Magyarország, 1898. március (5. évfolyam, 60-89. szám)

1898-03-01 / 60. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1898. KEDD, MÁRCZIUS I­­V. ÉVFOLYAM. 60. SZÁM. Két ünnep. Budapest február 28. Rettenetesen szomorú dolog minden diszharmónia a nemzeti kegyelet dolgá­ban. Most is, hogy félszázados évforduló­jához jutottunk azoknak a titáni küzdel­meknek, melyeket a jogaiban sértett nemzet ötven évvel ezelőtt folytatott , az egész nemzetnek össze kellene ol­vadnia a hálás megemlékez­ésben és az ünneplésben. Összhangot és egyetértést kellene ke­resnünk, mert mindenkit sért ily alkal­makkor a széthúzás és egyenetlenkedés. Dehát annak az árán érjük el ezt az összhangot, hogy megtagadj­uk­ nemzeti múltúnkat, megfeledkezzünk őseinkről, azok küzdelmeiről, szenvedéseiről, hősi haláláról ? Lehet ezt is tenni. Összhang lesz így is. Zavartalan, néma összhang. A­mely­ben egy hang sem fog fölemelkedni, hogy lerojja a nemzet háláját hőseinek emléke iránt. Lehet, de ilyen «össz­hangra» csak egy erkölcstelen nemzet volna képes. Egy oly nemzet, a melyből minden nemesebb érzés kiveszett. A mely­nek fiai nem néznek és nem látnak többé semmi ideált, hanem lelküket az önzés démona szállta meg. Egy erkölcstelen és enervált nemzedék lehet csak képes az ilyenre, a­mely többre becsül egy vállveregetést, egy czímet, egy méltóságot, többre becsül talán még egy bockszivart is, mint egy egész nemzeti múltat, a­melybe értel­metlenül és bambán bámul bele, hogy az mit is jelent ? Elérkeztünk a szabadságharc­ félszá­­zados évfordulójához. A nemzet érzi, hogy nem szabad engednie, hogy az nyomtalanul surranjon el fölöttünk. Érzi, hogy be kell váltania azt az adósságot, a­mivel már félszázad óta tartozik: meg kell emlékezni azoknak érdemeiről, a­kik a hazáért oly sokat szenvedtek és oly dicsőségesen harczoltak. És a nemzet lelki szemei előtt a félszá­zados évfordulónál megelevenedik az egész kor. Látja, a mint felébredt a nemzet százados tetszhalálából, a mint a sziveket megérintette a szabadság le­helette és a mint föllelkesedett az egész nemzet, hogy egyesüljön a test­vériségben és az egyenlő polgári és politikai jogok élvezetében. Látja, hogy Bécsből hogyan küzdenek a nemzet jogai és szabadsága ellen, hogyan fog a nem­zet alkotmánya védelmére fegyvert s mint támaszt győzelmes hadseregeket, a­melyek az ellenséget leverik, és dicső­séget, fényt hoznak az országra. Látja azután az árulást és bukást is, az üldö­zésnek, gyásznak és bujdosásnak szo­morú napjait, és lelke megtelik az édesbús emlékezések érzelmeivé. Igen, a szabadságharcz félszázados év­fordulójánál lelki szemeink előtt elvonul az egész küzdelem, az egész múlt, min­den részletével, dicsőségével és buká­sával, győzelmeivel és vereségeivel, hőseivel és árulóival. A nemzet ünnepé­nek is egyetemesnek kell tehát lenni, az egész korszakra kiterjedőnek , és nem szabad sem egy részletet, sem egy tényt a múltból kivenni, hogy azt külön ünneplésünk tárgyává tegyük. De nem szabad kihagyni a nemzet hálájából és megemlékezéséből különö­sen azokat a hősöket, a­kik a nemzeti szabadságért elvérzettek, a­kik önfelál­­áldozásának köszönhetők, hogy a durva önkény a nemzet jogait büntet­lenül el nem tiporhatta, a­kiknek törté­nelme, harcsa, győzelme és halála tölti be és képezi tulajdonképp az egész szabad­­ságharc­ot. Igenis, a hősi küzdelemnek és hősi önfel­áldozásnak kell szentelni az ünnep ki­emelkedő részét, és kell, hogy a nemzet hálával és kegyelettel viseltessék különö­sen azok emléke iránt, a­kik az ország alkotmányát vérükkel és életükkel meg­­védelmezték. Hitványak és gyávák volnánk, ha meg tudnánk róluk feledkezni. És nem fér­fiak, de léha tacskók, ha félelemből és gyáva szepegésből még csak a neveiket se mérnék az ünnepléskor ajkunkra venni. És ha ezt tekintjük, bizony szomorúan kell arra az ünneplésre gondolni, a­mit a kormány tervez. Mert értjük azt, hogy van kor a melyben egy nemzetnek még mnnepu­hi cs­­eiukikertui *sefiá szabad. Egy idegen uralom által való leigázás idején nem szabad a nemzeti hősök emlékét ünnepelni. Ekkor egy szó, egy ruha, egy dal is sérti a hatalom füleit. Tüntetés és nemzeti agitáczió számba megy a legcsekélyebb összejövetel. Ide­gen zsarnokság idején a nemzet szen­­­­ved, tűr­és­­ nem ünnepel. Sziklai kiváló burlesque komikus, de jellemszere­pekre ne vállalkozzék. Sokra becsülöm az ambí­­cziót egy színésznél, mely az egyedüli rugója az igazi művészetnek, csakhogy ennek a nemes ver­sengésnek is a jó irányban kell mozognia. Igen kérem Sziklai Kornélt, maradjon azon a téren, melyre hivatása, tehetsége szólították. A Michu­­lányok bizonyára hosszú ideig fogják tartani a repertok­et, mert az előadása gondos, ízléses — egyszóval: sikerült. A Vígszínház italo­mániában szenved. Olasz mű­vészek után, olaszból fordított darab. Bracco műve, a Vége a szerelemnek — a szerző szerint szatirikus víg­játék. Ebben a meghatározásban mindenesetre az egyik epitheton sok: a vígjátéké, mert a mű fránya unalmas. Négy hosszú felvonáson át hallunk benne szofisztikáin­ a szerelemről. Öt udvarlója van a mar­­chesának, kik közül nem tud szeretőt választani. Hozzá megjön 2 évi távollét után a férje, aki, midőn szerelmé­vel megkínálja az asszonyt, akkor ez nem akar,­­ mikor pedig az asszony visszakínálja a férjét, akkor meg ez nem akar. Az egyik darab egy habozó, szeszélyes asszony sóvárgása a szerelem után Ennek a nőnek a szíve minden férfi számára meg­nyerhető, de az illetőnek túl kellene magát tennie a prüderiáján ; az ő ellenállása csak formai, s finomul nevelt nagyvilági hölgy szabadkozása Franczia vaudevillisták úgy nevezik az ilyen jelle­­met, hogy: egy szív a­mely kapitulálni kiván. De ha nincs ellenség, a leggyöngébb erőd sem adhatja fő­­magát! . .. Bracco udvarlói és a férj, egyszeri fajankók és épp ezért nem érdekesek. A «Vége­­ ! Drámai hét. »■ — A Magyarország eredeti tárczája. — Olvasóiul fölmentenek attól, hogy azon inczi­­denseket közelebbről vázoljam, melyek a múlt héten megakadályozták volt tárczámnak megjele­nését itt. Bízvást a közvélemény elé bocsátom: Ítélni a fölött, hogy mennyire volt indokolva a hajsza, melyet ellenem ritka kitartással inszczonáltak és folytattak . . . Nem, erre nem térek vissza ! De pár sorral, kell, hogy megemlékezzem azon kri­tikusok véleményéről, kik bizonyos fokig jóakaratot tanúsítottak irántam ezen esetben. Köszönet és hála nekik mindenekelőtt, a­miért legalább eny­hítő körülményeket találtak nálam. Az egyike, a legkiválóbbja ezen barátoknak azzal mentett ki enge­met, hogy dilettáns író vagyok, aztán nem is magyar zamattal, de franczia geure-ben írok. Dilettáns! Persze, hogy nem va­gyok czéhbeli zsurnaliszta. Nem vagyok sem az Otthon, sem a Hírlapírók Egyesületének tagja. Nem tartozom semmiféle klikkhez. Ez mind igaz. Az is igaz, hogy olyan önkéntes színházi kritikus­nak csaptam föl, a­ki nem jár szerkesztőségi jegy­gyel a színházba, nem megy a próbákra, nem a színpadra, viziteket nem csinál a primadonnáknál, nem vacsorál a színészekkel. .. Mindez szörnyű baj, tudom én ezt jól. De hát van ennek az izo­láltságomnak jó oldala is — az, hogy nem vagyok lekötve senkinek sem. Egy vagyok a nézőtérről, egyszerű tagja a közönségnek. Mint ilyen írom meg impresszióimat, szabadon, minden korlátozott­ság s minden pretenziók nélkül . . . Engedjék meg, hogy ezt az őszinte gen­e­t folytassam jö­vőre is. ... A Magyar Színház végre a reformok tere­re lépett. Két elsőrangú csillagot szerződtetett Komá­romi Mariska és Hegyi Aranka asszonyok szemé­lyében. Most legalább meghonosodik itt a jó ének. Komáromi új helyén a Michu-lányokban lépett föl, Messager operettjében, a párisi Bouffes leg­újabb sikerében. A fővárosi közönség sietett ked­­venczét tömegesen üdvözölni a Magyar Színházban. Nem volt Komáromi Mariska fogadása parádé, csak úgy szívből mondták: Isten hozott, Isten tartson meg nekünk ! S vissza is mentek tap­solni a színházba másnap, meg harmadnap. Ezt nevezem én igazi sikernek, nem pedig azt, a­mikor ezüst koszorúkat nyújtanak át, de az­on a következő előadásokat hallgatók hiányában le kell mondani. A Michu-lányok a jobb operettek közé tartozik. Érdekes kis meséje van, a zenéje is elég csinos, csakhogy a Magyar Színház szerencsétlen pincsijéből a Unom árnyalatok nem jönnek ki a zenekarból. Mint hallom, ezen a visszásságon se­gítve lesz: a zenekart fölemelik és elvéve egy sort a zártszékekből, nagyobb helyet adnak neki. Csak­ugyan égető szükség van erre. Komáromi mellett Vlad Gizella is jobban énekelt a szokottnál; előb­binek korrekt iskolája hatott rá alkalmasint, mert intonácziója tiszta maradt és mellőzte a si­pító magas regisztert. Sziklai Kornélnak nem illik a szerepkörébe az első császárságbeli tábornok. Szerkesztőség: Teréz-körút 19. sz. az. negyed évre 3 írt 60 kr. egész évre 14 frt . kr.Egyes szám­ára; helykén 4 kr. vidéken 3 kr. Kiadóhivatal; Sándor­ utcza 2. sz. Lapunk mai száma 16 oldal.

Next