Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-03 / 27. szám

JELPOUTIO Czakó Gábor — Banga Ferenc Magyar Dekameron Új idők szava Leonardo művész jópofaságokkal igyekezett megszolgálni a jeles tár­saság szívességét, hogy befogadta. Nagy hangon mesélte egy alkalom­mal, persze hosszadalmasan és cifrán, azt a századeleji történetet, mi­szerint József főherceg, aki íróként tartotta magát számon, egy alkalom­mal a híres városligeti Vampeticsnél ebédelt. S mit ad Isten, legyet ta­lált a levesében. Hívatta nyomban a tulajt, és a következő szavakat in­tézte hozzá: — Vampetics úr, kérem, szíveskedjék utasítani a személyzetet, hogy nekem ezentúl külön tányérban szervírozza a levest és külön tányérban a legyet. Majd én teszek a levesembe annyi legyet, amennyit éppen aka­rok. Veresorrú Drámaíró nem lett volna az, aki, ha nem tromfol menten. — Eh, régi emberek lejárt története. Én kipróbáltam a minap egy mé­regdrága helyen, ahol már az is fél marék bankóba kerül, ha az ember kipillant a Dunára. Egy amerikaival vacsoráztam. Jóízűen is akár, ha nem korcog a fogam alatt a mosatlan saláta. Eszembe jutott ez az ado­ma. Hívattam a tulajdonost, vagy a vállalkozót, szóval az ottani élet csá­szárát. Mondom neki, hogy én külön tányérban szeretném kapni a salá­tát és külön tányérban a homokot, s majd én teszek belőle a salátára íz­lésem szerint. A képembe hajolt erre a piacgazdaság üdvöskéje: — Hé? Van-e ma kommunista veszély? Ilyen veszély nincs, elsősorban azért, mert nincsenek kommunisták. Fő­ként azért, mert nem is voltak. Nemcsak Magyarországon, máshol sem. Ha azt a jól sikerült mondatot, amivel a legismertebb ideológiai alapveté­sük indul, mely szerint,,kísértet járja be Európát: a kommunizmus kísérte­­te”, fölidézzük, kiderül: a kommunizmus nem valóságos eszme, hanem fantom. Ennek megfelelően a kommunista is sokkal inkább kísértet, mint valóságos személy. Nem szabad azonban lebecsülni, mert kísértetek igen­is vannak, és bizonyos helyzetekben elszaporodhatnak. Erre mindenek­előtt a tőlük való félelem ad lehetőséget, s minél erősebb az aggodalom, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a kísértetek előbukkannak. Magyarországon sokszor esik szó arról, hogy mi minden történt az elő­ző korszakban, amit sokan a kommunizmus vagy a szocializmus címszó­val szoktak jelölni. Ez azonban erős túlzásnak és megtévesztő leegyszerű­sítésnek tűnik. Valójában egy sajátos, baloldali jelszavakkal operáló pro­paganda jegyében megvalósított diktatúra terjesztette ki hatalmát Magyar­­országra — az orosz birodalmi törekvések jegyében. Ezt kiszolgálva ala­kult ki egy kétes legitimációjú kollaboráns rezsim. Abban az időszakban, amíg uralmon volt, kétségkívül megvalósultak bizonyos baloldali célkitű­zések, ami az előző, konzervatív korszaktól élesen megkülönböztette Ma­gyarország történelmének ezt a szakaszát. Szinte bizonyos azonban, hogy ezekből a célkitűzésekből több valósult meg a kapitalistának, mint a szo­cialistának nevezett országokban. Magyarországon baloldalinak nevezhető veszély sincs, mert mindad­dig, amíg a parlamenti demokrácia és a jogállamiság elvei érvényesülnek, egy esetleges balratolódás lehetősége nem nevezhető veszélynek. Ugyan­akkor a több évtizedes beidegződések, a romló szociális helyzet, az el­múlt korszak kínálta társadalmi biztonság iránti nosztalgia együttesen le­hetővé tesznek bizonyos bal felé történő politikai mozgást. De egy balol­dali program megvalósításához nemcsak a szükséges gazdasági feltételek hiányoznak, hanem olyan akadályai vannak a politikai érzelmekben és tu­datban, mint az az antikommunizmusnak nevezett tünetegyüttes, ami az előző választásokon az egyik meghatározó elem volt. Jellemző azonban, hogy ez együtt jelentkezik a korábbi berendezkedésnek immár megszé­pült emlékére épülő baloldalisággal, amely kettősség a közönyben és a tü­relmetlenségben egyidejűleg fejeződik ki. Ez a bizonytalanság az egyik legveszélyesebb kockázati tényező a magyar politikai életben. A baloldalnak vannak tradíciói, ez a hagyomány mindent összevetve legfeljebb 15-20 százalék szavazót jelenthet. Ez az 1990-es aránynak más­fél-kétszerese. Ha ez realizálódik, az igen jelentős változás volna — ezzel pedig számolni kell. A kérdés nem annyira a parlamentáris demokrácia ke­retein belül jelentkezik, mint inkább a parlamentarizmus és az utcai politi­zálás közötti feszültségben. A kemény baloldal (MSZMP, MSZOSZ) — mint parlamenten kívüli ellenzék — a mai politikai élet perifériáin kifeje­zetten késztetve van arra, hogy a parlamentarizmus ellen politizáljon. Így azonban még inkább a perifériák felé sodródik, bázisa szűkül. Ezt Nagy Sándor pontosan felismerte, és ambícióit az alkotmányosság keretei közé szorította. Ennek megfelelően meg is találta parlamenti szövetségesét, és a Horn Gyulával kötött paktum óta vissza is fogta agitációjukat. Erről már írtam máshol, most is úgy látom: a Kósáné Kovács Magda fémjelezte MSZP-vonulat az MSZOSZ parlamenti frakciójaként is felfogható. Mind­ez nem változtat azon, hogy az MSZP, noha igen fontos szerepet tölthetne be, mindeddig nem volt képes arra, hogy átformálja utódpárt-képét. Ami­kor a Homm Gál kettős megjelenik, esetleg Nagy Sándorral a képzeletbe­li háttérben, akkor nehéz nem egykori MSZMP KB ülésekről szóló tudósí­tásokra gondolni. A politikai stabilitást nem valamiféle kommunista veszély fenyegeti, hanem a centrumban kialakult feszültség, amit esetlegesen az utcán akar­hat levezetni és döntésre vinni valamelyik, kudarcaitól túlzottan frusztrált szereplő. A torgyáni haraglehetőség napi műsor, de a március 15-e ünne­pén tapasztaltak is felvetnek egy ilyen variációt. Mindez a jogállamiságot, ha nem is aggasztó mértékben, de fenyegeti. Tudjuk, hogy annak idején az MDP ilyen eszközöket is bevetve szerezte meg a hatalmat. Ma azon­ban Magyarország szuverén állam, az efféle manipulációk esélye eleve ki­csi, és sikerüket nem építhetik egy idegen hatalom megszálló csapataira. Ilyen helyzetben pedig a jogállamiságot választó politikai erők mind a par­lamenten belül, mind az utcán érvényesíthetik valóságos — és úgy érzem, túlnyomó — fölényüket. GRÓH GÁSPÁR / 4 • 1992. július 3. HETI MAGYARORSZÁG

Next