Magyarország, 1899. december (6. évfolyam, 332-360. szám)
1899-12-01 / 332. szám
Budapest, 1899. péntek, deczemberi MAGYARORSZÁG módon oldották meg, mely országunk kétségbevonhatatlan jogainak és a való helyzetnek megfelel. A javaslatnak 2. §-a föntartja az eddigi állapotot abban a tekintetben, hogy mindaddig, míg a magyarkorona országai és Ausztria között a közösség a vámügyekben fönnáll, a vámjövedék tiszta jövedelme ■mindenekelőtt a közösügyi szükségletek fedezésére fordítandó, mivel a múltnak tapasztalatai ennek az eljárásnak kielégítő voltát igazolják ez és ellen kifogást nem emeltünk. Beható tanácskozásaink tárgya természetesen legelsősorban a hozzájárulási arány számbeli megállapítása volt. A javaslat értelmében a magyar korona országainak hozzájárulása 3 százalékkal fölemeltetvén, összesen 344 százalékot fogna kitenni. Az országgyűlés által kiküldött magyar országos bizottságok négy éven át többrendbeli megszakítással tárgyalták a hozzájárulási arány kérdését az e végből kiküldött osztrák kvóta-bizottságokkal. Ismeretes, hogy az osztrák bizottság eredetileg ahhoz a számítási alaphoz ragaszkodott, mely a népesség arányán épült fel és amely ennélfogva oly kvótát eredményezett, melyet a magyar bizottság még csak vitathatónak sem ismert el. Terjedelmes üzenetváltások után (melyeknek túlnyomó része a múlt országgyűlés irományaiban foglaltatik) az osztrák bizottság a népesedési aránynak mint számítási alapnak elejtésére ráállt. Mindamellett ezután sem történt a két bizottság között számottevő közeledés, egyszerűen abból az okból, mert mindkét fél által elfogadható számítási alap nem létezett, valamint, hogy ilyen alapnak megszerkesztése a legtöbbet vitatott és a legnehezebben megoldható problémák közé tartozik. Éppen ezért a magyar kvótabizottság helyénvalónak látta továbbra is ragaszkodni ahhoz a — mondhatni — tradiczionális magyar számítási alaphoz, melyet különösen az 1887-iki kvótabizottság tárgyalásai kidomborítottak és a melyet jobbnak és megbízhatóbbnak hiányában aránylag legigazságosabbnak talált. Ezen metódus szerint a kvótaszámítás alapját teszi egy tízéves cziklus egyenes és közvetett adóinak bruttó összege, melyből az átfutó tételek, valamint az egyoldalúan létesített adók előzetesen levonattak. Természetes, hogy ez a magyar részről konstruált számítási alap osztrák részről számos és érdemleges kifogással és ellenvetéssel találkozott abban az irányban, hogy a két fél közül mindegyik a maga számításába mit tartozzék felvenni és mely tételeket legyen, jogosítva a számításból kihagyni. Osztrák részről ezt a javaslatot egyébként soha el nem fogadták, különösen azon okból, mert egyebek között a földtehermentesítési járuléknak egész összegében való kihagyását, valamint az italmérési illetéknek és adónak kihasítását kifogásolták. Nem fogadták el továbbá, hogy az általános jövedelmi pótadó, valamint a régebben fennállott belfogyasztási adók a magyar számításból kihagyassanak. A kvótabizottság jelentése előadja azokat az okokat, melyeknél fogva az ezután következő tárgyalásoknak során nem utasítja el magától teljesen valamely kompromisszumnak gondolatát. Saját magatartására nézve azonban akkor is állandóan irányt adó volt az 1887-iki számítási alap, melynek adatai 1896—1897-iki zárszámadási adatokkal kiegészíttetvén, egy 33’84 százalékos magyar hozzájárulási arányt igazoltak. Ebből kiindulva, a magyar bizottság jelentésében és üzeneteiben kifejtett pénzügyi motívumokon felül mérlegelte az általános közgazdasági helyzetet is, valamint azt az alkotmányjogi motívumot, mely szerint mindenekfelett kívánatos, hogy a megegyezés a két törvényhozás kiküldött bizottságainak egyetértő előterjesztése alapján, mégpedig ne egy évre, hanem az éveknek bizonyos során jöjjön létre. A két bizottság végül — miután az osztrák bizottság a maga álláspontját annyira módosította, hogy a megegyezés lehetőségére komoly kilátás nyílt — a kiegyezési törvénynek megfelelően kölcsönös alku útján 34,4 százalékos magyar kvótaszámban egyezett meg. Ezen megállapodás után a magyar kvótabizottság 4 pontban foglalta össze jelentését, melyet a kormányhoz beterjesztett. A kormány ezt a négy pontot a jelen törvényjavaslat alakjában mutatta be a képviselőháznak, mely a javaslatot a pénzügyi bizottsághoz utasította. Részünkről a legkomolyabban mérlegeltük azt a súlyos pénzbeli megterheltetést, mely az országra a kvótának 3 százalékkal való felemeléséből hárul. Különösen nyomasztónak láttuk ezt a megterheltetést, tekintettel arra, hogy Magyarország mezőgazdaságában éppúgy, mint az ipar és vállalkozás terén az utolsó évek alatt a mostoha gazdasági viszonyok következtében, melyeket még komplikált a két állam között élesen vitatott pénzügyi kérdéseknek egész sorozata, nem volt tapasztalható a kivánatos előrehaladás, egyébként is minden újabb megterheltetés kétszeres sulyával nehezedvén oly országra, amelyben a Vagy: — Ah, az, aki olyan bátran és egyenesen kimondja véleményét ? . . . Látnivaló ezekből, hogy azon az úton haladt, amelyen leggyorsabban érhette el czélját, reményeinek a megvalósulását. A nép megszerette és tekintélye napról-napra öregbedett. Végre is szélesebb tért nyitottak tehetségének: a nép bizalma a parlamentbe küldte, tőkegyűjtés felette nehéz, s mely kénytelen polgárainak adózó képességét nagy mértékben megfeszíteni, egyrészt azért, hogy államháztartásának egyensúlyát és szilárd rendjét minden körülmények között föltétlenül biztosítsa, másrészt azért, hogy intézményeit polgárai szükségleteinek s a kornak színvonalára mindamellett fölemelhesse. Alapos és lelkiismeretes vizsgálat után magunkévá tettük a kvótabizottság számításait és következtetéseit, és elfogadtuk a kormánynak ezeken alapuló javaslatát. Midőn ezt tettük, felelősségünk teljes tudatában komolyan mérlegeltük azokat a nagy szempontokat, amelyek úgy az államgazdaság, mint a nemzetgazdaság érdekében sürgették, hogy a monarchia két állama közt függő kérdések elintéztessenek, és hogy parlamentáris úton intéztessenek el. Ezek után kötelességszerűen az államháztartás szempontjából vettük bírálat alá a kvóta-ügy javasolt megoldását. A kormány szóbeli előterjesztéseiből, valamint saját számításainkból azt a megnyugvást merítettük, hogy: számbavéve a kiegyezésnek és a kiegyezéssel egyidejűleg rendezett egyéb ügyeknek financiális eredményét, számbavéve továbbá, hogy az átutalási eljárás folytán Magyarország birtokába lép azoknak az összegeknek, melyek kincstárát a fogyasztási adók czímén megilletik, és hogy a kiviteli jutalmak rendezése következtében nagyobb összegekkel nem lesz jövőre megterhelve, mint amelyek a magyar kivitelnek megfelelnek, végül pedig, hogy a kiegyezéssel egyidejűleg történt más egyezmények következtében is Magyarország államkincstára az őt megillető jövedelmeket ezután teljes mértékben élvezni fogja. Az államháztartási egyensúly megzavarásától tartanunk ez okból nem kell, és hogy — a kvótát beleértve — a kiegyezésnek teljes mérlege reánk hátránynyal nem záródik. Ha tehát a közös kiadásoknak főösszege jövőre szertelenül nem emeltetik — minek meggátlása mindig a törvényhozástól függ — bizton elvárható, hogy a javasolt megegyezés államháztartásunk mérlegét megzavarni nem fogja. Ebből merítjük azt a reményt is, hogy midőn a köztünk és Ausztria között fenforgó pénzügyi vitás kérdések közül a legutolsó parlamentáris uton rendeztetik, egyúttal hosszabb időre letűnnek azok a súrlódások és a nyomukban járó izgalmak, amelyek a két állam közgazdasági viszonyait eddig sajnos módon befolyásolták. Reméljük, hogy ezután közgazdaságunk hosszabb ideig zavartalanul fejlődhetik, és hogy ezen idő alatt képesek leszünk ez magába vonul, félrehúzódik egy sarokba és elrejti ezt az emléket, mint egy gyönge virágszálat, és mindig arra gondol és mindig azért él. És óvja széltől és óvja portól ezt a gyönge, beteges virágot, amíg — végre is — elfonynyad, elveszti színét és elhullatja picinybe leveleit. De vele fonnyad, vele sárgul maga a leány is.* Nos, hát igen: Ruggiero Conradi mentsége az, hogy nem volt kivétel. Fordult az idő kereke és egyszerre csak azon vette magát észre, hogy benne van az élet kegyetlen forgatagában. Három nap alatt vesztette el apját is, anyját is. Hogy kijutott a temető csöndességéből és ismét hallotta a város zaját, érezte maga körül a tömeg nyüzsgését, szinte kéjes öröm járta át. Jól esett elgondolnia, hogy egyedül csatangol az utczán és ezek között a lótó-futó emberek között egy sincs, akire támaszkodhatnék. Büszkén szegte föl fejét: — Magam vagyok . . . És éppen ezért nagyobbnak, erősebbnek, jobbnak és hatalmasabbnak érezte magát a többinél. IV. Ezidőtájt kezdett irogatni. Apróbb politikai czikkek voltak ezek, telve az igazság lángoló szereldével és a bűn, a romlottság kegyetlen ostorozásával. Mintha kétféle tintába mártotta volna tollal: lelkesedésével gyújtott, maró gúnyjával égetett. Az emberek önkéntelenül is elismerték: — Minő ész . . . Minő éles judiczium . . . És lassan-lassan ismertté és kedveltté tette azt a nevet, a melyet viselt. Ha valahol szó volt róla, csak ilyeneket lehetett hallani: — Ah, Ruggiero Conradi . . . Az, aki azokat a kemény czikkeket írja? V. Harminczéves volt ekkor. Sokan azt mondták, hogy még gyerek. Amit azonban tudtak felőle, az már jó volt. Amit pedig sejtettek róla, az szinte félelmetessé tette. Természetes, hogy ilyen körülmények között akadtak igen sokan, akik okos politikának tartották mosolyogni előtte és a közelébe férkőzni. A különböző érdekkörök, az egymás vonalait alattomosan szeldeső politikai csoportok minden erejüket latba vetették, hogy megnyerjék a maguk számára öt, a sokat ígérő tehetséget. De ő egyikhez sem csatlakozott. Egy öreg bankár azonban, neve szerint Giulio Morandi, ravaszabb és állhatatosabb volt a többinél. Megszimatolta benne a jövő férfiát s föltette magában, hogy törik-szakad, de megszerzi magának ezt a Conradit. Egy szép napon odament hozzá, karonfogta és könnyedén, szinte tréfálva mondta: — Vegye el a leányomat. Amire a gáláns Ruggiero Conradi, mint aki érti a tréfát, jóízűen nevetett: — Miért ne ? De csak megengedi, hogy megnézzem előbb ? . . . Édes Istenem, a leány csinos is volt, gazdag is volt, hát, megnézte és elvette. Egyszerű ez nagyon. Történnek különösebb dolgok is a világon, úgyszólván a nap minden órájában, és nem találunk rajtuk semmi fönnakadni valót. Miért csodálkoznánk hát éppen ezen? VI. Az utcza tombolt és örömmámorban úszott, amikor megtudta, hogy a hetekig húzódó válság végre is az ő kedvenezét juttatta diadalra. — Evviva .. . Evviva . . . Ezt az egy szót visszhangozták százszorosan Róma falai, amelyek között a háromszinű trikolórt vidáman lengette az enyhe délszaki szél. Ki gondolt volna most az öreg Giulio Morandira, aki olyan kopottan járt, akárcsak egy vén poéta? Kinek jutott volna eszébe az, hogy tulajdonképpen ennek a keze dolgozott az egész válságban ? Ellenben Ruggiero Conradi legendás alakká vált. Minden kunyhó alatt naiv lelkesedéssel csüngtek egy még naivabb történeten, amelyben egy apátián, anyátlan szegény fiú útra kél, hogy meghódítsa az egész világot. És ez a fiú megy, és megy, amíg csak el nem ér a gazdagok városához. Itt az őrök be sem akarják ereszteni, de a fiú furfanggal él és bejut. És lángeszével királya lesz a gazdagoknak . . . Na, nem egészen király, csak éppen miniszter. De Giulio Morandinak, az apósnak ez éppen elég. Mindennap ott látni őt Ruggiero Gunradival, amint karonfogva méregetik a törvényhozás épületének folyosóját és mély bölcseséggel vitatják meg az ország dolgait. Hogy Ruggiero Cunradi gyakran ideges ilyenkor, az már jelleméből önként következik. Ki merne arra gondolni, hogy a ravasz öreg talán olyasvalamiben fárad, ami a miniszter részéről csakugyan ideges, szenvedelmes válaszokra, mondhatnám : felháborodásra ad okot ? !