán, azt a századeleji történetet, miszerint József főherceg, aki íróként tartotta magát számon, egy alkalommal a híres városligeti Vampeticsnél ebédelt. S mit ad Isten, legyet talált a levesében. Hívatta nyomban a tulajt, és a következő szavakat intézte hozzá: — Vampetics úr, kérem, szíveskedjék utasítani a személyzetet, hogy nekem ezentúl külön tányérban szervírozza a levest és külön tányérban a legyet. Majd én teszek a levesembe annyi legyet, amennyit éppen akarok. Veresorrú Drámaíró nem lett volna az, aki, ha nem tromfol menten. — Eh, régi emberek lejárt története. Én kipróbáltam a minap egy méregdrága helyen, ahol már az is fél marék bankóba kerül, ha az ember kipillant a Dunára. Egy amerikaival vacsoráztam. Jóízűen is akár, ha nem korcog a fogam alatt a mosatlan saláta. Eszembe jutott ez az adoma. Hívattam a tulajdonost, vagy a vállalkozót, szóval az ottani élet császárát. Mondom neki, hogy én külön tányérban szeretném kapni a salátát és külön tányérban a homokot, s majd én teszek belőle a salátára ízlésem szerint. A képembe hajolt erre a piacgazdaság üdvöskéje: — Hé? Van-e ma kommunista veszély? Ilyen veszély nincs, elsősorban azért, mert nincsenek kommunisták. Főként azért, mert nem is voltak. Nemcsak Magyarországon, máshol sem. Ha azt a jól sikerült mondatot, amivel a legismertebb ideológiai alapvetésük indul, mely szerint,,kísértet járja be Európát: a kommunizmus kísértete”, fölidézzük, kiderül: a kommunizmus nem valóságos eszme, hanem fantom. Ennek megfelelően a kommunista is sokkal inkább kísértet, mint valóságos személy. Nem szabad azonban lebecsülni, mert kísértetek igenis vannak, és bizonyos helyzetekben elszaporodhatnak. Erre mindenekelőtt a tőlük való félelem ad lehetőséget, s minél erősebb az aggodalom, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a kísértetek előbukkannak. Magyarországon sokszor esik szó arról, hogy mi minden történt az előző korszakban, amit sokan a kommunizmus vagy a szocializmus címszóval szoktak jelölni. Ez azonban erős túlzásnak és megtévesztő leegyszerűsítésnek tűnik. Valójában egy sajátos, baloldali jelszavakkal operáló propaganda jegyében megvalósított diktatúra terjesztette ki hatalmát Magyarországra — az orosz birodalmi törekvések jegyében. Ezt kiszolgálva alakult ki egy kétes legitimációjú kollaboráns rezsim. Abban az időszakban, amíg uralmon volt, kétségkívül megvalósultak bizonyos baloldali célkitűzések, ami az előző, konzervatív korszaktól élesen megkülönböztette Magyarország történelmének ezt a szakaszát. Szinte bizonyos azonban, hogy ezekből a célkitűzésekből több valósult meg a kapitalistának, mint a szocialistának nevezett országokban. Magyarországon baloldalinak nevezhető veszély sincs, mert mindaddig, amíg a parlamenti demokrácia és a jogállamiság elvei érvényesülnek, egy esetleges balratolódás lehetősége nem nevezhető veszélynek. Ugyanakkor a több évtizedes beidegződések, a romló szociális helyzet, az elmúlt korszak kínálta társadalmi biztonság iránti nosztalgia együttesen lehetővé tesznek bizonyos bal felé történő politikai mozgást. De egy baloldali program megvalósításához nemcsak a szükséges gazdasági feltételek hiányoznak, hanem olyan akadályai vannak a politikai érzelmekben és tudatban, mint az az antikommunizmusnak nevezett tünetegyüttes, ami az előző választásokon az egyik meghatározó elem volt. Jellemző azonban, hogy ez együtt jelentkezik a korábbi berendezkedésnek immár megszépült emlékére épülő baloldalisággal, amely kettősség a közönyben és a türelmetlenségben egyidejűleg fejeződik ki. Ez a bizonytalanság az egyik legveszélyesebb kockázati tényező a magyar politikai életben. A baloldalnak vannak tradíciói, ez a hagyomány mindent összevetve legfeljebb 15-20 százalék szavazót jelenthet. Ez az 1990-es aránynak másfél-kétszerese. Ha ez realizálódik, az igen jelentős változás volna — ezzel pedig számolni kell. A kérdés nem annyira a parlamentáris demokrácia keretein belül jelentkezik, mint inkább a parlamentarizmus és az utcai politizálás közötti feszültségben. A kemény baloldal (MSZMP, MSZOSZ) — mint parlamenten kívüli ellenzék — a mai politikai élet perifériáin kifejezetten késztetve van arra, hogy a parlamentarizmus ellen politizáljon. Így azonban még inkább a perifériák felé sodródik, bázisa szűkül. Ezt Nagy Sándor pontosan felismerte, és ambícióit az alkotmányosság keretei közé szorította. Ennek megfelelően meg is találta parlamenti szövetségesét, és a Horn Gyulával kötött paktum óta vissza is fogta agitációjukat. Erről már írtam máshol, most is úgy látom: a Kósáné Kovács Magda fémjelezte MSZP-vonulat az MSZOSZ parlamenti frakciójaként is felfogható. Mindez nem változtat azon, hogy az MSZP, noha igen fontos szerepet tölthetne be, mindeddig nem volt képes arra, hogy átformálja utódpárt-képét. Amikor a Homm Gál kettős megjelenik, esetleg Nagy Sándorral a képzeletbeli háttérben, akkor nehéz nem egykori MSZMP KB ülésekről szóló tudósításokra gondolni. A politikai stabilitást nem valamiféle kommunista veszély fenyegeti, hanem a centrumban kialakult feszültség, amit esetlegesen az utcán akarhat levezetni és döntésre vinni valamelyik, kudarcaitól túlzottan frusztrált szereplő. A torgyáni haraglehetőség napi műsor, de a március 15-e ünnepén tapasztaltak is felvetnek egy ilyen variációt. Mindez a jogállamiságot, ha nem is aggasztó mértékben, de fenyegeti. Tudjuk, hogy annak idején az MDP ilyen eszközöket is bevetve szerezte meg a hatalmat. Ma azonban Magyarország szuverén állam, az efféle manipulációk esélye eleve kicsi, és sikerüket nem építhetik egy idegen hatalom megszálló csapataira. Ilyen helyzetben pedig a jogállamiságot választó politikai erők mind a parlamenten belül, mind az utcán érvényesíthetik valóságos — és úgy érzem, túlnyomó — fölényüket. GRÓH GÁSPÁR / 4 • 1992. július 3. HETI MAGYARORSZÁG