Magyarország, 1900. március (7. évfolyam, 59-89. szám)
1900-03-07 / 65. szám
Budapest, 1900. szerda, márczius 7. MAGYARORSZÁG A könnyűvérűek. REGÉNY. 54 Irta : George Ohnet. Fordította: Zempléni P. Gyula. Vargasné friss, bájos hangja, mely fokozatosan erősbödött, az utczai dal refrainjét énekelte. Pauvres pierreuses que nous sommes! Faut etr’ gentilles. Quel tintouin! S’ decarcasser jusqu’au matin Pour satisfair’ ces monstres d’hommes: Miec’ de recett, et gros d’turbin! Thomies az arczát fintorgatta, mintha undorodnék a daltól. — Most már torkig vagyok a hölgyekkel, akik Saint-Lazare dalait éneklik! Szavamra mondom, ha nem veszem nőül Prévinguiéres kisasszonyt, útra kelek a legtávolabb Kelet felé. E szalonoknak a levegőjét nem bírom többé elviselni . . . megfojt! — Csak lassan, kedves Jean, ne hamarkodjunk el semmit. A szaladásnak a legcsendesebben kell megtörténnie. —» Én már meguntam ezt az örökös halogatást ! Az ördögbe is, hiszen szabad vagyok talán! Ha házas volnék, elválasztanának . . . most pedig, amikor semmi sem köt le, csak egy szeszélynek vékony szála, erősebben legyek megkötve, mint egy törvényes házasság által? Olyan nincs! — Hallgasson, észreveszik az izgatottságát. — Nem bírok többé magamon uralkodni. . . jöjjön. Különben is beszélnem kell önnel. — Úgy hát jöjjön velem. Vargasné befejezte apró malaczkodásait. Jacqulinenek és Istvánnak azt mondom majd, hogy migrénem van, önt pedig a lakásánál leteszem a kocsiból. Általános zaj volt, mikor felkeltek, kezet szorítottak a háziakkal és elindultak. Alig ült le Jean a kocsiban Valentine mellé, megkezdte vallomásait. — Amint látja, ügyeim Laigliseéknél nem valami jól haladnak, ám az ön ügyei sem állanak valami igen jól Prévinguiéreséknél. A szép szőke asszony összeszorította ajkait. — Mi baj van? — kérdezte szárazon. — A dolog igen egyszerű . . . pletykáltak magáról és Róza kisasszony valósággal dühöng a gondolatnál, hogy az apja önt feleségül vehetné. — Mit beszéltek neki ? Hogy István kedvese voltam ? — Azt hiszem, ezt sejtette azelőtt is. — Mi egyebet hallott tehát? — Azt bajos elmondani . . . — Önnek is nehezére esik? — Még nekem is . . . — úgy hát kérdéseket fogok intézni . . . Pénzről van talán szó ? — Igen. — Egyszóval azt mondták neki, hogy kitartott asszony vagyok? —• Valami ilyesfélét. — És ő visszamondta önnek? — Azonnal. Bevallom, hogy rokonszenve, amelyet ön iránt érez, e miatt nem igen csökkent. Nagyon elragadtathatta őt, mert inkább nyugtalannak látszott, mint felháborodottnak, sőt azt merem állítani, hogy amikor azokat a dolgokat hallotta önről, igazán szomorú volt és első benyomása ez volt: „Milyen szerencsétlenség, hogy szakítanom kell vele — Hagyjuk az érzelmeket és vizsgáljuk a tényeket, — szólt Rétisné. — úgy, látom, az én tejes köcsögöm földre hullott. Össze lehet-e még ragasztani a cserepeit és hogyan ? Thomies csodálkozva fordult Valentine felé : — Milyen egy nő! —Azt hiszi talán, hogy liba módjára fogok gágogni? Attól, ami most bekövetkezett, mindig féltem és készültem is rá. Prévinguiérest a kezemben tartom ... a ruhámnak még csak a szegélyét sem érintette meg, már pedig az olyan korabeli és jellemű férfiúnál ... ha valaki olyan, mint amilyen én vagyok . . . mindig vezetni lehet, történjék bármi is. Reám nézve az egész kérdés az volt, hogy megtudjam, mindjárt a férjemmé tegyem-e, avagy előbb csak barátommá és azután férjemmé. A kedves Róza helyettem megoldotta a kérdést. Ő nem akarja, hogy az apja elvegyen engem . . . most. Sokkal büszkébb, sokkal gyöngédebb érzésű, a kicsike iránt sokkal jobb indulatú vagyok, mintsem hogy a legkisebb kellemetlenséget akarnám neki szerezni. A kellő pillanatban Ő maga fog hozzám eljönni és ő fog kérni, hogy szabályozzam a helyzetet. Arról majd gondoskodom aztán és igen jó leszek hozzá, hallja, Thomies ? Hiszen ön előtt nem komédiázom . . . minek is tenném ? Ön sokkal jobban ismer engem, mintsem hogy rászedhetném. Én Rózát nagyon szeretem, minden lehetőt el fogok követni, hogy kielégítsem . . . nem fogok azon fáradozni, hogy Prévinguiéresné asszony legyek, mígnem egy napon ő maga fogja nevetségesnek találni, hogy az apjának nincs meg minden kényelme, nyugalma és tisztessége, amelyre joga van. Látja, kedves barátom, Prévinguiéres lesz az én utolsó vállalkozásom . . . vele aztán elbúcsúzom. Harminckét éves vagyok, nagyon blazirt, azt akarom, hogy már tíz órakor lefekhessem, ha úgy tartja a kedvem és hogy csupa hivatásszerű kötelességből ne legyek kényben a bandával hajnalig a külvárosi kávéházakban csavarogni. A víg életnek vége, az otthoniasság órája ütött . . . mint derék polgáremberekhez illik, éljünk a tőkénkből és búcsúzzunk el a könnyűvérűektől. — Kedvesem, mi egyforma helyzetben vagyunk, — szólt Thomies. — Mindaketten azon vagyunk, hogy exmulatók legyünk . . . életünknek igen méltó befejezése lesz. — És semmi sem bizonyítja, hogy a becsületességnek unalmasnak kell lennie, ha azt szellemes emberek űzik. — Ez az én nézetem is. — Így ni, most már a kapuja elé értünk... jó éjt, Thomies. Ön felvilágosított, ezt nem fogom elfelejteni. Azon a ponton, ahol én állok, egy hibás intézkedés mindent elronthatott volna. — Mit szándékozik tenni ? — Egyelőre egyszer s mindenkorra szakitok Istvánnal. — Nagy lármát fog csapni. — Arra számitok . . . Prévinguiéres meg fogja hallani. — Ah! Ah! Tehát nehéz ütegek? — Haladéktalanul. Nem száll ki? A kocsi már jó ideje áll, . . . kocsisom végre tűnődni fog, hogy mit csinálunk. Nevetve nyújtottak egymásnak kezet, Thomies aztán kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt. X. Az inas belépett a kis szalonba, ahol Prévinguiéres egész egyedül volt Rétimével és halkan jelentette: — Laiglise úr kérdezteti, elfogadhatja-e a nagyságos asszony. Valentine felhúzta vállait és oly módon ránczolta össze homlokát, hogy ez nem sok jóakaratot jelzett. — Mondja neki, hogy rosszul érzem magamat — felelt hideg hangon. Prévinguiéres nyugtalanul izgett-mozgott a székén és aggódva nézett a fiatal asszonyra. — Hiszen tudja, hogy a kocsim a kapu alatt áll ? . . . — És aztán? — Ő megismeri. — És ha megismeri ? Nem fogadhatom-e azt, aki nekem tetszik, és nem mutathatok-e ajtót annak, aki nekem nem tetszik? Szemrehányással akar ezért illetni ? — Oh dehogy! — Fél talán Laiglisetől? — Mármint én ?! Prévinguiéres büszkén nevetett, mint az olyan ember, akit gazdagsága véd. Mit félhetne ő Istvántól ? Épp ellenkezőleg, az elmozdított szeretőnek mindenre készen kell lennie. — Tegnap óta háromszor járt itt és az ajtóm nem nyilt meg a számára. Azt hiszem, ha van egy kis modora, meg fog engem kímélni attól a kellemetlenségtől, hogy magamnak kelljen őt elküldenem. — Ö szereti önt! — sóhajtott Prévinguiéres. — Ö boldogtalan . . . (Folytatása következik.) KÜLÖNFÉLÉK. Szépitőszerek XVI. Lajos korában. Egy árverés alkalmával, melyet a párisi Drouot szállodában tartottak, a régi könyveknek és kéziratoknak egész halmaza került eladásra. A megsárgult papirosok között egy avult könyvet találtak, melynek bőrkötése hajdan fehér lehetett, és czifrán kidolgozott vaskapcsokkal van ellátva. E könyvben a legelegánsabb párisi illatszerkereskedés jegyzetei vannak együtt. Fel van benne jegyezve minden szállítmány, melyet XVI. Lajos és neje, és egész udvara használt. Mária Antoinett, a szép és ifjú királyné nagy kedvelője volt a piperének. Francziaországba való megérkezése után nagymennyiségű hajport, kenőcsöt és illatszert használt el. Példáját természetesen követték az udvarhelgyek is, kik közül a legidősebb 25 éves volt. Az özvegyeknek férjük halála után hat hónapig nem volt szabad semmiféle kendőző szert használniuk. A parfümök abban az időben igen erősek voltak és a mostani ízlésünk szerint nem lehettek kellemes szaguak. A legelőkelőbb hölgyeknek mosusz-, jázmin-, narancsszaguk volt. Maga a királyné igen erősen illatozó jázmin-kivonatot használt, míg férje inkább a narancs és az ámbraillatot kedvelte. Hogy mily nagy mennyiségben használtak el illatszereket és kendőző szereket erről a következő statisztika ad fölvilágosítást: Tizenkét font rózsapomádé és tizenkét üveg jázmin-parfüm kellett a királyné számára. — Két tuczat rouge-carmin tégely arczkenésre és egy tuczat tégely az ajkak sötétebbé árnyékolására Ormonde márkiné részére. Ötven font Iriszpor a királyi gyóntatóatya, Tilleul abbé számára. Tizenkét doboz púder, ugyanennyi tégely és ugyanennyi üvegecske czitrom parfüm Lamballe herczegnő részére. Polignac herczegnőnek 100 doboz á la rose, tizenkét doboz halvány rouge és kék kobalt, a halántékok és nyak festésére. Ő felsége a király számára ámbra- és narancsillat és au muse l'ogpor. Ha a pipereszerek aránylag nem is kerültek valami sokba, az a sok üveg és doboz, mely egy-egy úrhölgynek vagy piperekedvelőnek az asztalán fölhalmozódott, mindenesetre tekintélyes összeget képviselt. Az a tompa kis kosszerű eszköz, melyet a kendőzésnél használtak nagyobbára ezüstből vagy aranyból volt készítve és drágakövekkel kirakva. Artois herczeg számára a parfümkereskedés 3000 koronáért szállított egy ilyen eszközt. A dobozok és tégelyek drága anyagból készültek, többnyire aranyból, és gyöngyökkel és drágakövekkel voltak ékesítve. Kannákat és mosdóedényeket aranyból, ezüstből és igazi hegyikristályból szintén nagy mennyiségben rendelt az udvar. Egy-egy ilyen értékes piperetárgy néha egész vagyonnal ért föl.* A háború és a babák. A délafrikai háború sajátságos hatását lehet észlelni az angol kerületi anyakönyvekben. A hazafias szülök ugyanis előszeretettel adnak reményteljes csemetéiknek oly neveket, melyek a transzváli háborúval valami vonatkozásban vannak, így a lancashirei kerület egy népes városában egy kis világpolgár »Mafeking« város nevét fogja büszkén a magáénak vallani. Sok gyermeket »Volunteer«-nek (önkéntes) neveztek el hazafias szülei, ámbár a babáknak még nem igen volt alkalmuk harczkészségüket elárulni. A csaták neveit előszeretettel választják keresztnév gyanánt, különösen pedig azt a két-három csatát, melyet az angoloknak sikerült megnyerniük. Egyike a legkedvesebb fiúneveknek a'Glencoe«, míg »Dundee«, »Elane« (Elandslaagte helyett, melyet túl hosszúnak találnak) és »Belmont« kedvencz női nevek gyanánt szerepelnek. Egy leánykát, ki a napokban Londonban pillantotta meg a világot, a kissé korainak tetsző Roberta Pretoria névvel örvendeztették meg büszke reményekkel eltelt szülei. «Bloemfontein »-re azonban még a legvérmesebb apa se merte gyermekét kereszteltetni, annál több jövendőbeli katona viseli már a Kimberley nevet. Egy birminghami szatócs a legújabban ismét jó hangzásúvá vált Cecil Rhodes Robertson nevet adta újdonszülöttének. A csatára vonatkozó nevek kedvelése különben már régibb keletű Angliában. A szudáni háború alatt sok gyermek kapott «Omdurman, Gordon, Kitchener» stb. nevet, sőt az anyakönyvekben itt-ott az Ozmán Digma név is előfordul, mely pedig nem nagyon kedves az angol füleknek. Nagyon gyakori most a Bobs, Buller, White, Badou és Durban név és pedig nemcsak mint keresztnév, hanem mint utczanév is. Londonban épp a napokban egy sétányt Methuen-sétány-nak neveztek el. 18