Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
i ! . i. r . .i m 1 III.11JllB '.li ' 2 • 1992. november 13. HETI MAGYARORSZÁG EGY HÉT Elmegyek, elmegyek... Miközben azt a nem túl eredeti észlelést próbálom valamiféle tetszetős mondattá fogalmazni, hogy „Megint elment egy hét”, szüntelenül azon morfondírozok, hogy vajon nyelvünk latinos hagyományaiból következik-e az „elmegy” ige jelentéskettőződése: elmegy — meghal (V. ö. „egzitál”)? Ha igen, ha nem, az biztos, hogy minden elmúlt hét eseménysora nem túl sok stiláris erőszakoskodással ráfűzhető erre a kettős jelentésre, valamint az elmegy ige egyéb jelentésváltozataira (elmegy a kedve, elmegy valameddig, elmegy valaminek stb.). Nézzük hát, onnan kezdve, hogy — valóban — „Megint elment egy hét”. A legnevezetesebb távozó ezen a héten ki más volna, mint az Egyesült Államok elnöke, Bush. Szerepének súlyát, elnöki döntéseinek történelmi érvényességét publicisták, politológusok és historikusok fogják megítélni, de a legfontosabb tény már hivatali idejének második felében nyilvánvaló volt: ő az a vezetője az Amerikai Egyesült Államoknak, akinek már nem egy kétpólusú katonai rendszerben kellett stratégiai és taktikai koncepciókat mérlegelni. Hogy ezt a lehetőségét milyen mértékben tudta kihasználni, arra nézve most az amerikai választók elég egyértelműen nyilatkoztak (akárha igaztalanul is), de erről az Amerikán „kívüli” régióknak is lesz még néhány szavuk. Elég csak az Irakot és Izraelt is magában foglaló Közel-Keletre gondolnunk, vagy arra, ami Jugoszlávia területén lett és van. Jugoszláviában sok helység eltűnt az elmúlt egy-két évben — vagy úgy, hogy megsemmisült, vagy úgy, hogy bár maradt mint térképészeti adat, csak a neve és százados történelmi jellege van megszűnőben. Aki hétfőn este elment a Bethlen Gábor Alapítvány idei díjainak kiosztására, az egy ilyen fantomhelység képviselőivel találkozhatott, Kórógyéval. Akiknek nem tudni hova, milyen címre küldték a meghívót. A történelem azonban minden poklossága ellenére sugallhat némi optimizmust: amíg vannak, akik meghívhatók, és vannak, akik őket számon tartják, addig talán nem végérvényes mindaz, ami az erőszakos térképészek, és ha szabad egy hirtelen szócsinálmánnyal élnem, térképészek bomlott agyában megszületett. Ha nem lett volna protokolláris esemény is, a magyarországi sajtó bizonyára megfeledkezett volna arról, hogy hírt adjon Jeszenszky Géza e heti utazásairól, amelyek szorosan kapcsolódnak a kelet-közép-európai magyar jelenlét alapvető kérdéseihez. A külügyminiszter elment Szlovéniába és el Strasbourgba. Ez utóbbi helyen letétbe helyezték azt az okiratot, amelyben Magyarország kinyilvánítja csatlakozását az Európai Emberi Jogi Egyezményhez, s aláírták a Kisebbségi Európai Nyelvek Chartáját. További apró kis hír volt a héten az, hogy Kádár Béla elment Moszkvába, ahol a másfél milliárd dolláros magyar „aktívumról” tárgyalt, s ami minden bizonnyal szóba fog kerülni Jelcin úr e heti budapesti látogatásakor is. Balsai miniszter az összbírói értekezletre ment el, s erről mindenkinek az juthat eszébe, hogy mi is lesz azzal a törvényjavaslattal, ami azokat a borzalmas gaztetteket igyekszik megnyugtató módon feltárni és megítélni, amiket 1956-ban, valamint utána, követtek el. Az emberek jöttek-mentek az utcán, s nem kevesebb, mint 22 helyen tizedelte meg őket a sortűz. Akik akkor elmentek, nem kívánnak már se jóvátételt, se kárpótlást, de a továbbélő történelem annál inkább. S ezzel az ellenzéki pártoknak is ajánlatos szembenézniük, még akkor is, ha egyik-másik képviselőjük személyében vagy családi kapcsolatai miatt „érintettnek” fog mutatkozni. Jobb ezen most túl lenniük, mint esetleges kormányra kerülésük után. Demszky hazament a kórházból, Székely nevű helyettese viszont nem óhajt elmenni, jóllehet A temesvári színház viszont el akart menni Bukarestbe az e heti Göncz-bemutató végett, de kardántengelytörés miatt a(z) (es)várhatóan sikeres premier elmaradt. Az eset politikai hátterére nézve a honi sajtóban izgalmas rágalmakra van kilátás, vagy 50 millió forinttal kellene megnyugtatóan elszámolnia a budapestieknek, akik a Nagycsarnokot látogatni akarják, s nem azokat a réseket vizslatni, ahol a pénz elment. Demszky esküvői díszvendége, aki mintegy áldását adta a Rákosi-klikk és a demokratikus ellenzék familiáris összeborulására, e héten nem ment el valamelyik darabja újabb külföldi premierjére, arról azonban eleget olvashatott a honi sajtóban, hogy miért ment el szólás nélkül a Kossuth térről, s immár arról is olvashat, hogy a német elnök, elmenvén Berlinbe, milyen fogadtatásban részesült... Szpaszkijnak elment az utolsó meccse Fischer ellen a 13. lépésnél (6: 4!), november 5-én viszont visszajött a TV-be az Internacionálé. További tévés jövésmenés: elment a régi libresses hölgy, jött helyette egy göndör ügyvédnő. Hankiss elnök elment az éhségsztrájkot folytatókhoz, akiknek egyikét, a sajátosan független stót annak idején ő szólította föl, hogy műsorát hagyná abba mint képviselői munkájával összeegyeztethetetlent. Ilkei persze nem ment el, ahogy a kirúgott Chrudinák sem. A Panoráma múlt heti adása némi oknyomozást végzett a tv-elnökhöz érkezett román államelnöki feljelentés, és az ezt követő, hazafiasnak kevéssé, inkább „kisantantosnak” ítélhető lépések ügyében. Ekkor a műsor megszakadt, zene kezdett szólni, mintha ’56... (A kormány a helyén van), de nemcsak, mint a bemondó reszketegen közölte: levelet ír az elnök, s azt kell fölolvasni, mihelyst kész. A miniszterelnök levele elment Göncznek, s a javasolt új alelnökök elmehetnek oda, ahova Haraszti kívánja őket, Hankiss viszont sehova nem megy. Sőt önismerete erősödésének izgalmas, bár kissé zavarba ejtő példáját adta, amikor az egyik újságnak úgy minősítette eddigi tevékenységét, hogy arra négyest adna, a másiknak viszont oda nyilatkozott, hogy ugyanezért Kossuth-díjat érdemelne. Mit kapjanak akkor a színjelesek? Szombaton elment Dubcek, Isten nyugtassa. A Gondviselés megóvta attól, hogy olyan véget érjen, ami hasonló felfogású és karakterű kelet-európai kollégáinál megszokott volt az utóbbi negyven évben, sőt megadta neki azt is, hogy nagyon-nagyon másként ugyan, de megvalósulni lássa azt, amiért 1968-ban mindent kockára tett. S elment egy hajó a szemünk előtt azon a vízen, aminek máshol kellene folynia, ott, ahol ezredévek óta folyt. Mit gondolt erről a régi-új vízről ez a derék szlovák nyugdíjas, nem tudhatjuk. Arra nézve, hogy miként vélekednek a szlovák—magyar barátság magyarországi hídépítői és cölöpverői, arról többünknek módja lesz értesülni. Karol Wlachovsky tanácsos úr (sokunk régi barátja) meghívót küldött 12-ére a CSSZSZK Kulturális Központjába — idézem — „Cseh—szlovák—magyar Őszi Pincézésre”. Ahol lesz képzőművészeti kiállítás, meditációk a borról, s borverseny. („A héttagú zsűrit demokratikus módon a jelen levő vendégek soraiból választják meg”) Abban a titkos reményben (is), hogy bekerülök közéjük, azt hiszem, élek a meghívással, s elmegyek. ALEXA KÁROLY Amikor a jó múltkorában a szomszédságunkban „nekibősült” vezető politikus az hírelte rólunk s tudatta a nagyvilággal, hogy Magyarországon nem csupán a fasizmus, rasszizmus s más „szemitizmus” jelei mutatkoznak, de egyenesen robbanás előtti állapotban feszül a belpolitikai élet, arra gondoltam, vajon belső körülményeink közvetlen ismerete híján s a média közvetítésével értesülvén honi történéseinkről, szélsőségesen elfogult helyzet megítélésében mennyi része van az ő ideologikus és pragmatikus elfogultságainak é s milyen része annak a torzképnek, ami a magyar tömegtájékoztatás „varázstükreiben” is látható, hivatkozhatóan. Mert aki a való élet működőképes, konfliktusfeloldó folyamatainak realitását nemhogy nem tapasztalja meg önmaga, de az ezekről való értesüléseket is tudatosan kirekeszti figyelmének köréből — vagyis aki személyes politikai érdekei szerint a politika felsőbb régiójában érzékelhető csatározásokra hagyatkozik a társadalom életének minősítésekor —, az is hamisít, amikor válságot kiált. S mindenképpen egy különös rész felől ítéli meg az egészet. A diktatúra döngölt felszín-nyugalmához szokott közép-kelet-európai szem számára ugyanis kétségkívül aggasztó jeleknek tűnnek a demokrácia részérdekeket ütköztető mozgalmasságai, a szabadságkereteket tágítókitüremkedtető akaratnyargaltatások. A (cella)párnázott paternalizmus után akár visszarettentő is lehet átmenetileg, hogy a társadalmát európai minőségű demokráciába, gazdaságát piacszerűségbe átrendező népességnek a korábban rábilincselt szűk bizonyosságok helyett az esély- és érdekérvényesítés tág csataterein kell a mindennapi bizonytalanságot éreznie, s a kényszert, hogy e bizonytalanságot neki magának kell bizonyossággá megharcolnia. Ami kétségkívül fárasztó tülekedéssel, keserves pengecsattogással jár. Miközben pattognak a szikrák, görcsölni kezd a kardforgatásban még járatlan kar. Lehetne persze viszszavonulót is fújni, s maradtak is még az erre késztetésben érdekeltek. E tekintetben igazán példázó, hogy a magyar sajtótermékek egyikének november 7-i számában (!! — lásd: Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója és soha el nem feledhető eredményei) az egykori állampárt nevével büszkélkedő politikai erőcsoport vezéregyénisége oktat ki— bölcs és bizakodó mosollyal arcán — arról, hogy a mai Magyarországon egy jobboldali értelmiségi csoportosulás hatalmasodik, szélsőjobb erők radikalizálódtak, dél-amerikai típusú sorozatos kormányválságok fenyegetnek. Hogy hol és mit fenyeget a szélsőbal, arról persze szó se essék!? Hogy a rendszerváltott társadalom átmeneti (s még huzamos) konfliktusossága fájdalmas, de elkerülhetetlen kúra, miként a kezeletlenül maradt, félreápolt, testidegen rongyokkal elmérgezett-lefedett sebeknek (ha már vannak) gyógyulásához eredményesen azok kigennyeztetése vezet, s nem pedig halogató visszatakarása-mélyhűtése, ahogyan azt holmi csődbe jutott egykori kuruzslók ajánlanák — ez sem kerül szóba. Hisztériagerjesztés, pánikkeltés annál inkább! Nem tagadható persze, hogy a választási harc felé torkolló képviseleti versengésben megmutatkoznak szélsőséges indulatok, akaratok. Ezeket a fősodor előbb-utóbb partszéli maradásra téríti. S maradnak csatában azok, akik nem azért jelölnek választóiknak (nap mint nap új) célt, hogy hatalomra kerüljenek, hanem azért akarnak hatalomra jutni, hogy választóik közös eszméit, céljait képviseljék, juttassák érvényre. A civil társadalom pedig bizonyos abban, hogy mégsem a diktatúra monolit fm tömbje, hanem a demokrácia súrlódó- dörzsölődő tömege a teljesebb égés M-~A VÉGH MIKLÓS