Magyarország, 1902. január (9. évfolyam, 1-27. szám)

1902-01-01 / 1. szám

abban a megyében fekvő abrudbányai kerület Tisza Kálmánt készül megválasztani képviselőnek. A főispán lemondása és Tisza Kálmán megválasz­tása között ugyanis van még egy esemény, mely a dolgot érthetővé teszi. Abrudbánya eddigi "képviselője , Ebergényi Sándor ugyanis nem pusztán önfeláldozásból cserélte fel képviselői mandátumát a miniszteri titkársággal, melyből — elterjedt hírek szerint — most ki fog nevez­­tetni Alsó-Fehér megye főispánjává. A Tisza Kálmán mandátumának ez volt az ára, így jutott Tisza Kálmán mandátumhoz, mert kü­lönben nem akadt volna ebben az országban hamarosan kerület, mely Tiszának nagyváradi bukása után lehetővé tette volna a magyar parlamentbe való bejuthatást. L ' ... Budapest, decz. 31. Budapest, I'd67. szerda, január 1. MAGYARORSZAGI . A költségvetés a bizottságban. A képviselő­­ház pénzügyi bizottsága január 3-án délelőtt 11 órakor ülést tart, melynek tárgya a földmivelésügyi minisztérium 1902. évi költségvetése. A verőcsei főispán. A hivatalos lap mai száma hozza azt a már lapunkban közölt hírünket, mely szerint a király letovaniczi Chavrak Levin, Verőcze vármegye alispánját ugyanezen vármegye, valamint Eszék szabad királyi város főispánjává kinevezte. . Kinevezés az állami számvevőszéknél. A király a magyar állami számvevőszék elnökének, a magyar miniszterelnök által előterjesztett javaslata folytán, megengedte, hogy Jászfy Mihály állami számvevőszéki osztálytanácsos, saját kérelmére, ál­landó nyugalomba helyeztessék és Farkas Antal állami számvevőszéki titkárt állami számvevőszéki osztálytanácsossá kinevezte.­­ Gróf Szépben a pápánál. Rómából jelentik, hogy a pápa tegnap ünnepies kihallgatáson fogadta gróf­­Széchen vatikáni nagykövetet, aki átnyújtotta megbízó levelét. Ezután a nagykövet Rampolla bíboros állam­titkárnál tett látogatást. Végül gróf Széchen hagyomá­nyos szokás szerint a vatikáni Péter-bazilikába ment hetedik esztendő ama májusi napját, amelyen Lauráját megtalálta és elvesztette mindörökre. Azután tollát gubacsiéba mártva, a boldogtalan szerelmesek önkinzásai közben megalkotta bus versének első sorait: ... Tündéri nap viradt reánk ! Szemedbe’ tűz, szavadba láng. Megláttalak, szerelmem éledt — Te vagy a­ boldogság, az élet!..* * • - r Ott nőtt föl a pápai udvar közepette, ahol szerették ; ott lett nagygyá, amely környéken szép fiatal leányok olvasgatták a bájos szonet­teket. S a Rómában megkoszorúzott költő voklizi nyaralójába vonult, hogy Avignon köze­lében írja meg örökbecsű költeményeit. Tizenöt évvel az emlékezetes találkozó után fötisztelendő Petrarca e magassága a nyaraló kertjében sétálgatott és a «De vita solitaria» művének megalkotandó részleteiről töprengett, hogy eloltsa azokat a naponta felújuló szenve­délyes emlékeket, melyek Laura megjelenése óta hűt követő társai valának. A nap áldozni kezdett s­­ elborult homlokkal dőlt le a terrasz pihenőjére, hogy szunyadva feledje őt, vagyis háborútlanul álmodozzék felőle. A szolgák lábujjhegyen osontak tova s csöndre intették a házat, nehogy neszükkel megzavarják a nagy úr pihenőjét. A kamarás inas különösen a kocsizörgésre haragudott, mely a nyaraló felé közeledve, mind erősebbé váltott. Kíváncsian sietett a bronzveretü kerítéskapu elé. E pilla­natban hatalmas határ állott meg s elhízott, kövér asszony és sok apró gyermek szállott ki belőle. Az inas oda volt a csodálkozástól s ke­reken megtagadta a bejelentést. — A fötisztelendő ur most szendereg és est­e pédig nem szabad őt háborgatnunk. A kövér asszonyka kétségbeesett pillantásokat vetett a büszke szolgára,­­aki megvetéssel mé­regette ezt a sokgyerekű anyát. Rendre intette a pajkos gyerekeket, akik a kamarás inas leg­nagyobb rémületére már a virágokat kezdték tépegetni. Az asszony megkísérelte a könyörgést: — Kérlek, nagyon kérlek ... Ki tudja, mi­kor kerülünk ismét e vidékre s nem beszélhet­nék vele soha. — Sajnálom, nem lehet, — ellenkezett amaz. Végre hosszas kérés s néhány ezüst tallér megingatták őt hajthatatlanságában s befordult a terrasz felé. — Mondd meg neki, hogy «Madame du Lade» keresi, és biztosan bebocsát, — kiáltotta utána és összeszedte a gyerekeket, megsimo­gatta ruhácskáikat s néhány szeretetteljes anyai ütleggel visszaállította az előcsarnok csöndjét. A szolga óvatosan­­elköltötte a főtisztelendő urat, aki azonnal fölrezzent és izgatottan tusz­kolta előre inasát. — Du Sade ! Madame du Sade ! Laura! Vezesd be gyorsan. S ő maga is az ajtó felé tartott. Mérhetetlen boldogság fogta el a soha sem sejtett viszont­látás örömében s egy pillantás alatt bizarr szí­nek százezernyi képében képzelte­ maga elé, egyetlen s­örök szerelmesét. E pillanatban nyílott az ajtó, szinte ölelésre tárta karjait — és megjelent egy kövér, elhízott asszony, a délfrancziák jellegzetes viseletében, s körülötte öt gyerek. Petrrarca szinte megdere­edten állott, szinte ötven évet élt e pere­ alatt. Hogy meg­öregedett, milyen csúnya lett s arcza is . . . szegény Laura s még szegényebb Petrarca. Alig vette észre, hogy Sade asszony kenetteljes kézcsókot nyomott jobb kezére , a gyermekek bátortalanul követték anyjuk példáját. Nem tudott szól­ni, végtelen fájdalom vo­­naglott arczán s némán kínálta meg helylyel Laura romjait. A gyerekek bámészkodva állot­tak anyjuk­“ körül, ő meg restelkedve húzogatta ruhája széleit — Hát fölkerestél, — mondta tompa hangon a költő. — Hosszú idő után most térünk vissza Avinyonba, — beszélt gyorsan, a vénülő nők módjára, a Laura. — Erre vezetett az utunk; gondoltam, megnézem fötisztelendő ő magassá­gát, ha ugyan emlékszik reám. — Hogy emlékszem-e ? — sóhajtotta Petrarca s félre fordult, nehogy észrevegyék szemeinek könybe lábbadását. — Olvastuk a verseket, jaj de szépek voltak. De Hugó, tetszik tudni, a férjem, nem sokat ért hozzá. Mikor azt mondtam neki, hogy én volnék az a bizonyos Laura nevezetű személy, akiről szó esik az Írásokban, hát összeszidott s azt mondja: akinek tizenegy gyereket adott az Isten, rajtuk álljon az esze, ne a verseken. Laura szavai tőrdöfésként hatottak reá. Mi­lyen közönségesen beszél, minden poézis hijján, és az a sok gyerek ... — Tizenegy gyerek! — ismételte lábultan. — Még hat van odahaza, áldja meg őket az Isten. Petrarcát különös érzelmek fogták el, nem tudott szólani, intett, hogy elbocsátja őket, s amikor a kamarás elvezette a vendégeket, zo­kogva hullott a pihenő párnáira. Szürke este volt, mikorra felkelt. Tántorgó, lassú lépésekkel közeledett dolgozó­szobája felé, úgy érezte, mintha fiatalságát temetné e percz­­ben, aztán közelebb húzta magához mécsesét, előkapott egy sárga pergamentet, s mialatt az érzéketlen pergament mohón szívta magába a legördülő könyeket, öreges betűkkel irta meg utolsó szerelmi költeményét: . . . Múlandó minden a világon, Elhulltak szirmaid virágom, .. .Te, egykor édes szerelem ... . Apponyi a vármegyékről és városokról.. A pozsonyiak által Apponyi tiszteletére rendezett ban­ketten Apponyi Albert gróf a megyei és városi élet­ről a következőképp nyilatkozott: Az ellenálló erő súlypontja régente a megye ön­kormányzata volt. Páratlan a maga nemében, hogy a kiváltságos osztály, mely 48-ig a magyar nemzetet alkotta, az összes erők egyesítésének szükségessé­gétől áthatva, önként, senki által nem kényszerítve, lemondott privilégiumairól és megteremtette a ma­gyar demokrácziát. Megyék és városok közt akkor hullottak le a választófalak és a kettő egyaránt fontos ereje lett a nemzet védelmének, ellentálló képességének, fejlődésének és haladásának. A Vár­megye inkább a hagyomány eszméjét képviseli, a városok, kell, hogy az előretörekvés eszméjét kép­viseljék. Nemzetünkben egyiknek sem szabad hiá­nyoznia. A különbségnek a kettő közt csak vegyülék arányában szabad nyilvánulnia. A városoknak van egy különleges hivatásuk: ők kulturális góczpontok. Ezt az erőt, melylyel kulturális mozgékonyságuknál, közművelődési anyaggal való telítettségüknél fogva rendelkeznek, a nemzeti egység szellemében kell érvényesíteniök. C­áfolat. A Táv. ir. illetékes helyről a következő ki­jelentést közli: Az a hir, melyet ma egy reg­geli lap közölt, hogy Hegedűs Sándor keres­kedelmi miniszter legközelebb megválik állásától és hogy Széll Kálmán miniszterelnök veszi át e tárc­a vezetését, teljesen alaptalan kombináczió. Jellemző e híresztelés megbízhatóságára, hogy nem igaz az a körülmény sem, mely támogatására fölhozatott. Mert nem áll az, hogy Széll Kálmán miniszterelnök kép­viselte volna a pénzügyi bizottságban a kereskedelmi tárc­át. A kabinet feje hatásköréből kifolyólag az általános vámpolitika védelmére fölszólalt ugyan, de a kereskedelmi tárc­ának képviselete és az egyes resszortkérdések körül támadt vita vezetése a keres­kedelmi miniszter által intéztetett. Amint az imént említett s a dolog természetéből folyó körülményt félremagyarázták, úgy az egész kombináczió is a helyzet teljes félreismerésén alapul. Apponyi Albert gróf a kultúráról. Pozsonyban az ottani közművelődési egyesület tegnap délután tartotta közgyűlését, melyen egyhangúlag lelkesedés­sel Apponyi Albert grófot választották­ meg elnök­nek, aki erre hosszabb beszédet mondott, melyből közöljük a következőket: A kultúra úgy az egyes honpolgár, mint a nem­zetek életének szellemi és erkölcsi tartalma. Az úgynevezett anyagi kultúra sem más, mint az, hogy az emberi szellem erejével uralkodunk a természeti erőkön, azzal a szellemiség minél teljesebben elő­térbe lép az anyagi erőkkel szemben. Nemzeti kul­túráról akkor beszélhetünk igazán, midőn az ösz­­szes polgárok szellemi munkája, érzelmi világa, visszaemlékezései a múltra és aspirácziói a jövőre vonatkozólag egy tervszerűen megállapított czél felé és arra irányult munkában összpontosulnak. Ilyen czélunk e hazában csak egy lehet: a magyar nem­zeti kultúra. (Élénk helyeslés és taps). Nincs Euró­pában egy nemzet sem, mely a maga múltjában a drága, lélekemelő, buzdító, minden polgárokat egy­máshoz kapcsoló visszaemlékezések oly gazdag kincsét birná, mint a magyar (Tetszés). Nincs is nemzet, amely arányi és hatalmi állásához képest a jövőben oly nagy föladatokkal birna, a mű­velt emberiség érdekében oly fontos föladatok teljesítésére volna hivatva. Országunk határszéli me­gye nyugat és kelet közt. Szent István első királyunk ezt a keleti fajt nagy bölcseséggel a nyu­gati czivilizáczió szolgálatába állította. Azóta mindig előretolt vára voltunk a nyugatnak. Évszázadokon át fegyverrel kezünkben teljesítettük, a jövőben, ha a Gondviselés tovább is így akarja, mint a jelenben, a kultúra eszközeivel kell teljesítenünk az egész emberiségre szóló missziónkat. Kell, hogy ez eszkö­zök felhasználásával állandó végvárat alkossunk a támadó kelet előrenyomuló minden kísérletével s’j­ben. (Éljenzés és taps.) Ezt a nagy fölad*t­" csak mint egységes nemzet teljes;** v tartó helyeslés.) Midőn az elil­jeszteni, fejleszteni és érvény­nemzeti föladat megoldásának jók, egyszersmind mint mondám, gyaraska polgártársainknak teszü­k i­tt Előttük itt nyitva a boldogulás útja. "A. h­a­tóságon kívül, mely öröklés utján száll á.­í­­v­­toriakra, minden állásra, minden dicsőség, hátik minden, bármilyen ajkú polgára e had magába fölveszi az egységes nemzeti czélok szát és elérésükre irányítja tevékenységét, ellenkező iparkodás nem maradhat egyéb, rém télen áskálódásnál. (Éljenzés és taps.) Midőn­­ arra törekszünk, hogy nemzeti kultúránk hozzá­vetővé legyen mindenki számára, a nélkül, ha bárkit nyelvi sajátságainak jogos érvényesítését gátolnánk, a világosság és nagyság útjára vezet nem-magyar ajkú testvéreinket és ezáltal ellensúb­juk a sötétség szellemét, mely a csüggedés és ir­tás nélküli vergődés odúiba akarja csalni azok Legyenek meggyőződve, hogy a rámruházott álla nemcsak dísznek és megtiszteltetésnek, de föladatna is fogom mindenha tekinteni. A magyar-igeni választás. A magyar-igeni ke­rületben Werner Gyula dr. szabadelvű jelölt ellen a

Next