Magyarország, 1899. július (6. évfolyam, 179-209. szám)

1899-07-30 / 208. szám

1899. vasárnap, julius 30. MAGYARORSZÁG jsvári ünnep örömünnepünk édes mind­­áknak; e napot nem a gyásznak, hanem a fedésnek kell szentelnünk, emlékezésünk nem sújtó, hanem fölemelő érzelmeket kell hogy fa­­kaszszon keblünkben­, nem a halottat kell sirat­nunk, hanem a halhatatlan költőt dicsőítenünk, kinek költői tehetsége a nemzeti vérzés lobogó láng­jában izzott és tisztult szinaranynyá. Valóban — s ez teszi ez emlékünnepet igazán nemzeti ün­neppé : Petőfi költői nagysága, — igazi lírai te­hetségén, egyéniségének tüneményes nagyságán és korával való kapcsolatosságán kívül s első­sorban abban a megalkuvásra nem hajló, sőt mértéket is alig ismerő határtalan faj- és hazaszeretetben gyö­kerezik, mely őt legméltóbb képviselőjévé tette annak az eszmének, hogy a népek haladása, bol­dogulása, irodalmi, társadalmi és politikai fejlő­dése csakis nemzeti alapon, a nemzeti érzés legtelje­sebb érvényesülése útján történhetik meg. Mint a tengerszem kristálytükörében az egész égbolt, annak ragyogó napfénye s borongó felhője egy­aránt tükröződik, úgy élt a Petőfi lelkében a magyar nép egész érzésvilága, s a dalok, melyek lelkéből oly őszintén, oly közvetetlenséggel fakad­tak, a legegyszerűbb, tehát legigazibb formában juttatták kifejezésre ez érzelmeket. S a nemzeti érzés ez istenadta erejét ő művészi öntudattal fejlesztette, meggyőződéssel hirdetvén, hogy : «. . . az az igazi költő, a ki a nép ajkára hul­latja keblének mennyei mannáját!» így teremtette meg Petőfi hazai költészetünk legfényesebb kor­szakát nemzeti alapon s mikor huszonhat eszten­dős korában, mely­kor más embernél a kezdőévek tévedésekkel teljes ideje még, meghalt, jeltelen sírba roskadva a csatatéren, hol hazája szabad­ságáért küzdött, költeményeiben a faj- és haza­­szeretet bibliáját hagyta örökül nemzetének. Azóta félszázad telt el. De mint nagy költő­­társa mondja Petőfi halálának harminczéves for­dulóján irt versében : «... az évek haladó terhével, Mely minket elaggit, te gyarapulsz névvel, A mit adál, abból semmi sincs elveszve, Firól­ fira szállsz te, mint egy közös eszme.» Ez az eszme, a nemzeti érzés érvényesítésének magasztos eszméje, mit a Petőfi neve oly méltóan képvisel, maradjon kincse a hazának időtlen idő­kig ; nemzeti érzés vezesse az író tollát, a festő ecsetjét, a szobrász vésőjét, irányítsa az állam­férfi tetteit s töltse be a föld vögét szántó polgár kebelét; a nemzeti érzésnek legyen temploma kunyhó és palota egyaránt s akkor a hon élni fog s «örökre, mint tavasz, virulni.» Szerettem volna mindezeket élőszóval elmondani a szobor előtt, de ha ezt tennem legjobb akaratom mellett sem lehetett, jól esett legalább e sorokban kifejeznem, hogy a Petőfi-kultuszt nemzeti szempontból mily rendkívül fontosnak tartom, s hogy hivatalos állá­somban mennyire át vagyok hatva attól a meg­győződéstől, hogy a nemzeti elem minél széle­sebb körű bevitele összes közművelődési intézmé­nyeinkbe, elsőrangú kötelessége azoknak, a­kik hazánk műveltségi viszonyaira befolyást gyakorolni hivatják. Fogadd s tolmácsold, kérlek az ünnepet rendező Petőf-Társaság előtt­­ őszinte tiszteletem és hazafias üdvözletem kifejezését. Budapest, 1899. julius 27. Wlassics s. k. A segesvári ünnep. A segesvári ünnep ma megállapított végleges programmja ez: I. A fehéregyházi csatatér emlékoszlopánál, délelőtt 10 órakor. 1. A honvédzenekar és a kolozsvári dalegyesü­let ünnepi zeneszámai. 2. Petőfi sírjánál. Megnyitó­ beszéd, tartja Bartók Lajos, a Petőfi-társaság alelnöke. 8. Apotheozis. Irta Jókai Mór. Szavalja E. Kovács Gyula. 4. Ünnepi beszéd, tartja Bartha Miklós. 5. Petőfi Sándor. Költemény, irta és szavalja Ábrányi Emil. 6. Petőfi szerelme. Irta és felolvassa Bársony István. 7. Petőfi. Költemény, irta Endrődi Sándor. Sza­valja Somló Sándor. 8. Költemény, irta és szavalja Szász Gerő. 9. Petőfi-dalok. Idősb Ábrányi Kornéltól. Előadja a kolozsvári dalegyesü­let. 10. Küldöttségek fölvonulása és koszorúk letétele a megállapított sorrendben. Ezután közvetetlenül fel­vonulás a segesvári Petőfi-szoborhoz. II. A segesvári Petőfi-szobornál, Petőfi halála. Irta Jókai Mór. Felolvassa Bartók Lajos. A Petőfi-Társaság, Jókai Mór, Országos Nemzeti Szövetség és a többi küldöttségek koszorúinak letétele a megállapított sorr­endben. Ünnepies diszebéd 2 órakor a városháza nagy­termében. Az ünnepen elmondandó költeményeket kinyomatta a Petőfi­ Társaság s a holnapi ünnepen ezerszámra osztatja szét az ünneplő közönség között. Mai, va­sárnapi számunkban Jókai Mór remek Apotheózis­át lapunk első oldalán közöljük, míg Endrődi Sándor és Ábrányi Emil gyönyörű költeményeit­ itt mutat­juk be: Petőfi, Hozsánna Néked, tündöklő Eszme Egykor földi alakban Köztünk átrohanó Élet! Vakmerő, tüneményes Álom, Ki több pompát sugaraztál a világra, Mint mennyit az égi tetőkön Szétvillogtat az északi fény. Hozsánna Néked, halhatatlan Szellem, Dalok kiapadhatlan, Örök forrása, Petőfi. Félszázada már, Hogy a segesvári csatatéren Lant és kard kihullt a kezedből. Félszázada már. Csak röpke, futó perez Örök életed nagy időmutatóján. — Az emberiség történelmének Zúgó óczeánja fölött Komor madarakként Száll egyik század a másik után, S szárnya csapásaival Éjbe sodorja Mindazt, mi múlandó, mi veszendő, — De Téged, érczes erők hárfája, Mennyei dallam, Egyetlen ütése sem érint. Csengőn s tisztán zendülsz át Az idők minden viharán S diadalmasan állsz meg A hanyatló századok düledékén. Homlokodon reszket Az égi betűkkel jegyzett titkos írás : Szellemed nagy egésze Örök­ élő része az Istenségnek, Mely a gyarló embereket A porból a csillagokba ragadja. Hozsánna Néked, földi csaták közt Áttisztúlt isteni lélek, Mindnyájunk szive melegéből Sarjadzó, dúslombú babérfa, Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk! Ünnepelünk! — De nem úgy, Mint elesett hőst, ki mögött a Múltak kriptavitágának Vasajtaja örökre bezárult, De mint a temetők hamvából eredménynyel. Am a levegő, amely körülvette, neve varázsától sokkal illatosabb volt, sem­hogy meg ne bódult volna tőle s érettsége sokkalta koraibb, mintsem veszélyes ne lett volna. A koránérett fiú egészen természetesnek találta, hogy felnőtt fiatalember módjára éljen s a fővárosi élet szelidebb gyönyöreiből kivegye részét. A kávéházi élet, a­hová vidám czimbo­­rák hurrák-kiáltással vezették be a «kis Petőfit», nagyon megtetszett neki s könnyű keze rövid idő alatt valóságos billard-sampionná tette a dákózók között. Gyönge szervezetét azonban nagyon próbára tette a kávéházak füstös levegője, beteges­kedni kezdett, köhécselt; egyidejűleg anyja megdöbbenve értesült változott életmódjáról. Ez a fölfedezés döntötte el sorsát. A csa­lád tanácsot ült s ennek eredményeképpen Zol­tán a hetedik osztályba Szarvasra került, Petőfi Istvánnak, Petőfi Sándor öcscsének felügyelete alá, a ki a szomszédos Puszta-Csákón jószág­­igazgató és a szarvasi főgimnázium iskolataná­csának tagja volt. Atyja neve már ekkor egy félistené volt, mikor Zoltán 1865 augusztusában Szarvasra került; a diáksereg hízelgő lelkesedéssel fo­gadta a villogó szemű fiút, a kinek barnapiros arczán mindenki a szabadságharcz pacsirtájá­nak arczvonásait kereste s találta meg. Zoltán a vér büszkeségével fogadta a vidéki kódolást s veleszületett szeretetreméltóságával, behízelgő modorával állandósította a rokons­zenvet. Ebben az időben éppen úgy öltözött, mint egykor az édesatyja; magyar ruhában járt s haját felfésülve viselte és ugyanolyan inggallért viselt, mint Petőfi Sándor, csakhogy a f­elébe kaczér nyakkendőt kötött. És ez az apró vonás egymagában véve izig jellemzi apjával szemben a­ fiút....... . . Életének szarvasi szaka döntő volt sorsára nézve. Bár ha azért küldték oda, hogy nagy­bátyja felügyelete alatt legyen, tényleg a leg­korlátlanabb szabadságot élvezte, a­mihez sok­kal kevésbé volt szokva, semhogy helyesen tu­dott volna vele­ élni. Mikor Szarvasra került, még jellemében túl­nyomó volt a nemes vonás. Nem kérkedett ne­vével és nem élt vissza a vitág beczéző jóin­dulatával ; rokonairól a legnagyobb tisztelet hangján emlékezett meg s tanulói kötelességé­nek tisztességesen megfelelt. Alig volt félévig Szarvason, a szabadság, mely atyjának üdvössége volt, őneki balvégzete lett. Szállásadója, Horváth Károly tanitó — a ki Petőfi Sándornak aszódi iskolatársa volt — végtelenül szerette a társas örömek minden nemét, de legkivált a­b paraszt lakodalmakat. Ez volt az ő eleme, tréfás ötletekből itt ki­fogyhatatlan volt s verses felköszöntői vaskos életességök folytán páratlanul népszerűek va­­lának. Zoltán nagy érdeklődéssel kisérte házigazdá­jának e vidám kirándulásait, a melyek utánzás­­ára különös rátermettséget érzett magában. A nép kedvelése a vérében volt, ügyesen tudta követni az eszejárását s bárha nem volt elere­­lődő természetű, mikor akarta, rendelkezésére állott az a finom attikai gúny, a melynek mélyenjáró tartalmát, könnyed egyszerűség teszi áttetszővé. A lakodalmaskodás korát a táncziskola előzte meg. Zoltán szenvedélyes tánczos volt és mindenek­nek fölötte jó, s mert pajtásait messze fölül­múló elegancziája mellett vele volt a név va­rázsa is, a szarvasi bakfisok között nagysán­­dori hódításokat vitt véghez. A szarvasi lányok hamar hozzászoktatták a könnyű szerelmi dia­dalokhoz, a gyengédebb neminel való érint­kezés pedig addig ismeretlen érzelmeket kel­tett föl lelkében. Szeretni akart. A táncziskola , a­melyet ő tréfásan csirke-körnek nevezge­tett, nem elégítette már ki, kevés volt a gyön­géd kézszoritás s az ajkaknak már nem moso­lyára, a csókjára vágyott. Először csak a kávéházi élethez tért vissza, s mig billiárd-művészetével itt is matador lett, egy uj veszedelem érte. — Mikor a czigányok megtudták, hogy az ifjú gavallér a legszebb magyar nóták megteremtőjének édes gyermeke, a legrajongóbb bámulói közé csaptak fel. Zol­tán nem szabadulhatott tőlük, akár akarta, akár nem, a fülébe muzsikálták az apától szer­zett forró dalokat. És a szerelem csalogányának bűvös dalai megejtették szívét. Szeretni akart, az első szenvedély követelő türelmetlenségével és mert a szenvedély nem teszen különbséget bíbor és karton között. Zoltán a nép gyermekeivel sze­retkezett így jutott bele a lakodalmaskodás korszakába. Vendégül járt a nép egyszerű összejöveteleire és hamar tisztába jött azzal, hogy itt nincsenek bár hideg kaméliák, nyájas mezei virágok annál bőségesebben igen. Megizlelte a gyönyört és egészen belemerült a szerelmi örömökbe. Szemtanuk mondják, hogy Zoltán tökéletes hódító volt. Ifjúságának minden szeretetre­­méltóságát, kedves lényének minden báját ügyesen érvényesíteni tudta a nőkkel szemben s bár ő is merész, tüzes és támadó volt, édes­­atyjának türelmetlen, tömör fellépését őbenne gyöngédebbé tette az anyjától örökölt nőiesség. Kis városban az ilyen éjjeli kedvtelések so­káig nem maradhatnak titokban. Zoltán kaland­jairól végre a tanári kar is értesült és Tatay, a szigorú igazgató keményen megdorgálta a könnyűvérű fiút s rendes életmódra intette. Csakhogy Zoltán nem az a véralkat volt, a­mely egy igazgatói feddésre­ szakítani tudott volna az édes örömökkel, s hanyagul titkolt meggyő­ződése korai halála felől, étvágyóvá és mo­hóvá tette. "

Next