Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-12 / 11. szám
hírünk a világban tranffiirter Allgemeine Aligha lehet szó Antall győzelméről Veszélyben a Magyar Demokrata Fórum stabilitása Antall miniszterelnök az általa vezetett Magyar Demokrata Fórumot a párt országos gyűlésén — helyenként drámai felszólalásában — választás elé állította, vagy megerősíti Antall „centrista” kormánypolitikáját, vagy lemond róla ellenlábasa, a populista író, Csurka javára. Annak tevékenysége — fejtette ki Antall Csurka nevének említése nélkül — a pártnak és az országnak egyaránt ártott. Tőle, Antalltól nem várható el meggyőződésével ellentétes politika. A háromnapos vitasorozat végén úgy festett a helyzet, hogy a párt vegyes jellege — amint Csurka politikája és tevékenysége nyomán a múlt év folyamán kiformálódott — mintegy megerősítést és elismerést nyert. Ennél többet Antall nem tudott elérni, s többet a párt sem viselt volna el. Antall győzelméről aligha beszélhetünk; menesztése pártelnökként — hát még kormányfőként — soha nem került szóba. Antall az elnökség választásakor a 700 szavazat közül 674-et kapott, és megerősítették pártelnöki tisztjében. Csurka 536 szavazatot szerzett. Ez azt jelenti, hogy a párt többségének alapjában nincs semmi kifogása ellene. Az elnökségben a két irányzat nagyjából egyensúlyban van. Az inkább Antallhoz közelebb álló költő, Lezsák — ő szintén a Fórum egyik alapító tagja — egy szavazattal még többet is kapott Antallnál. Nem pályázott a pártelnökségre, ám egy későbbi időpontban szóba jöhet kompromisszumos jelöltként. A Fórum egy további vezéralakja, a szintén Antall oldalán álló Für honvédelmi miniszter is jó eredményt ért el 568 szavazattal. A beszédekben és a záróvitában a két oldal az együttműködés mellett kötelezte el magát. A párt valamennyi szárnyának —, a nemzetinek, a liberálisnak és a kereszténynek egyaránt — egybehangzó érdeke a Fórum összetartása a következő választásokon túlmenően, és — a megrendült egészségű Antallal vagy nélküle — a kormányon maradás. A párt jövőbeni arculata egyelőre nem tisztázott. A következő választások időpontja a program szerint 1994 áprilisa. Ennél korábban, de pár hónapos csúszással is sort keríthetnek rá. A választási célkitűzést illetően beszélhetünk „fegyverszünetről” vagy „kompromisszumról”, ám nincs szó Csurka alárendeltségéről. Mint mondta, elfogadja a „demokratikus döntést”, ugyanakkor elégedetten nyugtázta, hogy az általa képviselt vonal teljes mértékben integrálódott a pártban. A kormány belátta, hogy a hatalmát a „néptől távol” gyakorolta. A Demokrata Fórum országos gyűlése külföldön is élénk érdeklődést keltett a tekintetben, hogy vajon a legjelentősebb magyar párton belül a sovinizmus és az antiszemitizmus kerekedik-e felül vagy fennmarad az eddigi irány „demokratikus toleranciája”? A kérdésfeltevés így nem felel meg teljesen a valóságnak. Csurka programja nem csak egy „magyar Magyarország” javát szolgáló nacionalista követelésekből áll, az antiszemitizmus az ő szemében is inkább melléktermék, amelyre azonban több híve mohón veti rá magát. Csurka általánosságban bírálja az Antall-kormányt: nem elég határozott, és túlságosan kevéssé veszi figyelembe a gazdasági követelményeket. Ebben a vonatkozásban Csurka gyanútlan társaságra is akad, például a vállalkozó Palotás személyében, aki Köztársaság Pártját erre az alapra építi. A magyar gazdaságpolitika — állítja az ellenzék — túlságosan államkapitalista, és mértéken felül igazodik fiskális szempontokhoz. Antall és a pártvezetés az országos gyűlésen javulást ígért e téren. Antall ígéretet tett a sajtóval való viszonyának jobbítására is. Csurka sikere a Demokrata Fórum struktúrájában bekövetkezett változást is tükrözi. Honoráciorok pártjából gyűjtőpárttá lett, amely most nagyobb mértékben támaszkodik az alkalmazottak, tisztviselők és műszakiak azon alsó és középső rétegeire, amelyeknek a kommunizmus „felvilágosult” szakaszában viszonylag jól ment a soruk, ám most bajosan tudják tartani életszínvonalukat. Ezekben a rétegekben viszonylag erősen vannak jelen a nacionalista tendenciák. Ha úgy adódna — mint hírlik —, hogy a reformkommunisták utolsó és mindenki által elfogadott miniszterelnöke, Németh megválik londoni banktisztségétől és visszatér a magyar politikába, az ebből támadó nehézségeket Antalinak és Csurkának együttesen kellene megközelítenie. Antalinak kétségkívül igaza van abban, hogy Csurka nacionalista és részben antiszemita kirohanásai ártottak Magyarország tekintélyének. Ám végső soron ez a kár mindenekelőtt a Demokrata Fórmban jelentkezik. Ennek a nagy kormánypártnak, amely az 1990-es választásokon a szavazatok 27 százalékát szerezte meg, a belső stabilitása forog veszélyben. Ez átmenetileg ugyan megkérdőjelezheti azt a viszonylag nagy belpolitikai stabilitást is, amely Magyarországot eddig kiemeli a többi, korábban kommunista állam közül. Csakhogy ezt a stabilitást, amelyről Antall a megnyitó beszédében — mint különleges vívmányról — szólt, rendkívüli körülmények is eredményezték. Akad Magyarországon elég más liberális és demokratikus erő, amely át tudná venni a Demokrata Fórum eddigi szerepét. Antall bizonygatása, hogy ő „liberális és toleráns” politika mellett elkötelezett, mellesleg meggyőzőbb lenne, ha a miniszterelnök egyidejűleg nem hajtotta volna szinte görcsös makacssággal a rádió és a televízió elnökeinek — sok magyar által haszontalannak ítélt — eltávolítását. Az annak idején a „kerekasztal” által kinevezett elnököket — Gombárt a rádiónál és Hankisst a tévénél — hosszas konfliktusok után kényszerítették visszalépésre, sőt helyetteseiket nyíltan elmozdították, mert Antall a pártjának képviselőit akarta ezekre a posztokra helyezni. Emiatt összeütközésbe került Göncz államfővel is. Antall az eljárását paradox módon egy 1974-ből származó kommunista rendeletre alapozta, amely a rádiót és a tévét a kormány ellenőrzése alá helyezte. A parlament eddig elmulasztotta a tervezett új médiatörvény elfogadását. Az új elnökök — a gazdasági szakértő Náhlik a rádiónál, és a pénzügyminisztérium korábbi vezető tisztségviselője, Csúcs a tévénél — a Fórum bizalmi emberei. Az országos gyűlés nyitószónokai között ott volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség újonnan megválasztott elnöke, az író Markó is. Pártjának pragmatikus irányvonal melletti hitvallását nemcsak a román ellenzék, hanem bukaresti kormánykörök is pozitívan fogadják. A román kormánytól érkező hangok a két állam közti légkör javulását állapítják meg, és úgy vélik, itt az ideje, hogy minden nyitott kérdés komolyan terítékre kerüljön. A két ország jó ideje előkészített „alapszerződését” hamarosan végleges formába öntik VIKTOR MEIER Die Presse „Egyszerre európai és magyar” Köszönet Ausztriának, felhívás a magyar népcsoporthoz Szépfalusi István, az ausztriai magyar evangélikus egyházközség lelkésze, évtizedeken át az üldözött kelet-európai kultúra pártfogója a közelmúltban a bécsi Collegium Hungaricumban „bevezető gondolatokat” fogalmazott meg Sütő András — az erdélyi magyar kisebbség legismertebb szerzője — Advent a Hargitán című darabjának bemutatója alkalmával. * * * A szembenállás, a fegyverek nélkül vívott háború napjaiban belső figyelmeztető rendszerünk igen precízen működött, és jelzett minden hamis megnyilvánulást; tudtuk, mit lehet, szabad vagy kell megfogalmaznunk, és mi az, amit jobb elhallgatnunk. A metaforák használata művészi szintre emelkedett. E művészet mesterének bizonyult Sütő András... A szólás joga ma megilleti Európa népeit. Ez a jog elvezetett meg nem értéshez, gyűlölethez és háborúhoz is. Ez figyelmeztetés mindnyájunk számára, akiknek mindennapi kenyere a szólás művészete, a tollforgatás. Ma sem veszélytelen dolog hangot hallatni. Ma is vernek be kirakatokat és fejeket, gyújtanak fel házakat és templomokat, rontanak rá kulturális ereklyékre. A ma osztott ütések gyakran brutálisabbak a tegnapiaknál, és az újrafogalmazott tegnapelőtti hazugságok jobban fájnak, mint valaha... A Magyar Kultúra Napján meghajtjuk magunkat mindazok előtt, akik a Kárpát-medencében és a világ minden táján, nem ritkán a nemzethez való tartozás egyetlen kifejezőjeként, értetlenség és üldöztetés közepette is ápolták anyanyelvüket, s teszik azt ma is. Ez a nap ösztönzést adhat azoknak, akik, nem utolsósorban az Ausztriában tett első magyar polgári kezdeményezés hatására, a tavalyi népszámláláson állampolgárságuktól függetlenül oly szép számban a magyart nevezték meg „mindennapi nyelv”-nek. A Magyar Kultúra Napján elismerés illeti meg mindazokat, akik számára az egyetemes emberi és a sajátos magyar elválaszthatatlan, akik a nemzetit és az európait egyesíteni tudják. Tudatában vannak annak, hogy a maguk sok évszázados élő kultúrkincse Európa nélkül jóval szegényebb lenne... A Magyar Kultúra Napján köszönet illeti az osztrák kormányt azért, hogy ... a magyar népcsoport tanácsának Bécsre is megtörtént kiterjesztése után a napokban e testület tagjait is kinevezte. Ez — fajra, vallásra, vagy pártállásra való tekintet nélkül — megbecsülése mindazoknak, akik Bécsben... az irodalom, a művészet, a kutatás és az oktatás területén... időtállót és egyetemest alkottak és még alkotnak... A Magyar Kultúra Napján — itthon Ausztriában és otthon Magyarországon — fokozottan szolidaritást kell vállalnunk „másod- és sokadrangú” polgártársainkkal, hiszen ma szem- és fültanúi vagyunk az 1933 óta jól ismert gondolatok és hangok visszatérése új veszélyének. Ez a hangulatkeltés ugyan elsősorban nem ellenünk, magyarok ellen irányul, ám ez csak növeli a mi felelősségünket... Meggyőződésem, hogy az ausztriai magyarok távol fognak maradni a viszályt szító aláírásgyűjtéstől... Okosan cselekednénk, ha a nemzetközi PEN-charta szellemében fejeinkben létrehoznánk az európai módon gondolkodó és egyúttal bölcsen cselekvő magyarok egyesületek fölött álló világszervezetét. Ösztönzőnk lehetne ebben a török ostrom korának nagy erdélyi politikusa, Bethlen Gábor fejedelem, aki végakaratában egyebek között erre figyelmeztetett: „...az idő fogja megmutatni a történések mikéntjét, élni kell az alkalmakkal, nem szabad elszalasztani őket.” HETI MAGYARORSZÁG 1993. március 12. • 17