Magyarország, 1914. május (21. évfolyam, 105-128. szám)
1914-05-05 / 107. szám
IO MAGYARORSZÁG Budapest, 1914. kedd, május 5. visszavonulni. Francia részről 9 ember elesett, 25 megsebesült. Véres harcok Mekkában London, május 4. (Saját tudósítónktól.) Mekkában a lakosság és az új török kormányzó között konfliktus támadt. Felkelés tört ki és véres harcok folynak. A kormányzót elfogták. A pétivári honvéd-ereklyék Horváth Ignác alezredes levele Károlyi Mihály grófhoz A pétervári út hírével kapcsolatban egy pétervári lap közlése nyomán felröppent az a hír is, hogy ha az ellenzéki képviselők csakugyan elmennének Pétervárra, a cár visszaadná a Rákóczi-lobogókat és a 48-as szabadságharcban orosz kézre jutott honvédzászlókat. A hír a negyvennyolcas honvédek sorában igen nagy örömet keltett s a 48-as erdélyi hadsereg rangban legnagyobb, korban legidősebb katonája, a százéves K. Horváth Ignác alezredes is megszólalt ez örömhírre. Károlyi Mihály grófhoz, az országos függetlenségi és 48-as párt ügyvezető elnökéhez intézett levelében annak az óhajtásának adott hangot, majha Gábor Áron kivitt ágyúit is hazahoznák. Az agg szabadságharcos, aki első honvédtiszt volt, akit az első orosz intervenció alkalmával 1849 február 6-án Vízakna és Déva között Szentpéternél a kozákok összevagdaltak, most száz évvel vállain Bem hadserege élén tisztelegni óhajt avisszahozandó honvédzászlók előtt, ezért ezt a megindító hangú levelet intézte Károlyi Mihály grófhoz: " Kolozsvár, 1914 április 29. Kedves Gróf öcsém Uram! Olvassák nekem a lapból (mert, sajnos, én nem látok olvasni), hogy Gróf Elnök Öcsém Uramék hazafias akciójára az orosz udvar a magyar nemzet nagyrabecsülése jeléül készül visszaadni azokat a zászlókat, melyeket mi, mint honvédek 1848/49-ben vérünk hullásával avattunk fel a nemzet szent ereklyetárgyaivá. Egy ismerősöm járt a kiegyezés után Szentpéterváron, a 70-es években; tőle tudtam meg azt, hogy a Mátyás-huszárok általam vezetett harmadik divíziójának zászlója is odakerült. Szemtanú e zászlót a cezárevics lakása közelében levő épületben látta. Szivem megdobbant, ereimben a vér fiatalos erővel pezsgett, midőn a zászlók visszaadásának hírét olvasták előttem. El sem tudom képzelni, hogy az én divízióm zászlója, mely alatt annyi véres küzdelmet, annyi diadalt arattunk, hogy kerülhetett Szentpétervárra... Annyit tudok, hogy én oda nem adtam senkinek, sem a fegyvert senki előtt le nem tettem. Engem megfosztottak kedvenc lovamtól, mely annyi véres küzdelemnek hűséges segítőtársa volt, elvették értékeimet, bebörtönözlek. Ha már ilyen nemeslelkű a Felséges orosz uralkodóház a mindvégig vitézül küzdött magyar hős honvédek emlékével szemben, óhajtanám, hogy becsülésnek jelét adná azzal is, hogy Gábor Áron ott őrzött ágyúit is bocsájtaná nemzetünk kegyelete számára vissza. Második óhajtásomat Gróf Elnök öcsém Uram is könnyen teljesítheti. Midőn ugyanis hazahozzák ez ágyuk és zászlókat, a küldöttség e szent ereklyéket képező tárgyakkal visszatérő útját Erdély felé irányítsa. Álljanak meg egy napra itt Kolozsvárt. Adjanak nekünk, Bem hadserege honvédeinek alkalmat, hogy még egyszer itt összegyűlhessünk s e szent emlékek előtt tisztelegve, a sírig tartó hazafias érzésnek kitezést adhassunk. Százegy életévébe lépő korommal még egyszer szeretnék Bem hadserege számban megfogyatkozott sorai élén megjelenni, hogy ■talán utoljára a nagy eszmékre emlékeztető hadi jelvények előtt egy hosszú élet szent érzését egy mély sóhajtásban kifejezhessem. Ezután jobb lesz, ha mi, 48-as honvédek, mindnyájan meghalunk. Hiszen a mai fiatalság példánkat amúgy sem követi, egy-két tiszteletreméltó kivételétől eltekintve, nem is ismernek bennünket s legfölebb csodálkozni tudnak azon, hogy mi életünket ma is képesek lennénk feláldozni azokért az eszmékért, amelyek iránt való rajongásunkat ők egyáltalán nem értik. S ha megérkeznek majd Kolozsvárra, mélyen tisztelt Elnök Úrék, hagyják e város falai között Bem hadsereg ágyúit és zászlóit s a székesfővárosba csak a többi ereklyétvigyék. Itt sem hiszem, hogy méltóbb Pantheont állíthatna a hazafius kegyelet ezek jövendő számára való megőrzésére. De tán lesz annyi kegyelet, hogy az ágyukat koporsóink alá teszik ravatalnak, lobogóinkat pedig koporsónkra terítik szemfedőnek . . . A magyarok Istene áldása kisérje, mélyen tisztelt Elnök Ur, kedves gróf öcsém Uram minden lépését hazafias fáradozása körül. Igaz tisztelettel szerető bátyja K. Horváth Ignác. Egy magyar főorvosnő Midőn Magyarországon tizenhét esztendővel ezelőtt az egyetemre bocsátották a nőket, az illetékes körök bizonyára nem gondoltak arra, hogy aránylag rövid idő alatt a magyar nő ragyogó eredményt fog felmutatni a tudományos pályán. Annál kevésbbé gondoltak erre, mert a tanulási szabadságot inkább a külföldi példák miatt adták meg a nőknek, mintsem komoly meggyőződésből. Mert,hogy kezdetben nem vették komolyan a tudós nőket, az szent igaz; nemcsak az általános közvélemény volt ellenük, hanem maga a kultuszminisztérium is, amely alig hogy észrevette a nők tudományos pályára való tömörülését, rögtön meg is nehezítette az előzőleg feloldott tanulási szabadságot a 69060/1905. rendelettel. Ez a megnehezítés azonban semmi esetre sem korlátozta a dolgozni akaró nő becsületes törekvését, mert ennek dacára is ma már szép számmal akadnak a magyar nők közül olyanok, akik tudományos pályán keresik meg kenyerüket. Az orvosnők közül meg éppenséggel nem is olyan régen egy nagyszabású eredménynyel számoltunk be: Markbreiter Irén orvosszakértőnő kinevezésével. Most ismételten lemúlhatunk egy magyar orvosnőt, aki becsületet teremtett a maga és kolleganői számára. Ez a fiatal leány Győri Bella dr., akit egy évvel ezelőtt beválasztották a Charitas-Poliklinika főorvosi karába. Ő a második főorvosnő Magyarországon, mert jóval előtte már Marosvásárhely állami szemkórházában kinevezték az első női főorvost .• Genersich Margit dr.-t. Felkerestük ma Győri Bella dr.-t, aki a következőkbek világította meg a magyar orvosnők helyzetét : • Budapestet ebben már meglőzte Marosvásárhely, amennyiben ott már évekkel ezelőtt kinevezték Genersich Margitot főorvosnak az az állami szemkórházba. Én, egy esztendővel ezelőtt nyertem el a főorvosi kinevezésemet s igy most Genersich Margittal együtt ketten vagyunk az országban női főorvosok. Mindössze nyolc esztendős orvos vagyok. Ebből hat évet különböző klinikákon töltöttem el s csupán két esztendő óta van privát prakszisom. Alig egy esztendőre, — midőn megkezdtem a külső gyakorlatot — kaptam meg a főorvosi kinevezésemet. Persze, ezt nem is mertem remélni s igy természetesen nagyon boldog voltam. De annak, hogy beválasztottak a Charitas-Polikclinika főorvosi karába, általános szempontból is örültem, mert ez a precedens remélnem engedi, hogy a többi kolleganőm működését is hasonlóképpen értékelni fogják. Ugyan fél esztendeig, mint helyettes már vezettem a poliklinikai rendelést s éppen ennek köszönhetem a főorvosi kinevezésemet, mert ezen fél esztendő alatt a rendelés igen szépen felvirágzott. 1913-ban a poliklinikai főorvosi kar azután azzal honorálta működésemet, hogy beválasztottak engem maguk közé. Most pedig, vezetésem alatt ezen osztályon úgyszólván még egyszer akkora a rendelés, mint volt. Természetesen nagy hálával gondolok a Poliklinika főorvosi karára, amelynek húsz tagból álló testülete belátta azt, hogy mi nők is, egyenlőképpen a férfiakkal,érdemesek vagyunk vezető működésre és elsőnek adták meg a példát itt a fővárosban. Ők különben még ma is büszkék erre. Hogy, hogyan érvényesül Magyarországon egy orvosnő ? ! Bizony nagyon nehezen. Nekünk úgyszólván nemcsak a tanulás megnehezítésével kell megküzdenünk, hanem, a nagyközönség bizalmatlanságával is. És ezt nem is lehet csodálni akkor, amidőn maga a kultuszminisztérium is bizalmatlankodik az orvosnőkkel szemben, amennyiben még ma sem módosítottak azon a határozaton, amely megnehezíti a nők egyetemi tanulási szabadságát. A közönség általában rezervált a női orvosokkal szemben, nem igen bízik a komoly tudásukban. Az bizonyos, hogy nekünk, nőknek, éppen ezért férfi kollegáinkkal ellentétben, meg kell kettőztetni életküzdelmünket. És csodálatos, hogy maguk az orvoskollegáink a legnagyobb figyelemmel, a legnagyobb bizalommal és szeretettel nézik működésünket. Komolyan vesznek bennünket és nem is tesznek különbséget a férfi- és nőkollégák között. Ezt legjobban bizonyítja az, hogy nekünk nőknek nincs is szükségünk külön erkölcsi testület tömörülésére; az orvosegyesület egyformán befogad bennünket, a jogorvoslásnál épp olyan védelmet kapunk, mint a férfiak — mert a tudományos pályán nem tesznek különbséget a férfi és nő között. Most már a közönség is nagyobb bizalommal van irántunk, mint azelőtt, mert bizony szép számmal vagyunk mi nők, aki egész nagy praxist vezetünk. — A magyar feministák, ugyebár, örülnek a kisasszony főorvosi kinevezésének, amennyiben ez a kinevezés feminista érdem ? Bizonyára ön is ott van azoknak a nőknek a táborában, akik a nők egyenjogúsításáért küzdenek Magyarországon ? — Minden nő, aki dolgozik, aki a kenyerét keresi, külön tömörülés nélkül is, feminista. Hiszen az magától értetődik, mert ugyebár a dolgozó asszony öntudatos s mint ilyen, természetesen követeli is a maga emberi jogait. Én magam is, amint látja, feminista vagyok, nagy híve vagyok a nők választójogának — anélkül, hogy bent lennék a magyar feminista mozgalomban. És így van a legtöbb kolléganőm is, akik legnagyobbrészt távol tartják magukat ettől a mozgalomtól, mert azt tartják, hogy a komoly, céltudatos munka a legjobb út a nők politikai törekvésének eredményéhez. K. L’: A vasárnapi turf Hogy eljöttél újra színekkel, illatokkal izgató csudaszép május. Egy kissé hideg még a csókod, az ölelésed, a nyergeid liget orgonabokrain éjszakai fagyról panaszkodnak a lila virágok, az árnyékban még kora délután is jól esik a felső kabát, világhíres szép asszonyok ki se jöttek, vagy ha mégis kimerészkedtek, többnyire teát szűréseinek a büffében, Carslake dupla rummal kéri a grogot, de ragyogó szikrázással hull a napsugár a gyermekláncfű sárga fejecskéivel tarkított, buján zöldelő gyepre, egy faágon vidáman, szemtelenül szólal meg a sárgarigó, mégis csak május vagy le, tavasz királynője, ki diadalmasan vívsz meg a fagyos szentekkel s elhozod majd nekünk gyöngyvirág és orgona után minden illatforrás koronáját , a hársfavirágot is. A tavaszi futtatást máris elhoztad. Graciózus, ideges, május sehelletétől megzavart , finom kis kancákat, türelmetlenül kapálódzó izmos méneket nyergelnek a boxokban, a körülkerített cirkuszban szigorúan figyel a fő-félódoktor, nem ólálkodik-e a közelben valami dopinggyanús atyafi, ám egyelőre csak született főrendeket láthat arra felé sétálni. De minek is kellene doping ilyenkor, májusban, majd ráérünk azzal ősz idején, most elég dopoló alkalmatosság maga a levegő. Ott van ii, milyen frissen lépeget az öreg, hosszúszakállas Podmaniczky Géza báró, aki amellett, hogy híres lótenyésztő kapacitás, arról is nevezetes, hogy ő látta minden teremtett lélek között legtöbbször a Régizeli Hazafi dijat. Ötvenkilencedszer nézi végig a mai napon ezt a régirégi futást, amelynek ősét, az „Első hazaffiai dijat“ 1828-ban alapította tizennyolc nemes sportsman, összeadván rája ezerkétszáz darab aranyat. A' báró’