Magyarország, 1914. május (21. évfolyam, 105-128. szám)

1914-05-05 / 107. szám

IO MAGYARORSZÁG Budapest, 1914. kedd, május 5. visszavonulni. Francia részről 9 ember elesett, 25 megsebesült. Véres harcok Mekkában London, május 4. (Saját tudósítónk­tól.) Mekkában a lakosság és az új török kormányzó között konfliktus támadt. Fel­kelés tört ki és véres harcok folynak. A kormányzót elfogták. A pétivári honvéd-ereklyék Horváth Ignác alezredes levele Károlyi Mihály grófhoz A pétervári út hírével kapcsolatban egy pétervári lap közlése nyomán felröppent az a hír is, hogy ha az ellenzéki képviselők csak­ugyan elmennének Pétervárra, a cár vissza­adná a Rákóczi-lobogókat és a 48-as szabad­ságharcban orosz kézre jutott honvédzászlókat. A hír a negyvennyolcas honvédek sorában igen nagy örömet keltett s a 48-as erdélyi hadsereg rangban legnagyobb, korban legidősebb kato­nája, a százéves K. Horváth Ignác alezredes is megszólalt ez örömhírre. Károlyi Mihály grófhoz, az országos függetlenségi és 48-as párt ügyvezető elnökéhez intézett levelében annak az óhajtásának adott hangot, majha Gábor Áron kivitt ágyúit is hazahoznák. Az agg sza­badságharcos, aki első honvédtiszt volt, akit az első orosz intervenció alkalmával 1849 feb­ruár 6-án Vízakna és Déva között Szentpéternél a kozákok összevagdaltak, most száz évvel vál­­lain Bem hadserege élén tisztelegni óhajt a­­visszahozandó honvédzászlók előtt, ezért ezt a megindító hangú levelet intézte Károlyi Mihály grófhoz: " Kolozsvár, 1914 április 29. Kedves Gróf öcsém Uram! Olvassák nekem a lapból (mert, sajnos, én nem látok olvasni), hogy Gróf Elnök Öcsém Uramék hazafias akciójára az orosz udvar a magyar nemzet nagyrabecsülése je­léül készül visszaadni azokat a zászlókat, melyeket mi, mint honvédek 1848/49-ben vérünk hullásával avattunk fel a nemzet szent ereklyetárgyaivá. Egy ismerősöm járt a kiegyezés után Szentpéterváron, a 70-es években; tőle tud­tam meg azt, hogy a Mátyás-huszárok álta­lam vezetett harmadik divíziójának zászlója is odakerült. Szemtanú e zászlót a cezárevics lakása közelében levő épületben látta. Szi­vem megdobbant, ereimben a vér fiatalos erővel pezsgett, midőn a zászlók visszaadásá­nak hírét olvasták előttem. El sem tudom képzelni, hogy az én di­vízióm zászlója, mely alatt annyi véres küz­delmet, annyi diadalt arattunk, hogy kerül­hetett Szentpétervárra... Annyit tudok, hogy én oda nem adtam senkinek, sem a fegy­vert senki előtt le nem tettem. Engem meg­fosztottak kedvenc lovamtól, mely annyi vé­res küzdelemnek hűséges segítőtársa volt, el­vették értékeimet, bebörtönözlek. Ha már ilyen nemeslelkű a Felséges orosz uralkodóház a mindvégig vitézül küzdött ma­gyar hős honvédek emlékével szemben, óhaj­tanám, hogy becsülésnek jelét adná azzal is, hogy Gábor Áron ott őrzött ágyúit is bocsáj­­taná nemzetünk kegyelete számára vissza. Második óhajtásomat Gróf Elnök öcsém­ Uram is könnyen teljesítheti. Midőn ugyanis hazahozzák ez ágyuk és zászlókat, a küldöttség e szent ereklyéket ké­pező tárgyakkal visszatérő útját Erdély felé irányítsa. Álljanak meg egy napra itt Kolozs­várt. Adjanak nekünk, Bem hadserege hon­védeinek alkalmat, hogy még egyszer itt összegyűlhessünk s e szent emlékek előtt tisz­telegve, a sírig tartó hazafias érzésnek kite­­zést adhassunk. Százegy életévébe lépő korommal még egyszer szeretnék Bem hadserege számban megfogyatkozott sorai élén megjelenni, hogy ■talán utoljára a nagy eszmékre emlékeztető hadi jelvények előtt egy hosszú élet szent ér­zését egy mély sóhajtásban kifejezhessem. Ezután jobb lesz, ha mi, 48-as honvédek, mindnyájan meghalunk. Hiszen a mai fiatal­ság példánkat amúgy sem követi, egy-két tiszteletreméltó kivételétől eltekintve, nem is ismernek bennünket s legfölebb csodálkozni tudnak azon, hogy mi életünket ma is képe­sek lennénk feláldozni azokért az eszmékért, amelyek iránt való rajongásunkat ők egyál­talán nem értik. S ha megérkeznek majd Kolozsvárra, mélyen tisztelt Elnök Úrék, hagyják e város falai között Bem hadsereg ágyúit és zászlóit s a székesfővárosba csak a többi ereklyét­­vigyék. Itt sem hiszem, hogy méltóbb Pantheont állíthatna a hazafius kegyelet ezek jövendő számára való megőrzésére. De tán lesz annyi kegyelet, hogy az ágyukat koporsóink alá te­szik ravatalnak, lobogóinkat pedig kopor­sónkra terítik szemfedőnek . . . A magyarok Istene áldása kisérje, mé­lyen tisztelt Elnök Ur, kedves gróf öcsém Uram minden lépését hazafias fáradozása körül. Igaz tisztelettel szerető bátyja K. Horváth Ignác. Egy magyar­ főorvosnő Midőn Magyarországon tizenhét eszten­dővel ezelőtt az egyetemre bocsátották a nő­ket, az illetékes körök bizonyára nem gondol­tak arra, hogy aránylag rövid idő alatt a magyar nő ragyogó eredményt fog felmu­tatni a tudományos pályán. Annál kevésbbé gondoltak erre, mert a tanulási szabadságot inkább a külföldi példák miatt adták meg a nőknek, mint­sem komoly meggyőződésből. Mert,­hogy kezdetben nem vették komolyan a tudós nőket, az szent igaz; nemcsak az általános közvélemény volt ellenük, hanem maga a kultuszminisztérium is, amely alig hogy észrevette a nők tudományos pályára való tömörülését, rögtön meg is nehezítette az előzőleg feloldott tanulási szabadságot a 69060/1905. rendelettel. Ez a megnehezítés azonban semmi esetre sem korlátozta a dol­gozni akaró nő becsületes törekvését, mert ennek dacára is ma már szép számmal akad­nak a magyar nők közül olyanok, akik tu­dományos pályán keresik meg kenyerüket. Az orvosnők közül meg éppenséggel nem is olyan régen egy nagyszabású eredménynyel szá­­moltunk be: Markbreiter Irén orvos­­szakértőnő kinevezésével. Most ismételten­­ le­múlh­atunk egy magyar orvosnőt, aki becsüle­tet teremtett a maga és kolleganői számára. Ez a fiatal leány Győri Bella dr., akit egy­ évvel ezelőtt beválasztották a Charitas-Poli­­klinika főorvosi karába. Ő a második főor­vosnő Magyarországon, mert jóval előtte már Marosvásárhely állami szemkórházá­ban kinevezték az első női főorvost .• G­e­­nersich Margit dr.-t. Felkerest­ük ma Győri Bella dr.-t, aki a következőkbek­ világította meg a magyar or­vosnők helyzetét : • Budapestet ebben már meglőzte Maros­­vásárhely, amennyiben ott már évekkel ezelőtt kinevezték Geners­ich Margitot főorvosnak az az állami szemkórházba. Én, egy esztendővel ezelőtt nyertem el a főorvosi kinevezésemet s igy most Genersich Margittal együ­tt ketten va­gyunk az országban női főorvosok. Mindössze nyolc esztendős orvos vagyok. Ebből hat évet különböző klinikákon töltöttem el s csupán két esztendő óta van privát prakszisom. Alig egy esztendőre, — midőn megkezdtem a külső gya­korlatot — kaptam meg a főorvosi kinevezése­met. Persze, ezt nem is mertem remélni s igy természetesen nagyon boldog voltam. De an­nak, hogy beválasztottak a Charitas-Polikclinika főorvosi karába, általános szempontból is örül­tem, mert ez a precedens remélnem engedi, hogy a többi kolleganőm működését is hasonló­képpen értékelni fogják. Ugyan fél esztendeig, mint helyettes már vezettem a poliklinikai ren­delést s éppen ennek köszönhetem a főorvosi kinevezésemet, mert ezen fél esztendő alatt a rendelés igen szépen felvirágzott. 1913-ban a poliklinikai főorvosi kar azután azzal hono­rálta működésemet, hogy beválasztottak en­gem maguk közé. Most pedig, vezetésem alatt ezen osztályon úgyszólván még egyszer akkora a rendelés, mint volt. Természetesen nagy há­lával gondolok a Poliklinika főorvosi karára, amelynek húsz tagból álló testülete belátta azt, hogy mi nők is, egyenlőképpen a férfiakkal,­­érdemesek vagyunk vezető működésre és első­nek adták meg a példát itt a fővárosban. Ők különben még ma is büszkék erre. Hogy, ho­gyan érvényesül Magyarországon egy orvos­nő ? ! Bizony nagyon nehezen. Nekünk úgyszól­ván nemcsak a tanulás megnehezítésével kell megküzdenünk, hanem, a nagyközönség bizal­matlanságával is. És ezt nem is lehet csodálni akkor, amidőn maga a kultuszminisztérium is bizalmatlankodik az orvosnőkkel szemben, amennyiben még ma sem módosítottak azon a határozaton, amely megnehezíti a nők egye­temi tanulási szabadságát. A közönség általá­ban rezervált a női orvosokkal szemben, nem igen bízik a komoly tudásukban. Az bizonyos, hogy nekünk, nőknek, éppen ezért férfi kolle­gáinkkal ellentétben, meg kell kettőztetni élet­küzdelmünket. És csodálatos, hogy maguk az orvoskollegáink a legnagyobb figyelemmel, a legnagyobb bizalommal­­ és szeretettel nézik működésünket. Komolyan vesznek bennünket és nem is tesznek különbséget a férfi- és nő­kollégák között. Ezt legjobban bizonyítja az, hogy nekünk nőknek nincs is szükségünk kü­lön erkölcsi testület tömörülésére; az orvos­egyesület egyformán befogad bennünket, a jog­orvoslásnál épp olyan védelmet kapunk, mint a férfiak — mert a tudományos pályán nem tesznek különbséget a férfi és nő között. Most már a közönség is nagyobb bizalommal van irántunk, mint azelőtt, mert bizony szép szám­mal vagyunk mi nők, aki egész nagy praxist vezetünk. — A magyar feministák, ugyebár, örülnek a kisasszony főorvosi kinevezésének, amennyi­ben ez a kinevezés feminista érdem ? Bizonyára ön is ott van azoknak a nőknek a táborában, akik a nők egyenjogúsításáért küzdenek Ma­­­gyarországon ? — Minden nő, aki dolgozik, aki a kenyerét keresi, külön tömörülés nélkül is, feminista.­ Hiszen az magától értetődik, mert ugyebár a dolgozó asszony öntudatos s mint ilyen, ter­mészetesen követeli is a maga emberi jogait. Én magam is, amint látja, feminista vagyok, nagy híve vagyok a nők választójogának — anélkül, hogy bent lennék a magyar feminista mozgalomban. És így van a legtöbb kolléga­nőm is, akik legnagyobbrészt távol tartják ma­gukat ettől a mozgalomtól, mert azt tartják, hogy a komoly, céltudatos munka a legjobb út a nők politikai törekvésének eredményéhez. K. L’: A vasárnapi turf Hogy eljöttél újra színekkel, illatokkal izgató csudaszép május. Egy kissé hideg még a csókod, az ölelésed, a nyergeid liget orgonabokrain éj­szakai fagyról panaszkodnak a lila virágok, az árnyékban még kora délután is jól esik a felső kabát, világhíres szép asszonyok ki se jöttek, vagy ha mégis kimerészkedtek, többnyire teát szűrései­nek a bü­ffében, Carslake dupla rummal kéri a grogot, de ragyogó szikrázással hull a napsugár a gyermekláncfű sárga fejecskéivel tarkított, buján zöldelő gyepre, egy faágon vidáman, szemtelenül szólal meg a sárgarigó, mégis csak május vagy le, tavasz királynője, ki diadalmasan vívsz meg a fagyos szentekkel s elhozod majd nekünk gyöngyvirág és orgona után minden illatforrás ko­ronáját , a hársfavirágot is. A tavaszi futtatást máris elhoztad. Graciózus, ideges, május sehelletétől megzavart , finom kis kancákat, türelmetlenül kapálódzó izmos méneket nyergelnek a boxokban, a körülkerített cirkuszban szigorúan figyel a fő-félódoktor, nem ólálkodik-e a közelben valami dopinggyanús atyafi, ám egy­előre csak született főrendeket láthat arra felé sé­tálni. De minek is kellene doping ilyenkor, má­jusban, majd ráérünk azzal ősz idején, most elég dopoló alkalmatosság maga a levegő. Ott van ii, milyen frissen lépeget az öreg, hosszúszakállas Podmaniczky Géza báró, aki amellett, hogy híres lótenyésztő kapacitás, arról is nevezetes, hogy ő látta minden teremtett lélek között legtöbbször a Régizeli Hazafi dijat. Ötven­­kilencedszer nézi végig a mai napon ezt a régi­régi futást, amelynek ősét, az „Első hazaffiai dijat“ 1828-ban alapította tizennyolc nemes sportsman, összeadván rája ezerkétszáz darab aranyat. A' báró’

Next