Magyarország, 1995. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-06 / 1. szám
Hazai élet A szabadság megrészegítő pillanatai után Másnapos demokrácia Volt egy szabadságtól részeg évünk, valamikor ’89-90 táján, a mámor persze nem sokáig tartott. Csendes józanodás következett, folyamatos küszködés az itt hagyott örökséggel, amikor rá kellett jönnünk, hogy négy évtized nagy rabtartói és jó érzékű rablói mindenünkből kifosztottak, utoljára még börtönünk rácsait is magukkal vitték. Nem volt tehát semmink, még a mártíromság tudatának elégtétele és pátosza sem. Ránk szakadt a demokrácia, még azok is ajándékba kapták a szeszélyes sorstól, akik tettek is érte. Amennyivel kisebb pusztítást tett négy évtized diktatúrája ebben a társadalomban, mint másutt, annyival ellentmondásosabb is az örökség. Mert nem válnak el egymástól a frontok, mert összetapad, hagyományosan, a sár és az arany. Mondhatjuk: nemcsak itt, s csak az önképzőköri álmok szintjén létezhet tiszta helyzet. Hagyjuk tehát az ábrándokat? Valljuk, hogy — mert a történelemben, politikában, a létező világban nincsenek egyértelmű helyzetek — ami van, tökéletesen rendjén való? Vagy Don Quijoteként csatázzunk fantomokkal? Rossz kérdések ezek, mert nincs jó válasz rájuk. A politika szintjén. A jó válaszoktól lesz a kérdés is jó. Az pedig túlságosan költői, ha azt állítjuk: ezeknél a megválaszolhatatlan kérdések talán még jobbak is. Az 1989—90-es megrészegedés másnapossága 1994-ben fájdította a fejünket, gyomrunkat. A józanodás, kiábrándulás nemcsak a közérzetünket befolyásolta, hanem arra is kényszerített, hogy lássuk, amit a mámor elfelejtett. Akkor nem keresztelőn, nem a demokrácia születése alkalmából öntöttünk föl a garatra. Halotti tor volt, a pártállam temetése. Aminek örökösei lettünk, valamennyien. Hívei, elviselői, ellenfelei — s azóta is a hagyaték felosztása folyik. Hívhatjuk új magyar parlamentarizmusnak, a jogállamiság kiépítésének, privatizációnak — egyre megy. Csak az van itt, ami a pártállam után maradt, s ami kimúlta után létrejött, az is ebből nőtt fel. Négy évtized az negyven év — két nemzedék. Az aktív korú lakosság túlnyomó többsége a pártállam neveltje, legalábbis formálisan. A diktatúra azonban sohasem lehet totális, még akkor sem, ha mindenhova elér, még akkor sem, ha „mindenki szem a láncban”. Ezért húzhatja sokáig, és ezért nem lehet örök életű. De a demokrácia sem csak demokrácia, s különösen nem a kezdet kezdetén. S főként, amikor még a hagyaték elosztása is napi gond. A nyomor, a szolidaritás hiánya, a gyűlölködés és hazudozás szabadsága, nem demokrácia. A környező világ, a demokrácia és annak hiánya együtt, mert tiszta képletek nincsenek. Az elmúlt négy év története, amit a demokratikus intézményrendszer kiépítésének tekintettünk, egyúttal a diktatórikus örökség fölszámolásának is története. Intézményekben, jogban, politikában, vagyonban, állampolgári reflexekben, tudásban. Négy éve csak elkezdődött valami, amiről csak homályos, elvont képzeteink voltak. Villámgyors rajtot vettünk, hogy hamar kifulladjunk, de ez így természetes. Amiből nem következik, hogy minden szempontból rendjén való. Azt mondjuk: polgárosodás. Hányadszor ebben a században is? Aryval kezdődött, egy öröknek vélt békében, háborútól háborúig tartott Babitssal, Máraival, polgárosodást hirdető népi írókkal, valódi polgárokkal. És aztán Bibóval, s az elűzöttekkel vagy internáltakkal, majd 1956-tal. És aztán 1989—90-nel... És mindig kevesebb polgárral, kevesebb eséllyel, nagyobb vágyakozással. Közben a politikus nemzetből politizáló nemzet lett, majd már az sem: maradt a vegetálás, a magányos duzzogás, a közügyektől való elfordulás, a fölülemelkedés csődje és gőgje, az önképzőköri magabiztosság. A mai magyar társadalomnak nemcsak 6 • 1995. január 6. MAGYARORSZÁG a működő demokráciáról, jogállamiságról, személyiségi-emberi jogainak gyakorolhatóságáról nincs élménye, hanem a munka, a kötelesség és a felelősség étoszáról sem. A bolsevik paternalizmus korában csak azt kaphatta meg, hogy ne legyen gondja semmire: gondoskodva lesz róla. Nem kereskedelem volt, hanem ellátás. Nem adót fizetett, mert nem tartozott rá, hogy amit elvonnak tőle, az mennyi, s hogy hogyan és hova jut, ami az ő munkájának eredménye. Ingyen tanították, ingyen gyógyították. Döntöttek róla, nélküle. Megtanulta, hogy a politika nem a köz ügyeiről, nem az érintettekről, hanem a hatalomról szól, ha szól valamiről egyáltalán. A ma nagykorúsított, de lélekben gyermek számára a döntés kényszer, nem lehetőség, s az így dresszírozott álállampolgárt megzavarja komfortérzetében. A parlamenti vitákat, ha van tétjük, ha nincs, ha személyes, ha közérdekek fejeződnek ki bennük, egyaránt veszekedésnek, viszálynak, fölöslegesnek érzi. A demokráciát éppen úgy viseli el, mint a diktatúrát. Nem érzi, hogy köze lenne hozzá. Nem tudja, hogy mindenhez van köze. Nem ér rá, hogy megtanulja, és a politika óvakodik attól, hogy ezt tudatosítsa benne. A hatalom komfortérzetét is zavarná, ha tényleg ellenőrizhetővé válna. Megnyugtatóbb ez így mindenkinek: visszaélni és visszaélni hagyni — ez is egy lépés a társadalmi kiegyezés felé. Negyven év alatt egyetlen joghoz fűződtek pozitív élményei ennek a közegnek: a szociális biztonságnak nevezett közös szegénységhez, ami igen egyszerűen kiszámítható volt. És ami mégis túlságosan sokba került. Mégsem csak az adósság öröklődött. Az örökség nem csupán deficit, amit a hitelezők amúgy is a maguk logikája és érdeke szerint osztanak szét. Maradt vagyon, ha részben ebül szerzett jószág, ha jelzálog terheli — akkor is. A demokrácia első négy évének látványos csatái ennek elosztása körül zajlottak. Nem ideológiák, nem politikai koncepciók, eltérő stratégiák vagy különböző forgatókönyvek hívei ütköztek meg a köztereken, hanem eltérő érdekcsoportok. Nem egyszerűen egy (vagy két) párt a jogutódja az egykori állampártnak (bár erről is lehetne részletesebben elmélkedni), hanem az állam a pártállamnak. Az állam mi vagyunk. A szertehordott állami vagyon azoknak jutott, és ami még megvan belőle, azoknak jut majd, akik a legügyesebbek a megszerzésében. Természetes, hogy ezek között a legjobb starthelyzetből azok indulhattak, akik a hozzáférésben a rendszerváltás előtt a legnagyobb gyakorlatot szerezték. Hogy ez restauráció volna? Hogy átmentés? A dolog ennél sokkal egyszerűbb, földhözragadtabb: szemesnek áll a világ, s ez az elv nem rendszerspecifikus. A diktatúra és a demokrácia nagy kombinátorai a dolgok természetéből adódóan ugyanazok. Pragmatizmusról beszélnek, persze csak praktikusok, abban az értelemben is, hogy ismerik a praktikákat. Ebből csinálnak praxist. Az ábrándos lelkű kívül maradt — s ez is a dolgok természetéhez tartozik — ábrándozik. Ha bölcsész hajlamai vannak, katartikus társadalmi élmények hiányáról elmélkedik, ha a közgazdaság vonzza, vállalkozókedvről és tőkehiányról. A valóság azonban egyszerűbb: az gazdagodik meg a legnagyobb valószínűséggel, aki ezt a gazdagodást a leginkább akarja. Ez azonban nem lehet csak óhaj, vágyakozás, ábránd, kegyetlen, mindennapi harcot jelent. Különösen errefelé, a vadkeleten. Erre kevesen kaphatók, marad tehát a kiábrándultság, a demokrácia másnapossága. A visszavágyakozás a gyerekkorba, a felnőtté válás, a polgárosodás rejtett vagy nyílt elutasítása. És közben a vágyakozás-irigykedés a felnőttekre, vélt szabadságukra, meg a félelem is a titokzatos világtól. Nem csoda hát, hogy majd minden harmadik magyar neurotikus: nem szeretné, amire vágyik, fél attól, amit akar. Pusztítja magát. Szorong és agreszszív. Pontosan érzékeli a helyzetét, de nem tudja ugyanilyen pontossággal meghatározni. Nincsenek meg hozzá a szavai, nem tudja megmondani, mi és hogyan fáj neki, csak nyög vagy a fogát csikorgatja, így még az alkoholizmusa is a józanságát bizonyítja. Szívesen hisz mindenkinek, aki valami jót ígér neki. Úgy érzi, megbűnhődte már a múltat s jövendőt. Azt vallja, mi igazán tiszták vagyunk, miközben az emberiség sárkányfog vetemény. Tudjuk mindezt egymásról, magunkról. Tudjuk, hogy nem lesz béke, amíg az örökség nincs elosztva. Ha tétje nincs az ütközeteknek, el is maradnak. Még nem tudjuk, hogy azután is veszekedni fogunk, s hogy nem lesz köszönet abban, amit az örökösök egymás ellenére szereznek meg. A szabadság részegségéből mostanra csak a másnaposság, maradt. Tudunk azonban még valamit: a macskajaj egyik leghatásosabb orvossága, ha újólag töltünk. Ez a lehetőség most is adott: töltekezzünk hát abból a szabadságból, demokráciából, aminek minden alkotmányos feltétele adott. Hogy ne csak a jogrend legyen demokratikus, hanem a mindennapok is. GRÓH GÁSPÁR