Magyarország, 1904. május (11. évfolyam, 104-129. szám)

1904-05-07 / 109. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1904. MÁJUS 7. SZOMBAT. XI. ÉVFOLYAM 109. SZÁM. Előfizetés: ár: negyedévre 7 k korona, egész évre 2 d t korona. Egyes szám ára helyben 3 fillér, vidéken 10 fillér. kőszerkeszti Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: reróz-airat 19. szám hirdatésok appparotllá számításai l­jasznás tssziat. Lapunk mai száma 32 oldal.­ ­• Budapest, május 6. Fájdalmunkat ne fokozzuk félreérté­sekkel. Ne mondjuk, hogy Jókai meg­halt, mert ez nem igaz. Jókai nyuga­lomba ment hatvan évig tartott szaka­datlan munka után — ez a valóság. Lelkünk ne háborodjon, mert nem tör­tént egyéb, mint hogy Jókai az élet nagy folyamán egyik hajóból a másikba lépett. Csak azok halnak meg, akiket elvesz­tünk. Ki mondja, hogy Jókait elvesztettük ? Van-e műveit magyar háztáj, ahol ő nincs jelen ? Van-e magyar elme, mely megszűnt vele társalogni ? Nemes szívek­nek magasztos feldobbanását el tudjuk-e képzelni a Jókai közreműködése nélkül? Amíg nemzetünk keblében ég a haza­­szeretet lángja, addig­ Jókai is él, mert ezt a lángot ö­mleszti. Amíg igaz értéke van a férfias erkölcsnek, a leányos tisz­taságnak, a női hűségnek, addig Jókai 61, mert ő tanítja a férfit hűségre, a leányt ártatlanságra, az asszonyt köte­lességre. Az a meleg párázat, melylyel lelkein­ket a Jókai szelleme körülölelte, felszál­lott és felhővé alakult. Ez okozza a borús képet. De vigasztalódjunk ! A terméke­nyítő erő nem szűnt meg, leszáll a fel­hőből és fo­gtatja munkáját. A betűk milliomai átváltoznak harmat­csöppekké és megöntözik életünk virágát, törzsét, gyökerét. Közös érzések nélkül nincs nemzeti lét. Hagyományaink közösségét a próféta telkeknek, érzéseink életközösségét a költők szellemének köszönhetjük. Hu­nyadi, Rákóczi, Kossuth a hagyományok jogfolytonosságát képviselik. Vörösmarty, Petőfi, Jókai az érzések közösségét ko­vácsolták szent kapcsokká. Jókai nemzeti költő. Ez azt jelenti, hogy nagy költő. Aki nem forr össze nemzetével, lángessze daczára is kicsiny marad. Homér, Dante, Shakespeare,­­ Göthe, Hugó Viktor, Petőfi annyira nem­zetiek voltak, hogy műveikből, évezredek múlva is, mikor már csak sírkövek és romok beszélnek ezen nemzetekről, meg lehet konstruálni a görög, olasz, angol, német, franczia, magyar lelkivilágot. A Jókai müvei is áttörik a sir éjsza­káját, mert ezek a müvek biztosították a magyar nemzet halhatatlanságát. A köl­csönhatásnak ez a legfenségesebb neme. Jókai örökéletü a nemzet érzései által; a nemzet örökéletü a Jókai müvei által. Jókai Mór: Századoknak magyar szokását tárta föl nekünk Jókai. Korrajzaiban nem az ese­mények lépnek előtérbe, hanem maga az élet. «Erdély aranykora», a «Magyar nábob», az «A­ földesúr», a «Szerelem bolondjai» többet érnek minden histó­riánál, mert levéltári adatok helyett ele­ven lények jelennek meg előttünk és okoskodások helyett a bánatnak, öröm­nek, a szokásoknak és erkölcsöknek, a hitványságnak és önfeláldozásnak revo­­lúcziói ragadják meg képzeletünket. A Gondviselés jó volt hozzánk, mert a Jókai munkakedvét és munkaerejét a késő aggastyán korig fentartotta, így lett ő több nemzedéknek iskolamestere. Né­zeteivel javított, hitével vigasztalt, érvei­vel meggyőzött. Csodálatos fantáziája szárnyakat adott hétköznapi lények­nek is. Prózai alakokat tudott önfeláldozásra bírni. Pezsgést öntött el fásult keblekbe. Lángolni tanított fagyos lelkeket. Trónt emelt a szív jogai számára. Üldözte a becstelenségnek minden nemét. Felséges humorával csillogóvá tette a könnyet és derültté az éjszakát. Tolla alatt meg­szépült a bánat és varázsa volt a szen­vedésnek. Senki sem tudott olyan magasztosan álmodozni, mint ő. Senki sem érezte meg jobban, mint ő, a nemzeti érvelés lüktetését. Ismétlem, nem halt meg, csak nyuga­lomba vonult. Mégis, nagyon fáj nekünk az ő nyugalma. Nem tudunk kibékülni azzal, hogy befejezte írói munkásságát. Életünk nagy szükségei közé tartozik, hogy mindig írjon egy-egy Jókai. Irodalmunk napját szemfedő borítja. Ez a gyászfátyol megérinti a magyar nők szivét és komorrá teszi a férfiak arczát. Ajkunk elnémul a bánat súlya alatt. De ti, magyar nők, sírjatok ! Kertnek, mező­nek virágait tépjétek le és hintsétek be rózsával, nefelejcscsel a költő ravatalát. Bartha Miklós: A nemzet nagy halottja. Budapest, május 6. Mélységes gyászt jelent a magyar irodalomra s a magyar társadalomra, a legtermékenyebb, legkiválóbb magyar író, Jókai Mór halála. A hatalmas szervezetű aggastyán kezéből kihul­lott az alkotó toll, színes, csapongó fantáziája nem gyönyörködteti többé nagy olvasóközön­­­­ségét* ! A nagy író földi léte megszűnt s megnyílt neki a halhatatlanság. A magyar nemzet gyá­szában osztozik az egész müvelt világ, mert művei a világ csaknem minden nyelvére le vannak fordítva s mint a kimutatásokból tud­juk, egyetlen berlini c­ég 300.000 példányt adott el Jókai műveiből. A negyvenes évek második felében lép föl Jókai Mór s néhány apróbb novella után meg­jelenik első regénye, a Hétköznapok s a fiatal író neve egyszerre a legjobb hang­zásúvá válik. Ettől kezdve se szere, se száma nincsen gaz­dag fantáziája termékének. Ritka kitartó szor­galommal, fáradhatatlan, meg nem gyengülő képzelőtehetséggel alkotta műveit s töménte­len novella s ujságczikk mellett ráér, hogy évenkint két-három regénynyel ajándékozza meg a magyar irodalmat. Minden regényét mohó kíváncsisággal, őszinte érdeklődéssel várta a nagyközönség s alig ke­rült a könyvpiaczra, elkapkodták. Az Egy ma­gyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Uj földesúr, Mire megvénülünk, Fekete gyémántok, Arany­­­ember, a rajongásig fokozza a magyar olvasó­­közönség szeretetét Jókai iránt s az ötvenes, hatvanas és hetvenes éveknek egész irodalma nem gyakorol olyan mély benyomást az olvasó közönségre, mint Jókai egymaga. Regényeinek hősei egy-egy szimbóluma a magyar faj életre termettségének, kiválóságá­nak s a magyar lélek erejének. Az elnyomatás szomorú korszakában fejlő­dött ki az ő hatalmas írói egyénisége s a kor és viszonyok behatása alatt fejlődött azzá, ami volt, a legmerészebb képzeletű mesemondóvá, s a maga nemében páratlan, utólérhetetlen el­beszélővé. Nem keresi a lélek mélységes rejtelmeit, nem vizsgálja a szivek redőit; nem a gondo­latok, érzések, cselekedetek rugóinak bonczol­­gatója; a részletekkel, apró vonásokkal nem bíbelődik, az ő világa mesemondás. Merész, magasan szárnyaló fantáziával mond hősökről regényt, elmondja szerelmes szivek mint lelnek egymásra ezer viszontagság, ezer akadály da­czára, s nincsen egyéb problémája, nincsen más írói czélja, mint hirdetni a nemesek, jók és igazak érvényesülését. Tudjuk, az életben nem így áll a dolog, tudjuk, hogy a költői igazságszolgáltatás s az élet rideg valósága nem fedik egymást, de bár­­mint hirdesse is a modern irodalom az élet könyörtelen valóságát, a legnagyobb tisztelettel kell meghajolnunk az ő külön, írói igazság­érzete előtt, aki maga teremtve magának egy tisztább, szebb, nemesebb világot, abban jut­tatja érvényre a maga hitvallását, amelynek olyan kevés hitágazata van, egyszerűen ennyi.

Next