Magyarország, 1909. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1909-02-02 / 27. szám
iTBtféfefoesV 1909. kedd, február 2. 'MAGYAR ISORSZÁG tá jcolásokat lehet-e túlságosan komolyan venni !Az osztrák parlament megint munkaképtelen, a fotóst a csehek zárják fel sürgősségi inditványokkal a komoly parlamenti munka Útját). A iltinencegyedik szakasz, úgy látszik, megint átteszi csendes birodalmát. Az osztrák kormány hivatalnok-minisztérium, amelynek egyetleniránytűje: az uralkodó akarata. A döntés tehátAusztriára nézve a bankkérdésben is az uralkodó kezébe kerül. (Megjegyzendő, hogy a kórós blankó szabadalmának legutóbbi meghos- szabbítása is a tizennegyedik szakasz útján lépett életbe Ausztriában.) A legközelebbi hetekben tehát ezek a kérdések dűlőre jutnak. A helyzetet itt, Magyarországon, meglehetős nyugodtan fogják föl a politikai körök. Válságról ma már jóformán senki sem beszél. Most látszik csak meg igazán, milyen alaptalan volt a bécsi lapoknak az a híresztelése, hogy Magyarországon válságot idéz elő az, ha a kormány vár önálló (habár kartelben lévő) bank mellett foglal állást. Ez az információ annyira rossz volt, hogy annak éppen az ellenkezője igaz: akkor törne ki a válság Magyarországon, ha a magyar kormány a közös bank mellett foglalna állást, vagy pedig ha a kartelbank czégére alatt holmi külsőségekért feláldozná az önálló magyar bankot. A múlt hét eseményei azonban erre nézve is eloszlattak minden kétséget. Most már világos mindenki előtt, hogy a magyar kormány csak oly tervezetet vihet be a tárgyalásokba, mely az önálló bankot tartalmazza, s amelynek önállóságát a kartel nem érinti. Ez jó tervezet, amint mondottuk, most van munkában. A magyar politikai helyzet nyugalma érdekében nagyon kívánatos, sőt föltétlenül szükséges, hogy ez a munkálat úgy essék ki, hogy az ne legyen a bankközösség burkolt, vagy burkolatlan fentartása. )tvanhetes politikát csinál. Hát a tisztelt hatvanhetesurak miért nem csináltak «paritásos» politikát? Miért vártak azzal a függetlenségi pártra? Miértelngedték a hatvanhetes politika hitelét a nagyközönség előtt tönkretétetlni? Persze, most ezt a tönkretett hitelt szeretnék visszaszerezni azzal, hogy rákenik a függetlenségi pártra a hatvanhetes politikát. Csakhogy a nagyközönségnek van esze és van szeme ,és látja azt az óriási különbséget, mely a hatvanhetesek politikája és a függetlenségi párt politikája között van. Ezzel a nagyközönséggel soha senkit sem fogjak elhitetni, hogy a külsőn bank, önálló vámterület, magyar hadsereg, delegációk eltörlése, a közösségnek minden téren való meglazítása és kiküszöbölése, hatvanhetes politika. Sohase vesződjenek hát azzal az urak, hogy a függetlenségi pártmiféle politikát csinál, bízzák azt a függetlenségi pártra, majd tudja az, hogy mit csinál. Egy- ről azonban biztosíthatjuk az urakat. Arról, hogy a függetlenségi párt sohasem fog csinálni olyan negyvennyolcas politikát, amilyennek ők szeretnék látni a függetlenségi, párt politikáját. Ezek az urak ugyanis nem képesek másként elképzelni a függetlenségi politikát, mint a fejjel a falnak menés formájában. Az okos, kitartó, következetes, lépésről-lépésre előhaladó, de meghátrálást nem ismerő függetlenségi politika szerintük már hatvanhetes politika. Ohó! ez ellen tiltakozunk. A hatvanhetes politika — négy évtizede tanúságai szerint — csak Rückwärtekonzentrivungokat ismert. Egész sorozatára tudunk rámutatni a nemzeti jogoknak, melyeket a tőrőlmetszett hatvanhetes politika meggyöngített, kezdve az Ujónezjutalék megajánlásának jogától egész a nemzet gazdasági életének teljes szolgaságba sülyesztéséig. Ezért lakott torkig a nemzet a hatvanhetes politikával. És ezért nincs annak számára semmilyen formában föltámadás, még abban a formában sem, hogy — ráfogják a függetlenségi pártra. . Az a sok zagyva beszéd a függetlenségi párt «hatvanhetes politikájáról» kezd már unalmassá lenni. A hatvanhetes publicisták most sorjában, szajkó módjára azt emlegetik, hogy a függetlenségi párt paritásos, de lényegében hátbizony nem töröm tovább a fejemet. De kényszeríteni senkit sem akarok. Aki önök közül másként érez, az hagyja el a századot még ma, mert aki még reggel is itt lesz, az már aztán az én parancsnokságom alatt áll és nekem tartozik engedelmeskedni. ■ A magyar tiszteknek jól esett ez a beszéd, hiszen ők így kívánták azt magukban. Jókedvűen kaczintottak hát még egyet, köszöntek a kapitánynak, azzal ment ki-ki a dolgára, hogy reggelig mind rendben legyenek. ) Reggel korán felsorakozott a század; lovaikat tartva, vidáman tekintgettek az érkező tisztek felé a legények. Csak az a másik osztrák báró és a magyar gróf hiányzott. Ők még az éjjel összepakoltak, a lovaikra ülve, elhagyták a falut. A többi mind ott maradt és a legvidámabban fütyörészett a mi bárónk, a kis hadnagy. — Hát te velünk maradtál? —, kérdé tőle az egyik főhadnagy. — Pedig te osztrák vagy. — Én arra megyek, amerre a többi. Én a századotel nem hagyom — akármi legyen is a vége. Megszólalt a trombita. A század lóra ült. A kapitány kihúzta a kardját, elkiáltotta a vezényszót, a század megindult. Lépésben indultak a kemény országúton, majd egy puhább talajra érve, ügetésbe fogták a lovakat. Attól aztán fel is indultak. Amikor ismét lépésbe tértek vissza, a kapitány pihenőmenetelt vezényelt, alegénység nótáira gyújtott s Úgy haladt a század, vígan énekelve, hazafelé. A mi bárónk ugyan azon az egy-két káromkodáson kívül, amit a huszároktól tanult, egy árva szót sem tudott magyarul, de a. nótát velük dudeltatja.../* -Estére már a határ közelében voltak. Elszállásolva magukat egy kis faluban, másnap korán reggel indultak ismét útnak. A nap ragyogóan sütött. A huszárok tudták már, hogy közel van a határ, — egyre vidámabban nyomogatták paripáikat. Kapitány úr! — szólította meg az egyik főhadnagy a kapitányt, — mindjárt a határon leszünk; szép volna, ha ott egy perekre megadnánk és te tartanál a századnak valami szép beszédet. Annak örülne a legénység és akkor jobban győzné a strapácziót. — No jó, —■ mondd a kapitány — de hát mit mondjak? — No hát azt, hogy most átlépjük a mi hazánk határát, aztán még egy pár Szót, valami okosat. — Hm, azt könnyű mondani, de mi legyen az az «okos» szó? Hopp, megvan, — gondold magában az öreg, mert eszébe jutott az, amit rövid idő előtt az orvostól hallott. A kapitány úr ugyanis az utolsó időben sokat panaszkodott szédülésről. Felnyomásai voltak. Néha-néha el-elfeledkezett, egyről-másról, — elhivatta hát az orvost a városból, aki őt alaposan kifaggatta, megvizsálta, aztán azt mondotta neki, hogy ne igyék olyan sokat, akkor elmúlik a baja. A sok ital ártottmeg neki, mert az agy velőre hat és gyengíti az észbeli tehetségeket. Ez okos beszédvolt, gondola magábanés a határra érve, nyugodt lélekkel állította meg a századot, szólván hozzájuk ekképpen: — Legények! Most a mi szeretett hazánk határához értünk! Ez a mi hazánk határa. No hát azt mondom nektek, hogy ne igyatok sokat, .ipert ,aki sokat iszik,, az buta lesz. Azzal, mint aki dolgát legjobban végezte, megindította a csapatot. — A beszéd rövid volt, de velős, — mondták rá a tisztek és masíroztak tovább. . Hát, amint egy lankás helyre érve, egy előttük partosodó domb felé tartanának, a domb mögül egy pár sisak tűnik fel ragyogva a nap sugaraiban, nyomukban egy egész vértesezred kanyarodik fel a domb tetejére. A kapitány, megállítva a századot, tiszteleg, és az ezredes felé lovagol, aki a tisztikarból környezve, az ezred élén lovagolt. — Hová mennek és miért? — kérdé a kapitánytól. — A Vett parancs szerint Magyarországba — és azt, zsebéből kihúzva, átnyújtotta a vértesezredesnek. Amikor ezt az ezredes átolvasta, röviden igy, szólott.: — Hivassa ide a többi tiszteket is. Azok a kapitányintésére azonnal az ezredes elé sorakoztak. — Adják át a kardjukat a profitnak, — kiáltott reájuk nyersen az ezredes és az ámuló tiszteket kardjuktól megfosztva, egy századost komandirozott a huszárszázad elé, aki azt visszafordítva, vezette ismét vissza elhagyott helyükre. A tisztjeiktől megfosztott huszárok mit tehettek mást: engedelmeskedtek a megszokott komandónak és busán léptettek az őket vezető Vérteskapitány nyomában. Mögöttük szomorúan hangzott a vértesezred lovainak tompa dobogása. A legelső falunál, ahol pihenőt tartottak, az ezredes lovaikról is leszállította az elfogott huszártiszteket s kocsikra ültetve küldte be őket r gr ! A balkáni események. — Távirati tudósítások. — Megegyezés Törökországgal. Konstantinápoly, február 1. 11 A nagyvezér közölte tegnap néhány diplomatával, hogy az osztrák-magyar-török entente-jegyzőkönyv végleges elfogadása elé nem fog akadály gördülni. A török-bolgár afférról úgy nyilatkozott, hogy reméli annak rendezését. A kárpótlás jogi természete. 1n Bécs, február 1. (Saját tud.) A külügyminisztérium tudvalevőleg a megszállott tartományokban lévő volt török birtokokért, kárpótlás czimén, megállapított harmadfélmillió font sterling fizetését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy megállapítandó, váljon török állami birtokokról, vagy pedig a két tartomány birtokairól van-e szó. A külügyminiszter abban állapodott meg a török kormánynyal, hogy ezt a kérdést eldöntés végett Teslára, a Dette publique német képviselőjére bízzák. Ez, mint választott bíró, tegnap — hír szerint — úgy döntötte el a kérdést, hogy a szóban lévő boszniai és herczegovinai uradalmak a török állam tulajdonát képezték. Aggasztó helyzet a szandzsákban. Szerajevó, február 1. ] Plexijéből jelentük: Az itteni szerbekés mohamedánok közti viszony Szecerovics szerb polgár legutóbb történt meggyilkolása folytán kiéleződött és már összeütközésektől tartanak. A hatóságok katonai őrizet alá helyezték a Várost, hogy megakadályozzák a vérontást. A muzulmán lakosság állandóan retteg montenegrói részről bekövetkezhető hirtelen betöréstől. Eddig azonban a szandiákban nem bukkantak fel montenegrói, vagy szerb bandák. A bojkott: Konstantinápoly, február 9. (Magánt.) Said Taho Ulema, kurd képviselő egy hozzáintézett kérdésre kijelentette, hogy az a hír, mintha a kurd teherhordók a kurd képviselők rábeszélése folytán elhatározták volna, hogy a bőj kettőt még az AUsz