Magyarország, 1898. július (5. évfolyam, 180-210. szám)

1898-07-01 / 180. szám

Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyor­san intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. Okulás, Budapest, június 30. Szoczialista urak! Immár egy cseppet sem fél téleleb a magyar gazda. Har­­minczmilliós póthitellel és kvótaemeléssel a derék jó kormány arat, a vihar pedig csépel. Hazánk negyedrészében már be van fejezve ez a munka. Consummatum est. A­hol jég nem járt, ott silány a termés, miként Erdélyben és az Alföld keleti részében. Szoczialista munkásokra tizenkét vár­megyében nincs immár szükség. A huza­vonának vége. Mindegy már, van-e munkásigazolvány, vagy nincs ? Meg­tartják-e az aratók a szerződést, vagy nem ? Haragos mennykövek döntötték el a kérdést. A gazda nem gazdagabb a munkás­nál, a munkás nem szegényebb a gaz­dánál. Megvan az egyenlőség. Éljen a szocziáldem­okr­ok­a ! Nem aratunk, nem csépelünk. Hiszen ezt akarta a népbol­­dogító vezérlet. A gondviselés súlyos akarata kezükre játszott. Nyaralni mehet a földmivelési minisz­térium békességben. Raktározott mun­kásokra nincsen szükség. Sem csend­őrre. A csend beállott hívatlanul. Kato­náink is hűsölhetnek a laktanyák falai között. Nem kell lelövöldözni a népet. Elpusztul az már golyó nélkül is, nyo­morban, éktifuszban, pellagrában. Két nap alatt — mit mondok ? — Két óra alatt négy millió ember maradt kenyér nélkül. Nem helyesen irom, így kell mondani: a kenyér reménye nélkül. Mert kenyere már sem volt. Hazánkban az ínség általános. A nyugdíjas minisz­ter urak ezt nem is sejtik. Sem a bankozó képviselők. Pedig úgy igaz, a­hogy mondom, ínség van mindenfelé. Harminczéves butaságnak az ered­ménye ez. Ha nem butaság, akkor micsoda? Az a tervszerű központosítás, mely mindent egy helyre gyűjtött : a hatal­mat, az erőt, a vagyont, a pénzt, a megélhetésnek föltételeit. Főváros és vidék, mintha két kémiszféra volna, de körforgás nélkül. Az egyiket állandóan süti a nap , a másik örök éjszakában tengődik. Az elmaradt vidéknek egyetlen forrása a föld. De légkörünk mozgása szeszélyes. Nem hoztuk rendbe sem erdőkkel, sem csatorna­hálózattal. Minden egyébre volt pénz. Ezer milliókat költöttünk a mili­­tarizmusra, Boszniára, czifraságra, osz­trák államadóssági járulékra. E­közben a haza népének egyetlen megélhetési fel­tétele merőben elhanyagoltatott. Jégverés ellen persze sem az erdő nem használ, sem a csatornázás. De használ a kölcsönös és kötelező állami biztosítás. Ám, minden intézetnek kép­viselője van a Házban. Tehát darázs­fészek lett volna ugy­e, a mi haszon az országnak ? S használt volna egy olcsó hitel­szer­ezet. De a pénzintézetek képviselői szintén ott ülnek a Házban. Ez is da­rázsfészek lett volna. A dividencia le­száll, ha nem a központ táplálja drága és a nép által hozzá nem férhető pénz­zel az országot. Hová apadna a Lánczy Leók 60—70­ ezer forintos állása, ha egészséges, olcsó hitelhálózat volna az ország minden részében ? Mennyi kigyelejűség kell ahhoz, hogy egyetlen koc­kán forduljon meg hazánk egész gazdasági élete ! íme egy ország, mely a felhőkre van bízva. Az ingatag, a kiszámíthatatlan, az alaktalan és sze­szélyes felhőkre ! Jó termést, rossz ter­mést onnan kapunk. A felhő mindent adhat és mindent elvehet. Sorsunkat tőlünk nem függő tényezők intézik. Éle­tünk rutria. Pedig harmincz békés évet adott ne­künk a gondviselés kegyelme, hogy saját szerencsénknek kovácsai legyünk. Nem használtuk föl. Szamarak voltunk-e vagy gonoszak ? A berendezés tőlünk függött. Önként kínálkoztak a gyárvidékek. Nagyerejű hegyi zuhatagok, olcsó munkaerő, sűrű népesség, gazdag kőszéntelepek, kiterjedt birkatenyésztés, kender- és lentermő ta­laj, dús érct­erek a földben . . . meg­volt a gyáripar fejlődésének minden elő­­föltétele. Piaczunk is volt, itt köztünk, készen. Nem kellett volna bejárni a világot, Tol­­nát-Baranyát, ismeretlen földrészeket, mi­ként a német ipar teszi, hogy piac­ot leljen gyártmányai részére. Nekünk meg­volt. Most is megvan. Hiszen a külföld lát el az élet legtöbb szükségletével. Okos, józan, hazafias vezetéssel egy­­időben termelő és fogyasztó ország lehetnénk. Mezőgazdáinkat ellátná ipa­runk, iparunkat ellátná a mezőgazdaság. E szerencsés körforgással mi lehetnénk a föld legvagyonosabb országa. Erőben, egészségben a mi gazdasági organiz­musunkat semmi sem érné utól. Jóformán semmit sem kellene külföldről vásárol­nunk és jóformán semmit sem kellene a külföldnek eladnunk. Egy gazdasági zárt­ egészet alkotna hazánk, mely ideális függetlenségben élne, a világtermelés konjunktúrái által meg nem zavarva. De vezetőink minden alkalmat elsza­lasztottak. Most az osztrák válság új alkalommal kínál. Ezt már nem elsza­lasztják, hanem­­egyenesen elriasztják. Az idő megérlelte számunkra az ön­álló gazdasági rend minden elemét. Még a fát sem kell megrázni, hogy ölünkbe hulljon az érett gyümölcs. Mi pedig szaladunk a fa alól és készek vagyunk fondorlatokra és a törvények kijátszá­sára, csakhogy urai ne legyünk saját sorsunknak. Csoda-e, ha ilyen vezetés mellett a felhőjárás egyetlen órai szeszélyétől függ nálunk a mindennapi kenyér ? M­a. Budapest, jan. 30. A megsértett országgyűlés. A Nemzet mai vezérczikke hosszan gorombáskodik azok­kal a fejtegetésekkel, a­melyeket mi tegnap ezen a czímen közöltünk. Nekünk igazságunk lévén, nincs szükségünk gorombaságra s igy beérhetjük azzal, hogy eloszlassuk a nemzet aggodalmait, a­melyek nyilvánvalóan­­ csakis alkotmányjogi ismereteinek hiányosságából származnak. A félhivatalos ránk fogja, hogy mi a képviselőház határozatát erősebbnek tartjuk a legfőbb felségjognál. Mi éppen az ellenkezőjét állítottuk, azt t. i., hogy egyik se erősebb a másiknál; se az országgyűlés a király rendeletét, se a király az országgyűlés határozatát felül nem bírálhatja s nem kor­rigálhatja. De azér, ha az országgyűlés az elnapolás kérdésében úgy határoz, a­hogy az a felség intenczióival ellenkezik, megvan rá az­­alkotmányos mód, hogy ő felsége a maga legfőbb felségjogát érvényesítse. Az elnapolás daczára is ő felségének joga van az ország­­gyűlést bármikor összehívni s az igy egybegyűlt or­szággyűlésnek azután megküldeni a maga legfelsőbb leiratát, mely vonatkozhatik akár elnapolásra, akár ülésszak-berekesztésre, akár feloszlatásra. Ez az eljárás felel meg a törvényhozás két egyformán szuverén faktora közti koordináczió viszonyának, s hogy egy kissé feltűnő forma­ságokkal jár, az talán nemcsak hogy nem baj, hanem a parlamenti alkotmányosság ter­mészetes­­ követelménye. Hiszen, ha ő felsége, illetőleg ő felségének kormánya s a parlament között ellentét van , az ilyen eset csak meg­érdemli azt, hogy a lehető legü­nnepiesebb formában manifesztáltassék. Azt azonban, hogy a koronát a kormány a parlament felett suttyomban való appellatorium fórummá tegye, semmi szin alatt megengedni nem lehet. A parlament becsukta a maga ajtaját. A korona, ha úgy tetszik neki, kinyithatja s azután nyitva tarthatja, vagy újra bezárhatja. De be­törni azt az ajtót nem szabad még a Bánffy úr felelőssége mellett sem. A Magyar Kereskeskedelmi Múzeum az osztrák kivitel szolgálatában. Több­ször megírtuk már, hogy keleti kereskedel­münk folyton hanyatlóban van és hogy onnan a sokkal távolabb eső országok árui is kiszorít­ják a magyar czikkeket. Megírtuk azt is, hogy a külföldi kereskedők több időt fordítanak arra, hogy a keleti ízlést és szokásokat tanul­mányozzák, mint a mi kereskedőink és iparo­saink. Legújabb értesülésünk szerint azonban más okok is forognak fönn, melyek keleti ki­­vitelünket megbénítják. Néhány év előtt ugyanis a Magyar Kereskedelmi Muzeum köz- Szerkesztőség: Teréz-körút 19. sz. Előfizetési ár: negyed évre 3 frt60 kr. egész évre 14 frt — kr. Egyes szám ára: Lapunk szám? 16 oldal , hely­ben 4 kr. vidéken 6 kr. Kiadóhivatal: Teréz-körút 19. sz. , MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1898. PÉNTEK, JULIUS I­V. ÉVFOLYAM 180. SZÁM

Next