Magyarország, 1995. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-06 / 1. szám

Hazai élet A szabadság megrészegítő pillanatai után Másnapos demokrácia Volt egy szabadságtól részeg évünk, valamikor ’89-­90 táján, a mámor persze nem sokáig tartott. Csendes józanodás következett, folyamatos küsz­ködés az itt hagyott örökséggel, amikor rá kellett jönnünk, hogy négy évtized nagy rabtartói és jó ér­zékű rablói mindenünkből kifosztottak, utoljára még börtönünk rácsait is magukkal vitték. Nem volt tehát semmink, még a mártíromság tudatának elégtétele és pátosza sem. Ránk szakadt a demokrácia, még azok is aján­dékba kapták a szeszélyes sorstól, akik tettek is ér­te. Amennyivel kisebb pusztítást tett négy évtized diktatúrája ebben a társadalomban, mint másutt, annyival ellentmondásosabb is az örökség. Mert nem válnak el egymástól a frontok, mert összeta­pad, hagyományosan, a sár és az arany. Mondhat­juk: nemcsak itt, s csak az önképzőköri álmok szintjén létezhet tiszta helyzet. Hagyjuk tehát az ábrándokat? Valljuk, hogy — mert a történelem­ben, politikában, a létező világban nincsenek egyértelmű helyzetek — ami van, tökéletesen rendjén való? Vagy Don Quijoteként csatázzunk fantomokkal? Rossz kérdések ezek, mert nincs jó válasz rá­juk. A politika szintjén. A jó válaszoktól lesz a kérdés is jó. Az pedig túlságosan költői, ha azt ál­lítjuk: ezeknél a megválaszolhatatlan kérdések ta­lán még jobbak is. Az 1989—90-es megrészegedés másnapossága 1994-ben fájdította a fejünket, gyomrunkat. A jó­zanodás, kiábrándulás nemcsak a közérzetünket befolyásolta, hanem arra is kényszerített, hogy lás­suk, amit a mámor elfelejtett. Akkor nem kereszte­lőn, nem a demokrácia születése alkalmából öntöt­tünk föl a garatra. Halotti tor volt, a pártállam te­metése. Aminek örökösei lettünk, valamennyien. Hívei, elviselői, ellenfelei — s azóta is a hagyaték felosztása folyik. Hívhatjuk új magyar parlamenta­rizmusnak, a jogállamiság kiépítésének, privatizá­ciónak — egyre megy. Csak az van itt, ami a párt­állam után maradt, s ami kimúlta után létrejött, az is ebből nőtt fel. Négy évtized az negyven év — két nemzedék. Az aktív korú lakosság túlnyomó többsége a pártállam neveltje, legalábbis formáli­san. A diktatúra azonban sohasem lehet totális, még akkor sem, ha mindenhova elér, még akkor sem, ha „mindenki szem a láncban”. Ezért húzhat­ja sokáig, és ezért nem lehet örök életű. De a de­mokrácia sem csak demokrácia, s különösen nem a kezdet kezdetén. S főként, amikor még a hagya­ték elosztása is napi gond. A nyomor, a szolidari­tás hiánya, a gyűlölködés és hazudozás szabadsá­ga, nem demokrácia. A környező világ, a demok­rácia és annak hiánya együtt, mert tiszta képletek nincsenek. Az elmúlt négy év története, amit a de­mokratikus intézményrendszer kiépítésének tekin­tettünk, egyúttal a diktatórikus örökség fölszámo­lásának is története. Intézményekben, jogban, poli­tikában, vagyonban, állampolgári reflexekben, tu­dásban. Négy éve csak elkezdődött valami, amiről csak homályos, elvont képzeteink voltak. Villám­gyors rajtot vettünk, hogy hamar kifulladjunk, de ez így természetes. Amiből nem következik, hogy minden szempontból rendjén való. Azt mondjuk: polgárosodás. Hányadszor ebben a században is? Ar­yval kezdődött, egy öröknek vélt békében, háborútól háborúig tartott Babitssal, Máraival, polgárosodást hirdető népi írókkal, va­lódi polgárokkal. És aztán Bibóval, s az elűzöttek­­kel vagy internáltakkal, majd 1956-tal. És aztán 1989—90-nel... És mindig kevesebb polgárral, kevesebb eséllyel, nagyobb vágyakozással. Köz­ben a politikus nemzetből politizáló nemzet lett, majd már az sem: maradt a vegetálás, a magányos duzzogás, a közügyektől való elfordulás, a fölül­­emelkedés csődje és gőgje, az önképzőköri maga­­biztosság. A mai magyar társadalomnak nemcsak 6 • 1995. január 6. MAGYARORSZÁG a működő demokráciáról, jogállamiságról, szemé­lyiségi-emberi jogainak gyakorolhatóságáról nincs élménye, hanem a munka, a kötelesség és a felelősség étoszáról sem. A bolsevik paternaliz­­mus korában csak azt kaphatta meg, hogy ne le­gyen gondja semmire: gondoskodva lesz róla. Nem kereskedelem volt, hanem ellátás. Nem adót fizetett, mert nem tartozott rá, hogy amit elvon­nak tőle, az mennyi, s hogy hogyan és hova jut, ami az ő munkájának eredménye. Ingyen tanítot­ták, ingyen gyógyították. Döntöttek róla, nélküle. Megtanulta, hogy a politika nem a köz ügyeiről, nem az érintettekről, hanem a hatalomról szól, ha szól valamiről egyáltalán. A ma nagykorúsított, de lélekben gyermek számára a döntés kényszer, nem lehetőség, s az így dresszírozott álállampol­gárt megzavarja komfortérzetében. A parlamenti vitákat, ha van tétjük, ha nincs, ha személyes, ha közérdekek fejeződnek ki bennük, egyaránt vesze­kedésnek, viszálynak, fölöslegesnek érzi. A de­mokráciát éppen úgy viseli el, mint a diktatúrát. Nem érzi, hogy köze lenne hozzá. Nem tudja, hogy mindenhez van köze. Nem ér rá, hogy megtanulja, és a politika óvakodik attól, hogy ezt tudatosítsa benne. A hatalom komfortér­zetét is zavarná, ha tényleg ellenőrizhetővé válna. Megnyugtatóbb ez így mindenkinek: visszaélni és visszaélni hagyni — ez is egy lépés a társadalmi kiegyezés felé. Negyven év alatt egyetlen joghoz fűződtek pozitív élményei ennek a közegnek: a szociális biztonságnak nevezett közös szegénység­hez, ami igen egyszerűen kiszámítható volt. És ami mégis túlságosan sokba került. Mégsem csak az adósság öröklődött. Az örök­ség nem csupán deficit, amit a hitelezők amúgy is a maguk logikája és érdeke szerint osztanak szét. Maradt vagyon, ha részben ebül szerzett jószág, ha jelzálog terheli — akkor is. A demokrácia első négy évének látványos csatái ennek elosztása kö­rül zajlottak. Nem ideológiák, nem politikai kon­cepciók, eltérő stratégiák vagy különböző forgató­­könyvek hívei ütköztek meg a köztereken, hanem eltérő érdekcsoportok. Nem egyszerűen egy (vagy két) párt a jogutódja az egykori állampártnak (bár erről is lehetne részletesebben elmélkedni), ha­nem az állam a pártállamnak. Az állam mi va­gyunk. A szertehordott állami vagyon azoknak ju­tott, és ami még megvan belőle, azoknak jut majd, akik a legügyesebbek a megszerzésében. Természetes, hogy ezek között a legjobb starthely­zetből azok indulhattak, akik a hozzáférésben a rendszerváltás előtt a legnagyobb gyakorlatot sze­rezték. Hogy ez restauráció volna? Hogy átmen­tés? A dolog ennél sokkal egyszerűbb, földhözra­gadtabb: szemesnek áll a világ, s ez az elv nem ren­dszerspecifikus. A diktatúra és a demokrácia nagy kombinátorai a dolgok természetéből adódó­an ugyanazok. Pragmatizmusról beszélnek, persze csak praktikusok, abban az értelemben is, hogy is­merik a praktikákat. Ebből csinálnak praxist. Az ábrándos lelkű kívül maradt — s ez is a dolgok természetéhez tartozik — ábrándozik. Ha böl­csész hajlamai vannak, katartikus társadalmi élmé­nyek hiányáról elmélkedik, ha a közgazdaság vonzza, vállalkozókedvről és tőkehiányról. A va­lóság azonban egyszerűbb: az gazdagodik meg a legnagyobb valószínűséggel, aki ezt a gazdago­dást a leginkább akarja. Ez azonban nem lehet csak óhaj, vágyakozás, ábránd, kegyetlen, minden­napi harcot jelent. Különösen errefelé, a vadkele­ten. Erre kevesen kaphatók, marad tehát a kiábrán­dultság, a demokrácia másnapossága. A visszavá­­gyakozás a gyerekkorba, a felnőtté válás, a polgá­rosodás rejtett vagy nyílt elutasítása. És közben a vágyakozás-irigykedés a felnőttekre, vélt szabad­ságukra, meg a félelem is a titokzatos világtól. Nem csoda hát, hogy majd minden harmadik ma­gyar neurotikus: nem szeretné, amire vágyik, fél attól, amit akar. Pusztítja magát. Szorong és agresz­­szív. Pontosan érzékeli a helyzetét, de nem tudja ugyanilyen pontossággal meghatározni. Nincse­nek meg hozzá a szavai, nem tudja megmondani, mi és hogyan fáj neki, csak nyög vagy a fogát csi­korgatja, így még az alkoholizmusa is a józansá­gát bizonyítja. Szívesen hisz mindenkinek, aki valami jót ígér neki. Úgy érzi, megbűnhődte már a múltat s jöven­dőt. Azt vallja, mi igazán tiszták vagyunk, miköz­ben az emberiség sárkányfog vetemény. Tudjuk mindezt egymásról, magunkról. Tud­juk, hogy nem lesz béke, amíg az örökség nincs el­osztva. Ha tétje nincs az ütközeteknek, el is ma­radnak. Még nem tudjuk, hogy azután is veszeked­ni fogunk, s hogy nem lesz köszönet abban, amit az örökösök egymás ellenére szereznek meg. A szabadság részegségéből mostanra csak a másnaposság, maradt. Tudunk azonban még vala­mit: a macskajaj egyik leghatásosabb orvossága, ha újólag töltünk. Ez a lehetőség most is adott: töl­­tekezzünk hát abból a szabadságból, demokráciá­ból, aminek minden alkotmányos feltétele adott. Hogy ne csak a jogrend legyen demokratikus, ha­nem a mindennapok is. GRÓH GÁSPÁR

Next