Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-10-15 / 42. szám
Békés megyei melléklet Secko nászpety! Azaz: Mindent vissza! Ezt kiabálták az első bécsi döntéskor a csabai gazdák a pártjuk városi székházánál. SECKO NÁSZPETY! — egész a Tátráig. Voltak akkor Csabán az ötvenezerből harmincezren szlovákok. Akik közülük itt maradtak, magukat máig tótnak mondják a Slovenska Matica Békéscsabát újra fölkereső agitátorainak a bosszúságára. Ha a háború után nem visznek el tízezer szlovákot Szlovákiába, 1947-ben is megnyerik a csabai kisgazdák — a kék cédulás terror ellenére — a választást. A szlovákiai túlzók máig nem értik, miért halkult el Csabán a szlovák szó, miért csak itt-ott hallani szlovák beszédet a fél évszázada még szlovák többségű városban. Úgy tesznek, mintha nem tudnánk, nem ők tették volna. Azt se értik, miért nem egynyelvű a csabai szlovák iskola. Úgy tesznek, mintha felfoghatatlan lenne, miért nem anyanyelve már a szlovák a csabai szlovák származású kisgyermeknek. Az 1941. évi népszámlálás szerint az ötvenkét és fél ezer csabaiból szlovákul beszél harmincezer, magát szlovák anyanyelvűnek minősíti majdnem tizenhétezer, s mindössze háromezer-háromszázan vallják magukat szlovák nemzetiségűnek. Tessenek mindebből kivonni az öntudatos szlovákká tett tízezret, s megkapják azt, ami mára lett. Bonyolult művelet. Aki Csabán tiszta nemzetiségi iskolát követel, saját fajtáját hozza lehetetlen helyzetbe. Tudják ezt jól tanáraik, ők ezt nem is teszik. Jól tudják: szlovák tanítási nyelvű iskolában valamennyi csabai gyermek megbukna. Amúgy manapság a csabai gazdáknak mást jelent a Mindent vissza. Vissza a földet... Ajeto: Az ajtót is? A népi és jókedvű szófejtés csabai szlovák művelői szerint az ajtó szlovák szó, mégpedig az Aje to?-ból, az Ezt is?-ből származik. Csabjánszkiék emlékezete szerint amikor bejöttek Árpád apánk fiai a Kárpát-medencébe — ők is úgy tudják: Vereckénél —, s vittek minden mozgathatót, az egyik őslakos kunyhójának ajtaját leemelve azt kérdezték volna a humvadékok: — Mi ez? Más emlékezet szerint: — Ez mi? S a rémült mamóka azt válaszolta volna: — Aje to? S a jó magyarok attól fogva nevezik az ajtót ajtónak, mert hogy korábbi nomád életükben azt se tudták róla, mi fán terem! Termett ez a csabai szlovák humor fáján. De termett több hasonló szomszédcsúfoló, amilyen az az adoma is, amelyben a vásárból megtérő magyarra rászólt a tanyasi szlovák: — Csákáj, koma, zapálem! Magyarán: várjál koma, gyújtsunk rá! A magyar persze úgy értette, hogy a csákány, amelyet most vett a vásárban, a szlovák koma atyjáé, s rémülten menekült az őt üldöző tót atyafi elől. Félreértéseink szép példái a csabai viccek, amelyek természetesen félig szlovák, félig magyar nyelven hangzanak el. A szellemük inkább szlovák, ám rosszindulat helyett inkább annak fölismerése jellemző rájuk, hogy mi mindig félreértjük egymást! Ami, ugye, olyan kár. Mert együttélésünk nem ebből áll! Jól látják a néprajzosok: a csabai szlovákság saját műveltséget teremtett. S nem ártana, ha a magyar ember tudná, hogy vélekedik róla a szomszéd. Ellenségesem sohasem. Fényes Kastély? Kezdődött a dolog azzal, hogy a Kastélyi-szőlők Lencsési úti tanyasorát lebontották, s a helyére épült a házgyári lakótelep, túlfelől pedig, az Öntözött-réten előbb a KISZ-lakótelep, majd a Lencsési átcsapott a Rétre, s megtelt a Lencsési út mindkét oldala (a kastélyi s a réti) négy-, valamint tízemeletesekkel. Mindezek folyományaként kezdett elfogyni a Kastélyi-szőlők, míg végül mindezt betetőzve még a tanácsrendszerben az elvtársak beolvasztották Fényesbe a maradék kastélyi tanyákat. Úgyannyira, hogy a végén a Kastélyi-szőlőkbe települt negyed városszéli népboltját „Fényes ABC”-nek nevezték el. Való, a „Fényes” ajtaja Fényes (határrész, dűlő és tanyasor) felé néz, ám amúgy, az a gyanúm, változatlanul a Kastélyi-szőlőkben csúfoskodik. Fogy a Rét is; a hajdan híres csabai Öntözött-rét árkai feltöltődnek, fasorai kipusztulnak, a gyepre pedig — némi töltés után — házak s kocsiólak nőnek. Nemcsak a Rét, a Kastély-szőlők sem tiltakoznak. Persze a Réten senki sem lakott, ám emitt, a kertekben s tanyavilágban annál többen. A szállásokon két tábla: a régi, hogy Kastélyi-szőlő, a másik, hogy Fényes, s még a tanya száma sem azonos. Ez utóbbi lenne a kisebbik baj. Tán azért nyeli le szó nélkül a Kastélyi-szőlők népe, mert megszokta: az urak azt csinálnak velük, amit akarnak? A törökvilág után visszaszállingózó református magyarokra a Rákóczi-verő nagyúr evangélikus szlovákokat szabadított. — Vagy elfutsz, vagy beolvadsz! Majd hogy a magyarból is szlovák lett, azzal mentek neki: „Menjünk haza, Szlovákiába!” Ő, haza, Szlovákiába. S hogy maradt, rövidesen elmagyarosodott a valódi szlovák tanyaszomszéd is. Száz évben ha egyszer szólt ez a nép, már ha előtte Pest-Budán a sorsosaié volt az utca: „Utánam, magyarok!” SARUSI MIHÁLY Képeslapok A csabai Szaján nótájára Az eltűnt túzokok nyomában Bevallom: még sosem láttam túzokot. Hallani hallottam róla, még valamikor az általános iskolában, az irodalomórán, a Toldit olvasva. A malomkőjelenet előzménye kapcsán rémlett fel bennem valami egy búsuló nagy madárféléről. Nos, reméltem, hogy életem delén megismerkedhetem ezzel a repülő szomorúsággal, de a sors úgy hozta, hogy a dévaványai túzokrezervátumban eggyel sem találkoztam. Szóvá is tettem ezt, amikor leültünk beszélgetni a túzokvilág ottani lehetőségeiről Kurpé Istvánnal, a Dévaványai Tájvédelmi Körzet igazgatójával és munkatársával, Széll Antallal, aki vágyamat hallva elsietett, s hamarosan hozott egyet. Igaz, hogy csak fényképen... — Ha igazán érdekli a madár, akkor az idegenforgalmi részlegünk roilerjében láthatnak egyet, innen nem messze — mondja előzékenyen az igazgató. — Onnan jövünk, és egy fia túzokot, illetve egy túzokfiat sem láttunk. — Hát igen, a túzok igen érzékeny, rejtőzködő madár, várniuk kellett volna egy ideig mozdulatlanul. — Tudna egy jó túzokreceptet mondani? Leves? Frissen sült? — Sajnos nem, különben sem hiszem, hogy túzokhúshoz juthatnának. — Hát akkor mire való ez a madár? — A túzok védett állat, mivel a kipusztulás fenyegeti. Telepünkön — amely 1975-ben létesült — 250-300 db él, bár ez a szám bizonytalan, mivel védencünk minden évben máshol fészkel. Ezért aztán nem csak a tájvédelmi körzetünkben találhatók, hanem a szomszédos megyékben is. — Miért ilyen csekély a létszámuk? — Több oka is van. Az egyik az, hogy a 15-20 kilós, finom húsú madarat előszeretettel vadászták. A másik, hogy a mezőgazdasági nagyüzemi táblák, a kemizálás igen károsan befolyásolták a túzokok életterét. A harmadik, hogy a róka, a szürkevarjú, a szarka a szaporulatra és a tojásokra nagy veszélyt jelent. Ehhez jön még, hogy évente csak egy fészekalj van, 2-3 tojással, meg hogy az állatok ivarérettségéhez hosszú idő kell. — Milyen módszerekkel küzdenek a kipusztulás ellen? — Sok módszer közül mostanra egy maradt, amely ötvözi az eddigi összeset. Ez a fészkek felderítése vagy megtalálása után a tojások állapotából, a fészek terepen történő elhelyezkedéséből és veszélyeztetettségéből adódó, egyedi elbírálás alapján történő döntést és eljárást jelent. A körzetnek kilenc munkatársa van, és a terület igen nagy — 12 600 hektár. Bonyolítja a helyzetet, hogy nem öszszefüggő, hanem mozaikszerű körzetről van szó, amelyben mezőgazdasági művelés alatt álló táblák is vannak. — Akkor mitől védett a terület? — Attól, hogy bizonyos tevékenységek korlátozva vannak. Itt tilos a légi vegyszerezés, az égetés, meghatározott a vetés ideje, a kaszálásé. A gépek használatát is korlátoztuk, vagyis a madár ökológiai igényéhez közelítettük a mezőgazdaságot. Ezt összességében „túzokkíméleti területi rendszernek” nevezzük. — Sokan bizonyára feleslegesnek tartják az önök fáradozását. — Szerintem a természet minden eleme fontos, és ha egy darabja kipusztul — mint nálunk néhány állattal már megesett —, akkor az egész károsodik. Ezekben az években a túzokállomány stagnál. Ennélfogva én akkor tartanám kollektívánkat sikeresnek, ha mérhető növekedés indulna meg az állományban, talán már az ezredforduló előtt. TÚRISTVÁNDY Vili • 1993. október 15. HETI MAGYARORSZÁG