Magyarország, 1899. július (6. évfolyam, 179-209. szám)
1899-07-30 / 208. szám
1899. vasárnap, julius 30. MAGYARORSZÁG jsvári ünnep örömünnepünk édes mindáknak; e napot nem a gyásznak, hanem a fedésnek kell szentelnünk, emlékezésünk nem sújtó, hanem fölemelő érzelmeket kell hogy fakaszszon keblünkben, nem a halottat kell siratnunk, hanem a halhatatlan költőt dicsőítenünk, kinek költői tehetsége a nemzeti vérzés lobogó lángjában izzott és tisztult szinaranynyá. Valóban — s ez teszi ez emlékünnepet igazán nemzeti ünneppé : Petőfi költői nagysága, — igazi lírai tehetségén, egyéniségének tüneményes nagyságán és korával való kapcsolatosságán kívül s elsősorban abban a megalkuvásra nem hajló, sőt mértéket is alig ismerő határtalan faj- és hazaszeretetben gyökerezik, mely őt legméltóbb képviselőjévé tette annak az eszmének, hogy a népek haladása, boldogulása, irodalmi, társadalmi és politikai fejlődése csakis nemzeti alapon, a nemzeti érzés legteljesebb érvényesülése útján történhetik meg. Mint a tengerszem kristálytükörében az egész égbolt, annak ragyogó napfénye s borongó felhője egyaránt tükröződik, úgy élt a Petőfi lelkében a magyar nép egész érzésvilága, s a dalok, melyek lelkéből oly őszintén, oly közvetetlenséggel fakadtak, a legegyszerűbb, tehát legigazibb formában juttatták kifejezésre ez érzelmeket. S a nemzeti érzés ez istenadta erejét ő művészi öntudattal fejlesztette, meggyőződéssel hirdetvén, hogy : «. . . az az igazi költő, a ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei mannáját!» így teremtette meg Petőfi hazai költészetünk legfényesebb korszakát nemzeti alapon s mikor huszonhat esztendős korában, melykor más embernél a kezdőévek tévedésekkel teljes ideje még, meghalt, jeltelen sírba roskadva a csatatéren, hol hazája szabadságáért küzdött, költeményeiben a faj- és hazaszeretet bibliáját hagyta örökül nemzetének. Azóta félszázad telt el. De mint nagy költőtársa mondja Petőfi halálának harminczéves fordulóján irt versében : «... az évek haladó terhével, Mely minket elaggit, te gyarapulsz névvel, A mit adál, abból semmi sincs elveszve, Firól fira szállsz te, mint egy közös eszme.» Ez az eszme, a nemzeti érzés érvényesítésének magasztos eszméje, mit a Petőfi neve oly méltóan képvisel, maradjon kincse a hazának időtlen időkig ; nemzeti érzés vezesse az író tollát, a festő ecsetjét, a szobrász vésőjét, irányítsa az államférfi tetteit s töltse be a föld vögét szántó polgár kebelét; a nemzeti érzésnek legyen temploma kunyhó és palota egyaránt s akkor a hon élni fog s «örökre, mint tavasz, virulni.» Szerettem volna mindezeket élőszóval elmondani a szobor előtt, de ha ezt tennem legjobb akaratom mellett sem lehetett, jól esett legalább e sorokban kifejeznem, hogy a Petőfi-kultuszt nemzeti szempontból mily rendkívül fontosnak tartom, s hogy hivatalos állásomban mennyire át vagyok hatva attól a meggyőződéstől, hogy a nemzeti elem minél szélesebb körű bevitele összes közművelődési intézményeinkbe, elsőrangú kötelessége azoknak, akik hazánk műveltségi viszonyaira befolyást gyakorolni hivatják. Fogadd s tolmácsold, kérlek az ünnepet rendező Petőf-Társaság előtt őszinte tiszteletem és hazafias üdvözletem kifejezését. Budapest, 1899. julius 27. Wlassics s. k. A segesvári ünnep. A segesvári ünnep ma megállapított végleges programmja ez: I. A fehéregyházi csatatér emlékoszlopánál, délelőtt 10 órakor. 1. A honvédzenekar és a kolozsvári dalegyesület ünnepi zeneszámai. 2. Petőfi sírjánál. Megnyitó beszéd, tartja Bartók Lajos, a Petőfi-társaság alelnöke. 8. Apotheozis. Irta Jókai Mór. Szavalja E. Kovács Gyula. 4. Ünnepi beszéd, tartja Bartha Miklós. 5. Petőfi Sándor. Költemény, irta és szavalja Ábrányi Emil. 6. Petőfi szerelme. Irta és felolvassa Bársony István. 7. Petőfi. Költemény, irta Endrődi Sándor. Szavalja Somló Sándor. 8. Költemény, irta és szavalja Szász Gerő. 9. Petőfi-dalok. Idősb Ábrányi Kornéltól. Előadja a kolozsvári dalegyesület. 10. Küldöttségek fölvonulása és koszorúk letétele a megállapított sorrendben. Ezután közvetetlenül felvonulás a segesvári Petőfi-szoborhoz. II. A segesvári Petőfi-szobornál, Petőfi halála. Irta Jókai Mór. Felolvassa Bartók Lajos. A Petőfi-Társaság, Jókai Mór, Országos Nemzeti Szövetség és a többi küldöttségek koszorúinak letétele a megállapított sorrendben. Ünnepies diszebéd 2 órakor a városháza nagytermében. Az ünnepen elmondandó költeményeket kinyomatta a Petőfi Társaság s a holnapi ünnepen ezerszámra osztatja szét az ünneplő közönség között. Mai, vasárnapi számunkban Jókai Mór remek Apotheózisát lapunk első oldalán közöljük, míg Endrődi Sándor és Ábrányi Emil gyönyörű költeményeit itt mutatjuk be: Petőfi, Hozsánna Néked, tündöklő Eszme Egykor földi alakban Köztünk átrohanó Élet! Vakmerő, tüneményes Álom, Ki több pompát sugaraztál a világra, Mint mennyit az égi tetőkön Szétvillogtat az északi fény. Hozsánna Néked, halhatatlan Szellem, Dalok kiapadhatlan, Örök forrása, Petőfi. Félszázada már, Hogy a segesvári csatatéren Lant és kard kihullt a kezedből. Félszázada már. Csak röpke, futó perez Örök életed nagy időmutatóján. — Az emberiség történelmének Zúgó óczeánja fölött Komor madarakként Száll egyik század a másik után, S szárnya csapásaival Éjbe sodorja Mindazt, mi múlandó, mi veszendő, — De Téged, érczes erők hárfája, Mennyei dallam, Egyetlen ütése sem érint. Csengőn s tisztán zendülsz át Az idők minden viharán S diadalmasan állsz meg A hanyatló századok düledékén. Homlokodon reszket Az égi betűkkel jegyzett titkos írás : Szellemed nagy egésze Örök élő része az Istenségnek, Mely a gyarló embereket A porból a csillagokba ragadja. Hozsánna Néked, földi csaták közt Áttisztúlt isteni lélek, Mindnyájunk szive melegéből Sarjadzó, dúslombú babérfa, Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk! Ünnepelünk! — De nem úgy, Mint elesett hőst, ki mögött a Múltak kriptavitágának Vasajtaja örökre bezárult, De mint a temetők hamvából eredménynyel. Am a levegő, amely körülvette, neve varázsától sokkal illatosabb volt, semhogy meg ne bódult volna tőle s érettsége sokkalta koraibb, mintsem veszélyes ne lett volna. A koránérett fiú egészen természetesnek találta, hogy felnőtt fiatalember módjára éljen s a fővárosi élet szelidebb gyönyöreiből kivegye részét. A kávéházi élet, ahová vidám czimborák hurrák-kiáltással vezették be a «kis Petőfit», nagyon megtetszett neki s könnyű keze rövid idő alatt valóságos billard-sampionná tette a dákózók között. Gyönge szervezetét azonban nagyon próbára tette a kávéházak füstös levegője, betegeskedni kezdett, köhécselt; egyidejűleg anyja megdöbbenve értesült változott életmódjáról. Ez a fölfedezés döntötte el sorsát. A család tanácsot ült s ennek eredményeképpen Zoltán a hetedik osztályba Szarvasra került, Petőfi Istvánnak, Petőfi Sándor öcscsének felügyelete alá, a ki a szomszédos Puszta-Csákón jószágigazgató és a szarvasi főgimnázium iskolatanácsának tagja volt. Atyja neve már ekkor egy félistené volt, mikor Zoltán 1865 augusztusában Szarvasra került; a diáksereg hízelgő lelkesedéssel fogadta a villogó szemű fiút, a kinek barnapiros arczán mindenki a szabadságharcz pacsirtájának arczvonásait kereste s találta meg. Zoltán a vér büszkeségével fogadta a vidéki kódolást s veleszületett szeretetreméltóságával, behízelgő modorával állandósította a rokonszenvet. Ebben az időben éppen úgy öltözött, mint egykor az édesatyja; magyar ruhában járt s haját felfésülve viselte és ugyanolyan inggallért viselt, mint Petőfi Sándor, csakhogy a felébe kaczér nyakkendőt kötött. És ez az apró vonás egymagában véve izig jellemzi apjával szemben a fiút....... . . Életének szarvasi szaka döntő volt sorsára nézve. Bár ha azért küldték oda, hogy nagybátyja felügyelete alatt legyen, tényleg a legkorlátlanabb szabadságot élvezte, amihez sokkal kevésbé volt szokva, semhogy helyesen tudott volna vele élni. Mikor Szarvasra került, még jellemében túlnyomó volt a nemes vonás. Nem kérkedett nevével és nem élt vissza a vitág beczéző jóindulatával ; rokonairól a legnagyobb tisztelet hangján emlékezett meg s tanulói kötelességének tisztességesen megfelelt. Alig volt félévig Szarvason, a szabadság, mely atyjának üdvössége volt, őneki balvégzete lett. Szállásadója, Horváth Károly tanitó — a ki Petőfi Sándornak aszódi iskolatársa volt — végtelenül szerette a társas örömek minden nemét, de legkivált ab paraszt lakodalmakat. Ez volt az ő eleme, tréfás ötletekből itt kifogyhatatlan volt s verses felköszöntői vaskos életességök folytán páratlanul népszerűek valának. Zoltán nagy érdeklődéssel kisérte házigazdájának e vidám kirándulásait, a melyek utánzására különös rátermettséget érzett magában. A nép kedvelése a vérében volt, ügyesen tudta követni az eszejárását s bárha nem volt elerelődő természetű, mikor akarta, rendelkezésére állott az a finom attikai gúny, a melynek mélyenjáró tartalmát, könnyed egyszerűség teszi áttetszővé. A lakodalmaskodás korát a táncziskola előzte meg. Zoltán szenvedélyes tánczos volt és mindeneknek fölötte jó, s mert pajtásait messze fölülmúló elegancziája mellett vele volt a név varázsa is, a szarvasi bakfisok között nagysándori hódításokat vitt véghez. A szarvasi lányok hamar hozzászoktatták a könnyű szerelmi diadalokhoz, a gyengédebb neminel való érintkezés pedig addig ismeretlen érzelmeket keltett föl lelkében. Szeretni akart. A táncziskola , amelyet ő tréfásan csirke-körnek nevezgetett, nem elégítette már ki, kevés volt a gyöngéd kézszoritás s az ajkaknak már nem mosolyára, a csókjára vágyott. Először csak a kávéházi élethez tért vissza, s mig billiárd-művészetével itt is matador lett, egy uj veszedelem érte. — Mikor a czigányok megtudták, hogy az ifjú gavallér a legszebb magyar nóták megteremtőjének édes gyermeke, a legrajongóbb bámulói közé csaptak fel. Zoltán nem szabadulhatott tőlük, akár akarta, akár nem, a fülébe muzsikálták az apától szerzett forró dalokat. És a szerelem csalogányának bűvös dalai megejtették szívét. Szeretni akart, az első szenvedély követelő türelmetlenségével és mert a szenvedély nem teszen különbséget bíbor és karton között. Zoltán a nép gyermekeivel szeretkezett így jutott bele a lakodalmaskodás korszakába. Vendégül járt a nép egyszerű összejöveteleire és hamar tisztába jött azzal, hogy itt nincsenek bár hideg kaméliák, nyájas mezei virágok annál bőségesebben igen. Megizlelte a gyönyört és egészen belemerült a szerelmi örömökbe. Szemtanuk mondják, hogy Zoltán tökéletes hódító volt. Ifjúságának minden szeretetreméltóságát, kedves lényének minden báját ügyesen érvényesíteni tudta a nőkkel szemben s bár ő is merész, tüzes és támadó volt, édesatyjának türelmetlen, tömör fellépését őbenne gyöngédebbé tette az anyjától örökölt nőiesség. Kis városban az ilyen éjjeli kedvtelések sokáig nem maradhatnak titokban. Zoltán kalandjairól végre a tanári kar is értesült és Tatay, a szigorú igazgató keményen megdorgálta a könnyűvérű fiút s rendes életmódra intette. Csakhogy Zoltán nem az a véralkat volt, amely egy igazgatói feddésre szakítani tudott volna az édes örömökkel, s hanyagul titkolt meggyőződése korai halála felől, étvágyóvá és mohóvá tette. "