Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1993-03-12 / 11. szám

hírünk a világban tranffiirter Allgemeine Aligha lehet szó Antall győzelméről Veszélyben a Magyar Demokrata Fórum stabilitása Antall miniszterelnök az általa vezetett Magyar Demokrata Fórumot a párt országos gyűlésén — helyenként drámai felszólalásában — választás elé állí­totta, vagy megerősíti Antall „centrista” kormánypolitikáját, vagy lemond róla ellenlábasa, a populista író, Csurka javára. Annak tevékenysége — fejtette ki Antall Csurka nevének említése nélkül — a pártnak és az országnak egyaránt ártott. Tőle, Antalltól nem várható el meggyőződésével ellentétes politika. A háromnapos vitasorozat végén úgy festett a helyzet, hogy a párt vegyes jellege — amint Csurka politikája és tevékenysége nyomán a múlt év folyamán kifor­málódott — mintegy megerősítést és elismerést nyert. Ennél többet Antall nem tudott elérni, s többet a párt sem viselt volna el. Antall győzelméről aligha beszélhetünk; menesztése pártelnökként — hát még kormányfőként — soha nem került szóba. Antall az elnökség választása­kor a 700 szavazat közül 674-et kapott, és megerősítették pártelnöki tisztjében. Csurka 536 szavazatot szerzett. Ez azt jelenti, hogy a párt többségének alapjá­ban nincs semmi kifogása ellene. Az elnökségben a két irányzat nagyjából egyensúlyban van. Az inkább Antallhoz közelebb álló költő, Lezsák — ő szin­tén a Fórum egyik alapító tagja — egy szavazattal még többet is kapott Antall­nál. Nem pályázott a pártelnökségre, ám egy későbbi időpontban szóba jöhet kompromisszumos jelöltként. A Fórum egy további vezéralakja, a szintén An­tall oldalán álló Für honvédelmi miniszter is jó eredményt ért el 568 szavazat­tal. A beszédekben és a záróvitában a két oldal az együttműködés mellett köte­lezte el magát. A párt valamennyi szárnyának —, a nemzetinek, a liberálisnak és a kereszténynek egyaránt — egybehangzó érdeke a Fórum összetartása a kö­vetkező választásokon túlmenően, és — a megrendült egészségű Antallal vagy nélküle — a kormányon maradás. A párt jövőbeni arculata egyelőre nem tisztá­zott. A következő választások időpontja a program szerint 1994 áprilisa. Ennél korábban, de pár hónapos csúszással is sort keríthetnek rá. A választási célkitű­zést illetően beszélhetünk „fegyverszünetről” vagy „kompromisszumról”, ám nincs szó Csurka alárendeltségéről. Mint mondta, elfogadja a „demokratikus döntést”, ugyanakkor elégedetten nyugtázta, hogy az általa képviselt vonal tel­jes mértékben integrálódott a pártban. A kormány belátta, hogy a hatalmát a „néptől távol” gyakorolta. A Demokrata Fórum országos gyűlése külföldön is élénk érdeklődést keltett a tekintetben, hogy vajon a legjelentősebb magyar párton belül a sovinizmus és az antiszemitizmus kerekedik-e felül vagy fennmarad az eddigi irány „de­mokratikus toleranciája”? A kérdésfeltevés így nem felel meg teljesen a való­ságnak. Csurka programja nem csak egy „magyar Magyarország” javát szolgá­ló nacionalista követelésekből áll, az antiszemitizmus az ő szemében is inkább melléktermék, amelyre azonban több híve mohón veti rá magát. Csurka általá­nosságban bírálja az Antall-kormányt: nem elég határozott, és túlságosan ke­véssé veszi figyelembe a gazdasági követelményeket. Ebben a vonatkozásban Csurka gyanútlan társaságra is akad, például a vállalkozó Palotás személyé­ben, aki Köztársaság Pártját erre az alapra építi. A magyar gazdaságpolitika — állítja az ellenzék — túlságosan államkapitalista, és mértéken felül igazodik fis­kális szempontokhoz. Antall és a pártvezetés az országos gyűlésen javulást ígért e téren. Antall ígéretet tett a sajtóval való viszonyának jobbítására is. Csurka sikere a Demokrata Fórum struktúrájában bekövetkezett változást is tükrözi. Honoráciorok pártjából gyűjtőpárttá lett, amely most nagyobb mérték­ben támaszkodik az alkalmazottak, tisztviselők és műszakiak azon alsó és kö­zépső rétegeire, amelyeknek a kommunizmus „felvilágosult” szakaszában vi­szonylag jól ment a soruk, ám most bajosan tudják tartani életszínvonalukat. Ezekben a rétegekben viszonylag erősen vannak jelen a nacionalista tendenci­ák. Ha úgy adódna — mint hírlik —, hogy a reformkommunisták utolsó és mindenki által elfogadott miniszterelnöke, Németh megválik londoni banktiszt­ségétől és visszatér a magyar politikába, az ebből támadó nehézségeket Antali­nak és Csurkának együttesen kellene megközelítenie. Antalinak kétségkívül igaza van abban, hogy Csurka nacionalista és részben antiszemita kirohanásai ártottak Magyarország tekintélyének. Ám végső soron ez a kár mindenekelőtt a Demokrata Fórmban jelentkezik. Ennek a nagy kor­mánypártnak, amely az 1990-es választásokon a szavazatok 27 százalékát sze­rezte meg, a belső stabilitása forog veszélyben. Ez átmenetileg ugyan megkér­dőjelezheti azt a viszonylag nagy belpolitikai stabilitást is, amely Magyarorszá­got eddig kiemeli a többi, korábban kommunista állam közül. Csakhogy ezt a stabilitást, amelyről Antall a megnyitó beszédében — mint különleges vív­mányról — szólt, rendkívüli körülmények is eredményezték. Akad Magyaror­szágon elég más liberális és demokratikus erő, amely át tudná venni a Demok­rata Fórum eddigi szerepét. Antall bizonygatása, hogy ő „liberális és toleráns” politika mellett elköte­lezett, mellesleg meggyőzőbb lenne, ha a miniszterelnök egyidejűleg nem hajtotta volna szinte görcsös makacssággal a rádió és a televízió elnökeinek — sok magyar által haszontalannak ítélt — eltávolítását. Az annak idején a „kerekasztal” által kinevezett elnököket — Gombárt a rádiónál és Hankisst a tévénél — hosszas konfliktusok után kényszerítették visszalépésre, sőt he­lyetteseiket nyíltan elmozdították, mert Antall a pártjának képviselőit akarta ezekre a posztokra helyezni. Emiatt összeütközésbe került Göncz államfővel is. Antall az eljárását paradox módon egy 1974-ből származó kommunista rendeletre alapozta, amely a rádiót és a tévét a kormány ellenőrzése alá he­lyezte. A parlament eddig elmulasztotta a tervezett új médiatörvény elfoga­dását. Az új elnökök — a gazdasági szakértő Náhlik a rádiónál, és a pénz­ügyminisztérium korábbi vezető tisztségviselője, Csúcs a tévénél — a Fó­rum bizalmi emberei. Az országos gyűlés nyitószónokai között ott volt a Romániai Magyar De­mokrata Szövetség újonnan megválasztott elnöke, az író Markó is. Pártjának pragmatikus irányvonal melletti hitvallását nemcsak a román ellenzék, ha­nem bukaresti kormánykörök is pozitívan fogadják. A román kormánytól ér­kező hangok a két állam közti légkör javulását állapítják meg, és úgy vélik, itt az ideje, hogy minden nyitott kérdés komolyan terítékre kerüljön. A két ország jó ideje előkészített „alapszerződését” hamarosan végleges formába öntik VIKTOR MEIER Die Presse „Egyszerre európai és magyar” Köszönet Ausztriának, felhívás a magyar népcsoporthoz Szépfalusi István, az ausztriai magyar evangélikus egyházközség lelkésze, évtizedeken át az üldözött kelet-európai kultúra pártfogója a közelmúltban a bécsi Collegium Hungaricumban „bevezető gondolatokat” fogalmazott meg Sütő András — az erdélyi magyar kisebbség legismertebb szerzője — Advent a Hargitán című darabjának bemutatója alkalmával. * * * A szembenállás, a fegyverek nélkül vívott háború napjaiban belső figyelmez­tető rendszerünk igen precízen működött, és jelzett minden hamis megnyilvá­nulást; tudtuk, mit lehet, szabad vagy kell megfogalmaznunk, és mi az, amit jobb elhallgatnunk. A metaforák használata művészi szintre emelkedett. E mű­vészet mesterének bizonyult Sütő András... A szólás joga ma megilleti Európa népeit. Ez a jog elvezetett meg nem értés­hez, gyűlölethez és háborúhoz is. Ez figyelmeztetés mindnyájunk számára, akiknek mindennapi kenyere a szólás művészete, a tollforgatás. Ma sem veszélytelen dolog hangot hallatni. Ma is vernek be kirakatokat és fejeket, gyújtanak fel házakat és templomokat, rontanak rá kulturális ereklyék­re. A ma osztott ütések gyakran brutálisabbak a tegnapiaknál, és az újrafogal­mazott tegnapelőtti hazugságok jobban fájnak, mint valaha... A Magyar Kultúra Napján meghajtjuk magunkat mindazok előtt, akik a Kár­pát-medencében és a világ minden táján, nem ritkán a nemzethez való tartozás egyetlen kifejezőjeként, értetlenség és üldöztetés közepette is ápolták anyanyel­vüket, s teszik azt ma is. Ez a nap ösztönzést adhat azoknak, akik, nem utolsó­sorban az Ausztriában tett első magyar polgári kezdeményezés hatására, a tava­lyi népszámláláson állampolgárságuktól függetlenül oly szép számban a ma­gyart nevezték meg „mindennapi nyelv”-nek. A Magyar Kultúra Napján elismerés illeti meg mindazokat, akik számára az egyetemes emberi és a sajátos magyar elválaszthatatlan, akik a nemzetit és az európait egyesíteni tudják. Tudatában vannak annak, hogy a maguk sok év­szá­zados élő kultúrkincse Európa nélkül jóval szegényebb lenne... A Magyar Kultúra Napján köszönet illeti az osztrák kormányt azért, hogy ... a magyar népcsoport tanácsának Bécsre is megtörtént kiterjesztése után a napokban e testület tagjait is kinevezte. Ez — fajra, vallásra, vagy pártállásra való tekintet nélkül — megbecsülése mindazoknak, akik Bécsben... az iroda­lom, a művészet, a kutatás és az oktatás területén... időtállót és egyetemest al­kottak és még alkotnak... A Magyar Kultúra Napján — itthon Ausztriában és otthon Magyarországon — fokozottan szolidaritást kell vállalnunk „másod- és sokadrangú” polgártársa­inkkal, hiszen ma szem- és fültanúi vagyunk az 1933 óta jól ismert gondolatok és hangok visszatérése új veszélyének. Ez a hangulatkeltés ugyan elsősorban nem ellenünk, magyarok ellen irányul, ám ez csak növeli a mi felelősségün­ket... Meggyőződésem, hogy az ausztriai magyarok távol fognak maradni a vi­szályt szító aláírásgyűjtéstől... Okosan cselekednénk, ha a nemzetközi PEN-charta szellemében fejeink­ben létrehoznánk az európai módon gondolkodó és egyúttal bölcsen cselekvő magyarok egyesületek fölött álló világszervezetét. Ösztönzőnk lehetne ebben a török ostrom korának nagy erdélyi politikusa, Bethlen Gábor fejedelem, aki végakaratában egyebek között erre figyelmeztetett: „...az idő fogja megmutat­ni a történések mikéntjét, élni kell az alkalmakkal, nem szabad elszalasztani őket.” HETI MAGYARORSZÁG 1993. március 12. • 17

Next