Magyarország, 1899. február (6. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-01 / 32. szám

Kormányos nélkül. Budapest, jan. 31. Idestova egy féléve már, hogy irányt vetett hajónknak nincs kormá­nyosa. Van igenis valaki abból a czél­­ból, hogy fölvegye a fizetést, lakjék a palotában, futkározzon Bécsbe s bajuszt kölcsönözzön a szakállából, de kormá­nyos nincs, a­ki irányt adna a Ház tanácskozási rendjének, vezetné a poli­tikát, előmozdítaná a kibontakozást — olyan kormányos nincs. Voltaképpen négy év óta nincs. Men­tünk a széllel, hánykolódtunk a habbal, ide-odalibegtünk a hullámok szeszélyes játékában, megfeneklettünk apály idején, emelkedtünk, ha jött a dagály, de irányt kitűzni a kormányos nem tudott, czélja, terve a nemzeti érdekek kielégí­tésére nem volt; azzal a tekintélyivel, mely személyének és tetteinek súlyt kölcsönzött volna, nem rendelkezett. A különböző kérdések fölmerülése alkalmával vette csak észre, hogy egyik­hez sem ért. Nem szaktudásról beszé­lek, hanem arról az általános műveltségi magaslatról, a­honnan meglátja az em­ber a viszonyok, dolgok, törekvések és érdekek összefüggését, az okok és oko­zatok kapcsolatát, az előzmények és következések szükségszerűségét. Tudni való, hogy ez még nem látás. Ez csak képesség a látásra. Benne ez a ké­pesség is hiányzott. Mikor észrevette, hogy valami van, a­mit ő nem lát, hogy az emberek be­szélnek arról a valamiről, a­mi él, mozog, nyugtalankodik, követel , akkor szerszámok után nézett, hogy azokkal fölfegyverezve látó­képességét. Össze­szedett mindenféle nagyítóüveget. Van ott refraktor, látcső, gukker, luppé, monokli, czvikker, szemüveg, mikroszkóp. Egy nagy irodai fölszerelés. A taná­csosoknak, titkároknak, fogalmazóknak egész raja. A kormányos ezeknek a szemével néz. Vájjon láthat-e jól ? Rendre fölvetette az élet az egyházi, a horvát, a fiumei, a bécsi, a parla­menti, a választási, a közjogi, a nemze­tiségi, a szépművészeti kérdéseket. Eze­ken kívül ezer mást. Nem volt azonban sejtelme sem az egyikről, sem a másik­ról. Nosza, elé a látcsőt. Tanácsos úr ! adjon véleményt, avagy a monoklit. Fo­galmazó úr! tegyen jelentést. És így tovább. Három kérdésben három egy­mástól elzárt vélemény. Tíz kérdésben tíz vélemény. E tarka-barka vélemény-tömeg tölcsé­ren folyt be egy parlag-koponyába. Itt, ebben a különös műhelyben, hol az agy­gépet a rendszeres művelés nem tette képessé arra, hogy a benyomások a gondolkozás törvényei szerint földol­goztassanak : a vélemény­tömegek gyors beáramlása megzavarta minden idegszál funkc­ióját és olyan h­aotikus állapotot hozott létre, mint mikor a rostára együtt öntenek föl búzát, zabot, borsót, lencsét, szemetet, repc­ét, mákot, tengerit, lóhert, és tökmagot. Ebben a zűrzavarban élénk színénél, lapos alkatánál és terjedelmé­nél fogva a tökmag jut túlsúlyra. Ko­ponya és rosta — mind a kettő úgy néz ki ilyen esetben, mintha csupa tökma­got termelne. Tudtommal a munkamegosztás törté­netében ehhez fogható példa nincs. Íme egy ember, a­ki a legnehezebb feladatra vállalkozott, a­mi embert érhet. Intézni tizenhatmillió ember sorsát. Egyönte­tűvé tenni ezt a sokféleséget. Az el­ágazó erők működésének megtalálni a rádját. A törekvések milliomszoros ne­hézkedésének észrevenni a súlypontját, úgy állítani fel a közszükséget, hogy annak födözésében minden jogosult ér­dek kielégítést nyerjen. Mennyi gondot, tépelődést, megfonto­lást követel, ha csak saját egyéni sor­sunkat akarjuk is vezérelni. És milyen fokozása a gondnak, tépelődésnek és megfontolásnak, ha egy család sorsát bízza ránk a gondviselés. Számtani ará­nyokban nő a feladat nehézsége, ha egy község vezetése háramlik ránk. Hát mikor tizenhatmillió lény vágya, törek­vése, munkája, reménye, szenvedélye, a történelmi idők alkotása, fölhalmozó­dott problémák erőműtani feszülése, miként zivataros időben a hópelyhek, egymást kergetik, csapkodják, össze­ütődnek, különválnak, föl- és leszállnak és beborítják az erdőt, a tájat, a háza­kat, hogy elfedve legyen minden érdek, minden igény, minden jog és minden szabadság .... milyen tiszta látás, milyen emberfölötti mélysége az ítélet­nek, milyen érzékenysége a politikai mérlegnek kell ahhoz, hogy valaki meg­állapítsa e zűrzavarban az elrejtett ren­det és az eltakart érdekek sokadalmá­ban föltalálja azt az ösvényt, mely az ígéret földjére vezeti a nemzetet. Ezt a nagyságában beláthatatlan és terhében megmérhetetlen föladatot úgy képzelte ez a furcsa ember megoldható­nak, hogy mindent másra bízott az értelmi téren és mindent maga végzett a cselekvés mezején. A fölismerést kü­lönválasztotta az intézéstől. Az elkorcso­­sulás legkülönösebb fajtájáról adott pél­dát. Dróton mozgó zsarnok lett belőle. A tanácsos, a titkár, a fogalmazó tanult, gondolkozott, véleményt formált, irt, in­dokolt — valamennyi a maga bürokra­tikus módszere szerint. Ezt az embert nem vezette egyéb, mint a végrehajtás mechanikájának értéktelen büszkesége. Négy évig tart nálunk az a hihetetlen állapot, hogy a vezető helyett más gon­dolkozik, más készít terveket, más tűz ki czélokat, más fogalmaz iratokat és más készít számára beszédeket. Mi sem természetesebb, mint hogy egy ilyen veze­tőnek le kellett törnie. Íme kisült, hogy egyetlen tulajdonsága sincs, a­mivel kiválnak az átlag emberek legközönsé­gesebb sorából. Tekintélye, szótartása, személyi hitele, ismerete az átlagon is alul van. Hol hát a jogc­ím arra, hogy hazánkat vezesse ? Miatta fönnakadt a kormányzás. A tör­vényhozás munkája is miatta szünetel- Hazánk jogrendjét miatta nyerte el a törvénytelen állapot. Mit akar még ? Miért nem távo­zik ? Hazánknak parlamenti békére van szüksége. Miatta nem jöhet létre ez a béke is. A­mig tettleg befoly­hatott az ügyek vezetésébe, addig sem volt hasznos ember. De most ezt sem teheti. Helyzete odáig sülyedt, hogy a parlamentben immár szót sem emelhet. Mire vár? Hiszen megkapja a penziót! Holnap fölveheti a februári díját is. Mi kell több? A­mig helyén marad, addig rend nem lesz. Ha olyan embert ajánl a maga helyére, ki az alkotmánysértésekben vele együtt kompromitálta magát, szin­tén nem lesz rend. Ha arra dolgozik fondolkodó híveivel, hogy tisztátalan rendszere fönmaradjon, akkor sem lesz rend. Elég volt már abból a sorsból, hogy néhányan adják-vegyék egymás közt az országot. A jogállapot győzelmét várja a nemzet. Ne legyen a haza zsákmánytárgy. Nem tűrünk többé csa­ládi és klikk-monopóliumot. Fegyverét az ellenzék nem teszi le, míg halomra nem dűl minden kombi­­náczió a vonagló rendszer föléleszté­­sére. Bartha Miklós. Szerkesztésérl: Teréz­ körút 19. sz. Előfizetési ár: earesz évi egész évre 14 írt — kr. Egyes szám ára: helyben 4 kr. vidéken 8 kr. Kiadóhivatal: Teréz körút 19. sz. ORSZÁG BUDAPEST, 1899. SZERDA, FEBRUÁR I. VI. ÉVFOLYAM 32 SZÁM Lapunk mai száma 16 oldal. A válság. — A Magyarország tudósítójától. — Budapest, jan. 31. A mai tanácskozások. A miniszterelnöki palotában tegnap délután megtartott értekezletnek, melyen a béketár­gyalásokban való részvételre megbízott mi­nisztereken kívül — mint jelentettük — Széll Kálmán, a korona megbízottja a disszidensek vezérei: Szilágyi Dezső, gróf Andrássy Gyula és gróf Csáky Albin vettek részt, ma folyta­tása volt a képviselőház elnöki fogadóter­mében. A mai értekezlet véglegesen verifikálta a béketárgyalások eddigi megállapodásait, for­muláit és pontozatait. Megállapította, hogy mily stádiumba jutottak a mai napig az ed­digi tanácskozások, végül hitelesen formu­­lázta a kormánynak és Széll Kálmánnak együttes deklaráczióját az ellenzéknek a biztosítékok tárgyában előterjesztett kívánalmára. A kormánynak ez a deklarác­iója, miként tegnap jeleztük, azt a kijelentést tartalmazza.

Next