Magyarország, 1913. április (20. évfolyam, 77-102. szám)

1913-04-01 / 77. szám

, Tisza István és Lukács László neve örökre összefonva, összeforrva marad, és hiába erőlködik egyik is, másik is, hogy nevét a szégyentábláról kivakarja, nem fog nekik sikerülni. Együtt indultak el a fosztogató hadjáratra a nemzet jogai, javai, vagyona ellen, nekik tehát együtt is kell megbukniok. Van valami maga­sabb erkölcsi igazságszolgáltatás abban, hogy amikor már megutálták egymást, nem képesek egymástól szabadulni, és görcsösen, elvárhatatlanul összefonódva, egymást merítik a víz alá. A helyzet. — Saját tudósítónktól Budapest, márczius 31. Amióta a Tisza—Lukács-uralom boldogítja Magyarországot, azóta Bécsben egyebet sem tesznek, mint újabb és újabb követelésekkel nyomorítják az országot. Amint a véderő­reformból törvényt csináltak, s az alkotmá­nyos törvényhozást az erőszak törvényalkotási módszere váltotta fel, Bécs csodálatos találé­konyságot tanúsít újabb követelések támasz­tásában. Alig pár hete, hogy a külpolitikai bonyodalmak által indokolva, ötszázmilliós hadügyi követelést szegeztek a nemzet mellé­nek. Nyomon követte ezt az újabb létszám­­emelésnek híre. Először csak harminczezer főnyi emelésről volt szó, talán azért, hogy ne ijedjen meg a nemzet. Mára azután a bécsi lapok autentikusan köztik a közös mi­nisztériumoknak a magyar és osztrák kor­mánynyal létesített végleges megállapodását a létszámemelésre. Eszerint ötvenezer fő­nyi újonczlétszámemelésben álla­podtak meg, ami százmillió költség­­többletet involvál. Ez a százmillió azonban csak szervezési költség, s természetes, hogy az ötvenezer ujoncznak évi ellátási költsége számos millió évi költségemelkedést jelent. A bécsi tekintélyes lapok unisono erről az újabb megterheltetésről írnak, s azzal indo- IW——------irr-i^T-irr-ii -----------------------------fm* kolják ezt a ránk nézve elviselhetetlen és teljesíthetetlen megterheltetést, hogy Né­metország Ii­adse­regfejlesztésével lépést kell tartanunk. Ezzel szemben Mába emeljük fel mi tiltakozó szavunkat, hiába han­goztatjuk, hogy nekünk nincsenek semmiféle hódítási aspirációink, — mi békében akarunk­ élni mindenkivel, — a mi óhajtásainknak és akaratunknak nincsenek szószólói és nincsen foganatja. Minket a szabadelvű és a munka­párti rendszerek néma adóalannyá alacsonyí­­tottak, akinek nincsenek jogai, csak kötele­zettségei. És ha már tehetetlen, számba sem jövő fizetőgéppé lettünk, még csak az időt és alkalmat sem válogatják, hanem akkor akarják a ter­heknek a fojtogató hurkát még szorosabbra húzni, amikor a katonaság sze­repe előttünk a leggyűlöletesebb és az­­egész hadsereg a legnépszerűtlenebb. Igaz, hogy Bécs szempontjából a mai idő a legalkalma­sabb a nemzet teljes leigázására, mert szol­gálatkészebb és szolgalalkabb többség még sohasem állott rendelkezésükre, mint a nem­zeti munkapárt. , Az ellenzék a parlamentben el van némítva. Aki tiltakozó szavát fel merné temetni az egyre fokozódó abszolutizmus ellen, azt Tisza Pavlik kezére adja. A többségi abszolutizmus ellen való képviselőházi küzdelemnek erkölcsi aka­dályain kívül ott áll a fizikai erőszak­ tor­lasza is, és ott fog állani a jövőben is. Tisza már kinevezte a parlamenti őrség tag­jait, legénységét és tisztjeit, s májustól kezdve ez a válogatott legénység fogja teljesíteni Pavlik undorító­­munkáját. A vitéz gárda ki­nevezésének név szerinti közzététele még ké­sik, tisztán a kíméletből. Jól tudja Tisza is, s jól tudják a válogatott legények, hogy un­dok vállalkozásukért bajtársaiknak és az egész társadalomnak megvetése fordul feléjük, s amint nyilvánosságra kerül kinevezésük, ki lesznek közösítve a tisztességes társadalom­ból. Ezért hát várnak a fényes névsor köz­lésével egészen az utolsó pillanatig, az ak­­czióbalépés idejéig, de már előzőleg elfoglal­ják a kaszárnyává alakított képviselőházat. — Férjhez fogjuk adni.­­■— Tizennyolcz éves. — Úgy tudom, az anyja is... No jó, hát nem hozom elő többet. De, eltekintve minden­től, egy kifejlett, egészséges, leány, férjhez mehet tizennyolcz éves korában... — Ugyan, kihez? Az itteni fiatalemberek'... . ■— Szó sincs róla! Ezeknek­ az inczifinczi le­gényeknek, akik itt a korzón, a lányok kö­rül lebzselnek, dajka való, nem feleség. Ezek közül ugyan egyikre sem bíznám­­ a Gá­bor Lenke leányát. De tudok valakit... Azzal, hogy az egész ország háborog a nyo­morult rendszer fel­en és hogy a tiltakozó és bizalmatlan törvényhatóságok száma ismét megszaporodott Szabolcs vármegye súlyos íté­letével, a haladó karaván nem törődik. A létszámemelés. A «Belt» vasárnapi számában a létszámemelés dolgában a következőket írja:­­ [ A hadügyminisztériumnak] az a szándéka, hogy az újonczlétszám fölemelését m­é­g a nyári szünet előtt nyélbe üsse. Lili­kács László legutóbbi kihallgatása is les­zel a kérdéssel függ össze. Az ujonczlétszám fölemelését illető előze­tes tanácskozások már befejezést nyertek. Ezek a hadsereg állományát évi 50.000 u­j­o­n­c­c­s­a­l fogják fölemelni, s minthogy kétéves szolgálat van, évenkint 26.000-rel több ujonczot követelnek. Ez a létszámemelés természetesen tetemes költséggel jár. A szükséglet részben egy­szeri, részben állandó jellegű. Az egyszeri szükségletet körülbelül százmillió koro­nára teszik, de ezt több évre fogják felosz­tani. . A miniszterelnök nyilatkozata: Lukács László miniszterelnök a «P. Lloyd» egy munkatársa előtt kijelentette, hogy jól érd magá­t s nem fáradt bele a politikai küzdelmekbe. Majd a helyzetről szólván, a többek között ezeket­ mondta: — A kormány mindazokat a feladatokat, ame­lyekre vállalkozott, megoldotta. Véderőreform, vá­lasztói törvény, házszabályrevizió mind tető alá került. Annak a kormánynak, amely ilyen ered­ményekre mutathat rá, nincs oka, hogy gör­csösen ragaszkodjék a hatalomhoz. És ha int az óra, hogy búcsút vegyenek a hatalomtól, a becsületesen teljesített hazafias kö­telesség nyugodt öntudatával cselekszik meg ezt De hogy az ország kára nélkül elmehetnek, ebből még nem következik, hogy a kormány meg is barátkozott már a visszalépés gondo­latával. Ha az ellenzék azt hiszi, hogy egy olyan kormány, amely bevált, pusztán azért, mert bevált, átadja a helyét ellenfeleinek, ez olyan po­litikai balvélemény, amelybel az ellenzék soraiban oly gyakran találkozunk. De azok a faktorok sem osztják ezt a véleményt, amelytől a kormány sorsa függ. A schönbrunni váratlanul jött audienciára nézve azt mondja Lukács, hogy csalódik az ellenzék,­ ha azt hiszi, hogy ez a kormány elejtését jelen­kedjék, a megrémült szülők még sokáig ta­nakodtak a távol fekvő hálószobában. — Láttad ? — kérdezte Mészárosné az iz­galomtól elfúlt hangon, miközben remegő ke­zével alig tudta megoldani ruhája szalagját — még a mozdulatai is... Mikor nekem kezet csókolt, aztán fölvetette a fejét és ment ki... A léptei... A csipője ringása... Mintha csak káprázat volna... Egyszer láttam azt az asz­­szonyt a templomból kijönni... És mindig előttem van... Mészáros a könyveit szedte elő, amikből az ágyban olvasgatni szokott. Ez a munka lát­szólag annyira elfoglalta, hogy nem felelt. — Hiába volt hát minden fáradozásom, — aggóskodott tovább az asszony. — Ez a vég­zetes hasonlatosság, mintha gúnyosan kaczagna a szemembe : «lerombolok mindent, amit építet­tél...» — Még nem tudhatjuk­, fiam, igyekezett őt megnyugtatni Mészáros, nem sok meggyő­ződéssel a hangjában. — A külseje... Nos, az letagadhatatlan... De nem következés azért, hogy örökölte annak az asszonynak a kárhozatos hajlamait is. («Az az asszony...» Egymás közt csak így beszéltek az első Mészárosnéról.) — Mindössze huszonnégy órája, hogy vele vagyunk. Ezalatt nem ismerhettük ki. A bi­zonyítványai nagyon szépek, úgy tanulmányai, mint magaviseletét illetőleg. Már pedig ez az Orsolya-szüzeknél sokat jelent! Mindenesetre, most már rád hárul a kötelesség, hogy to­vább is... — Isten ments! Ezt a felelősséget én nem vállalom! —— Mit akarsz hát?­­ — Nos? * — Fejér György... — De hiszen az... —­ Harminczhárom éves, meglett, komoly férfiú. Szép állása van. Minden tekintetben megfelelne. Mészárosnak aggodalmai voltak. — Úgy hallottam, pénz kell neki. — Szót sem érdemel. Egy kis adóssága ma­radt még kora fiatalsága viharos éveiből. Be­éri, ha azt kifizetjük. Én már informáltattam magam. — Mégis! A korkülönbség igen nagy! — Az a tizenöt esztendő? Hány boldog há­zasságot tudok, ahol a férfi még idősebb, ott van Turczinszkyné. Ugyan kivel cserélne? —• Igen. De ez az ember, ez a Fejér... — Nem Adonisz, az igaz. De ez is gusztus dolga. Némelyek határozottan érdekesnek ta­lálják. Különben is, mit akarsz? Megvárni, amíg a házad megint botrányköve lesz a vá­rosnak? Ez hatott. Semhogy egyébről ne pletykájá­nak, mint az ő tisztességes házáról, inkább vigyék a leányt minél hamarább­ ül. És gyorsan ment minden, mint a mes­ékben szokás... Néhány napig volt csak otthon Mária, mi­kor egy délután Fejér György, városi főmér­nök látogatott el hozzájuk. Alig szólt a leány­hoz, csak koronként vetett rá kutató pillan­tást, ami fejébe kergette a vért... Legjobban szeretett volna kifutni a szobá­ból, de mozdulni sem tudott a zavartól és ijedtségtől... A mérnök ezentúl mind gyakrabban ment. Most már ebédre is hivatalos volt vasárnapon­­ként, amikor délután kirándultak Mészárosok szőlőjébe. Későbben a család egészen kiköltözött a csinos nyaralóba. Fejér most sem foglalko­zott többet a leánynyal, mint bent, a város­ban. Hagyta, hogy könyvvel a kezében órá­kig üljön kedvencz helyén, a hegy aljában, az orgonabokrok tövében. Mária nem olvasott, csak­ töprengve nézett maga elé és mindig összerezzent, valahányszor a zömök férfialakot megpillantotta az út felső részén. Ilyenkor hirtelen felnyitotta a köny­vet ... De Fejér nem ment le hozzá, hanem újra visszatért a verandára, ahol leendő apósával késő estig kvaterkáztak.­­ Aztán egyszer csak azt mondták neki:­­ — Férjhez fogsz menni Fejér Györgyhöz! Semmi többet. És ő egy szóval sem ellen­kezett. Megszokta kicsikorától, hogy Úgyis hiába, a szülői akarat ellen nincs appelláta. — Most itt az ideje a lefekvésnek. És ő ment szépen feküdni, holott boldog kis pajtásai még akkor keringőztek javába a fák alatt* MAGYAROESSAG Budapest, 1913. kedd, április 3.

Next