Magyarország, 1909. október (16. évfolyam, 232-258. szám)

1909-10-01 / 232. szám

••^Btwrap^V 1509/ penfel­,’ öEixKier !Es, /H­AGYAttORSZÁG3 sági önállóságért viaskodó függetlenségi pár­tot, mint a bécsi orgánumok. A közös ellenség ellen kell fegyverkeznünk, írja tovább az érintett sajtó­orgánum. De hát mért nem teszik ezt a hatvanhetesek ? . Mert hiszen Ők most szervezkedni próbál­nak, de nem a nemzeti ügy, hanem éppen oly kibontakozási tervezet mellett, amelynek ér­dekében hetek óta verik a bécsi lapok a nagydobot. Szervezkedni próbálnak az 1935- ben általuk is elfogadott gazdasági önállóság programmja és a függetlenségi párt ellen. Az egységet tehát nem itt, hanem a bécsi körökkel keresik. ';' 1" I / A könyvtári bizottság október hó 4. napján,­ hétfőn délelőtt 9 órakor a képviselőház elnöki beb fogadó termében ülést tartó.­­ Változások diplomácziénkban. A „N. Fr. Pr.” diplomácziai körökből arról értesül, hogy az őszszel gróf Lü­tzow quirináli, gróf S­z­é­c­h­e­n vatikáni, gróf Berchtold pétervári és gróf Welsersheimb madridi nagy­követek meg­válnak állásuktól. Lützow helyett báró Burián István, a jelenlegi közös pénzügyminiszter megy Rómába a quirinálhoz nagykövetnek, míg pétervári nagykövet gróf Széchen lesz. Gróf Berchtold jelenlegi pétervári nagykövetet ren­delkezési állományba helyezik, gróf Wel­sersheimb nyugdíjba megy és gróf Lützow­­nak más munkakört fognak kiszemelni. Még nincs eldöntve, hogy ki lesz a nagykövet a Va­tikánnál és Madridban. Báró Barián közös pénz­ügyminiszter utódául gróf Zichy Jánost emle­getik. Erre vonatkozólag a külügyminiszter lapja, a «Fremdenblatt» azt írja : Illetékes helyen szerzett információk alapján megállapítjuk, hogy e h­í­r­e­k részben légbőlkapottak, részben pe­dig túlságosan koraiak. Eddig a diplomá­cziai szolgálatban csak egyetlen változás van folya­matban és ez Thurn gróf távozása Szófiából, aki egy évre szabadságot kért és helyére Giskra báró lépé­­­seit és a halogatás politikai indokait A kongresszus megkeresi a református és evangélikus és unitá­rius egyházakat illetve azok képviseletének elnök­ségeit és kéri azokat a következőkre: «Járuljanak együttesen az alkotmányos uralkodó elé és mutassák fel előtte az 1848. évi XX. tcz. 3. §-ának záradékát kérve annak értelmében a meghallgattatást, egyidőben nevezett egyházak ve­zetői emlékiratban forduljanak a magyar kormány­hoz és törvényhozáshoz ugyanezzel a kéréssel és ha­ tényezőktől a meghallgattatásra nézve biz­tosítást nyertek, azonnal hivassanak össze a zsinatok, mert egyházi alkotmányunk a meg­­hallgattatás törvényes formájának­ közvetítőjeként egyedül a zsinatot engedi meg. A zsinatok ezután az összes szükséglet kielégítését egybefoglaló se­gélyezést sürgessék meg a törvény alapján, amely nem egyesek, nem alkalmazottak, hanem az egy­házak fedezését rendeli el.» Balt­hazár Dezső dr. elnök, összegezvén a fel­szólalások anyagát kijelenti, hogy a szekularizál­czió követelése az elnöki felszólalásokban, vala­mint az összes jelentésekben minden alkalommal a kongresszus egyhangú helyeslésével megtörtént és ez irányban nagyszabású társadalmi és politi­kai mozgalom indult meg országszerte. Az elnökség is eljárt ez ügyben és pedig sokkal nagyobb ered­mény­nyel,­ mint amennyit maga a javaslat kiván. Még több tárgyat intéztek el és délután 3 órakor a kongresszus befejezte tanácskozásait. Változás a honvédhadbiták osztályában. A király hozzájárult, hogy a honvédelmi miniszté­rium 15. osztályát 15/a és 15/b osztályokra vál­­aszszák szét, hogy ez osztályokból egy negyedik rangosztálybeli tábornok-hadbiró, illetve a honvéd­­birák tisztikara főnökének vezetése alatt új igazság­szolgáltatási osztályt szervezzenek és hogy a hon­­védbírák tisztikarának tényleges állományát két szá­zados­ hadbíróval növeljék, valamint hogy a már fennálló tábornok-hadbírói állások egyikére egy negyedik rangosztálybeli tábornok-hadbírói állást­ szervezzenek. Beszámoló: V­á­r­a­d­y Imre dr., Nagybecske­­rek város országgyűlési képviselője, vasárnap, ok­tóber 3-án, tartja beszámolóját Nagy­becskereken, a «Kaszinó» nagytermében. Budapest, szeptember 30. / A pénzüügymi­nisztárium új államtitkárja. A hivatalos lap mai száma közli, hogy a király a pénzügyminisztérium vezetésével megbízott minisz­terelnök előterjesztésére Pap Elek államtitkári címmel és jelleggel felruházott miniszteri taná­csost államtitkárrá nevezte ki. Az luj államtitkár régi, kipróbált, kiváló munkába a pénzügyi közigazgatásnak, hosszabb tőn át igazi szakavatottsággal vezette a hitel- és költségvetési osztályokat és a kiegyezési tárgyalásoknál is hasznos szolgálatokat tett nagy tudásával. Igazságosságánál fogva, a tisztviselői kar osztatlan becsülését és szeretetét is bírja, kineveztetése tehát a pénzü­gy­­minizstériumban örömet és megelégedést kelt. Pap Elek 1868-ban született, így csak ötvenegyeik évében van. Állami szolgálatba 1850-ben lépett mint fogalmazógyakornok; 1881-ben pénzügyi fogal­mazóvá neveztetvén ki, 1885-ban a volt pénzügyi közigazgatási bírósághoz osztották be, ahol rövide­sen miniszteri fogal­mazóvá lett; majd a pénzügy­minisztériumban 1891-ben miniszteri titkárrá, 1896-ban osztálytanácsossá, 1903-ban minified tanácsossá ez év április havában pedig czimzetes államtitkárrá lett. Az 1900. évben nagy érdemeiért a király a III. osztályú vaskoronarenddel tüntette ki. A képviselőház bizottságaiból. A gazda­sági bizottság október hó 4-ik napján, hátfőn dél­előtt fél 10 órakor a képviselőház elnöki elfogadó termében ülést tart, melyre, a tagok okvetlen­­megjelenését kérik, sokkal jobban sajnálta. Egyszerre elevenedett meg, és egyszerre lett üres a lelki világa. Paradox­ érzések keltek birokra egymással a fáradt beteg lelkében, és a győzelem pálmá­ját egyikük sem tudta magához ragadni. A boldog műlt, és a halálosan szomorú jövő vias­kodtak­ egymással, és vesztes közülük csak egy harmadik volt, és ezt a harmadikat Mel­lemének hívták. Mailernének. Csak Mü­llerné­­nek. Sem isteni dívának, sem egyszerű szám­nak, amivel a Kerepesi-temetőben szokták az olcsó, gondozatlan sírokat megjelölni. Mert Müllerné, az énektanárnő volt az, aki egy pil­lanat alatt élte végig Újból a múltját, és aki hirtelen rémesen tiszta tekintettel látott a jövőbe. És mi is volt ez a jövő? Tanítványai elhagyták, — hisz világosan megmondta a szeplős kis ügyvédné, hogy miért, —­ és így egyedüli perspektíva gyanánt csak az a hely látszott valószínűnek, amit reggel a vicze házmester jelölt ki oly jóslatszerűen a szemétpénzzel kapcsolatosan. Müllerné megborzadt egy perezre és azután átment a konyhából a lakószobájába. Nehéz­kesen maga alá szedte a csugos czipős lábait és leguggolt a lavendulaszagú, fénymázos szek­rénye elé. Valami rozsdás kulcsot halászott ki a szoknyája kenyérmorzsás zsebéből és azután lassan, óvatosan nyitotta ki a szekrény alsó, fehérneműnek szánt fiókját. Rég elváligult, nyomtatott papiros arzént fájdalmasat, sejtel­meset, amikor kitolódott a fiók a szekrény aljából. Csupa kritika volt a nyomtatott pa­piros. A Müllernéről irt hőkölő, hizelgő kri­tika, nyomtatott tiszavirágok. Az öreg asz­­szony feltolta a pápaszemét a homlokára és félhangon,­­Kinnyögve kezdett el olvasni. Mire a végükre ért, átélte volt újból az egész életét. "A ragyogó, dicsőségteljes életét, amiről a ki­vágott újságlapok beszéltek és a szomorút, a szerencsétlent, ami utána következett. Nesun maggior dolore che ricordarsi del tempo fe­­lice nella miseria. Dante mondta és az a sze­gény öreg asszony, akinek önkéntelenül tolód­tak fonyadt ajkai közé a fenti szavak, úgy érezte, hogy senki nagyobb, emberibb igazsá­got nem mondott soha, mint az olaszok hal­hatatlan költő-királyai. A szive, az a fáradt, szomorú szive, oly mérhetlen fájdalommal telt meg hirtelen, hogy még talán a kis unokáját sem látta volna meg ebben a perezben, ha az apró emberke valahogyan eléje került volna. De nem került. Nem őt látta. Egészen más volt az, amit látott: csendes, elhagyott fakeresztes dombot a temető szélén. Domb. Fakeresztes domb és a domb alatt egyszerű, fekete koporsó. Ingyen lakás. Évnegyed és szemétpénz nélkül. Az. És ebből a szomorú, kis utolsó lakásból mintha magnetikus suga­rak áradtak volna a szomorú asszony felé. Valami halálos álmosság lett úrrá a lelke felett. Látta magát a koporsóban. A selyem­ruhájában látta és szép, fehér párnán­­ nyu­godott a feje, összekulcsolt, ránczes ujjai közt ott tartotta az elefántcsont-feszületet, azt, amely az ágya felett lóg és amelyet a kérma­­anyjától kapott, amikor régen, Istenem, de régen, konfirmálták. És ezek a víziók oly szé­pek voltak. De olyan szépek, olyan hívogatok! Hát van szebb dolog a világon, mint az örök nyugalom, az örök pihenés a nirvána szóval? Müllerné úgy találta, hogy nincs. Hirtelen elhatározással felkapta a szekrény fiókjából kedves emlékeit és vitte őket a kályha felé. Az apró, rozsdás vaskályha kitátotta a fogat­lan száját és a következő perc­ben a gyom­rában tűnt el minden, ami valaha rózsaszínű volt az öreg Müllerné életében. Müllerné vé­­gighúzott egy szál gyufát a vaskályha olda­lán, libbent az apró láng és felgyűlt tőle a múlt. Dohogott a vasszörny, ágaskodtak a f­­ elsárgult papiroslapok és kesernyés füst to­lult ki a kályhaajtón az öreg asszony arczába. Ez maradt az életéből. Füst, kesernyés, rossz szagu füst... Müllerné hosszan — anélkül, hogy látott —­ tekintett a tűzbe és azután, felnyitotta a­ szoba közepén lógó egykarú gázfüggő szelen­­tyű­jét. A halálos méreg lassan, szivárogva ült nászünnepet a levegővel a kicsiny udvari szo­bában és nem telt bele két perez, Müllerné már úgy érezte magát, mintha kriptaszag len­gené körül. Az elmúlás denevérszárn­yú an­gyala röpködött minden kétséget kizárólag a halántéka körül. Szinte érezni vélte a szár­nya suhintását a halántékán. A szíve a torká­ban dobogott és a gondolatai összekuszálód­­tak. Csak egy érzése maradt tiszta, az, hogy megoldotta az élet legnagyobb problémáját. Mert a halál meg az élet — Müllerné úgy, érezte­­— nem ellentétes fogalmak. Nem. Foly­tatólagos, elkerülhetetlen megoldása csak az egyik a másiknak. Igen, Müllerné hirtelen na­gyon rosszul kezdte érezni magát. A lé­­lekzete el-elakadt, mintha valami láthatatlan óriás rakta volna a húsos markát a mellére —■ és ideges reszketés fogta el a sovány, hegyes térdeit. Ez a vég, tagolta szinte gé­piesen és hanyatt dúlt az ágyára. Annyi erejig­ még volt, hogy levetette az elefántcsontfeszü­letet a falról és azután összekulcsolta a ke­zeit. Egy darabig mintha még zenét, jól is­mert opera-melódiákot hallott volna és azután hirtelen sötétség borult a lelkére. Nem volt öntudatnál többé, amikor a nap, a világ ki­rálya lassan, vonakodva siklott le az ég pe­reméről, hogy utolsó sugaraival bearanyozza­ azt a szobát, amelyben egy lélek mondott épp­ búcsút a testének. A horvát képviselők mentelmi ügye. A képviselőhöz mentelmi bizottsága tegnap nem tár­gyalta a h­orvát képviselők mentelmi ügyét, amely napirendre volt tűzve. Az iratokhoz ugyanis 114 horvát lapban megjelent czikk volt csatolva és miután a magyar képviselők a horvát nyelven írt czikkek­et nem értik, a czikkek magyarra fordítása vált szükségessé, ami Zágrábban fog eszközöltetni. Az Ors­Z­ Református Lelkész Egyesület ma folytatta Detreczenben kongresszus tanácsko­zásait. Az egyesület Kocsis József előadása után a­­Magyar Közös Bevásárlási Szövet­ség­ országos szervezése tárgyában intézkedett. A református kultusz reformja tárgyában javaslat­­szerkesztő-bizottságot küldtek ki, C­s­i­k­y Lajos t­eo­lógiai dékán elnöklete alatt. Nagy István az 1848 évi XX. tcz. végrehajtási ügyét ismertette, valamint a javaslat hiányait és újabb sérelmes megszegé­

Next