Magyarország, 1919. november (26. évfolyam, 142-167. szám)
1919-11-01 / 142. szám
Budapest, 1910 szombat, november 1. JKAttYAKORSZAG A Tisza-gyilkosság Kik részesedtek a 3ö€.§36 koronás jutalomból ? — Az eltűnt akták sorsa — Helyszíni szemle a Roheim-villában Budapest, október 31. (A Magyarország tudósítójától.) Ma egy éve gyilkolták meg a Herminauti Roheimvillában Tisza Istvánt és a szomorú évforduló napjára teljes apparátussal bontakozott ki végre a nyomozás és vizsgálat, melyet az ügyészség és a rendőrség párhuzamosan folytat a rejtelmes bűncselekmény felderítése érdekében. Tegnap délután a gyilkosság színhelyén, a Roheim-féle villában helyszíni szemlét tartottak, újra megvizsgálták a szobát, amelyben a gyilkosságot elkövették és az összes vádlottakat kivitték a helyszínre, hogy ott szembesítés útján találjanak új nyomokra. A villában tartott helyszíni szemlének azonban semmi különösebb eredménye nem lett. Kaveggia főtanácsos nyilatkozata A rendőrségi nyomozás a nagyszámú kihallgatásokon kívül főleg arra irányul, hogy megállapítást nyerjen, milyen útonmódon tűntek el a rendőrségtől a Tisza-ügy aktái. Tegnap délután a rendőrfőkapitányságon elterjedt az a hír, hogy Karegyin Béla rendőr főtanácsos, a VI. kerületi kapitányság vezetője, fontos, adatok birtokában van az akták eltűnésére vonatkozólag. A „Magyarország" munkatársa felkereste a főtanácsost és tőle a következő információt kapta: — A forradalom kitörésekor is a VI. kerületi kapitányság vezetője volt. Ebben aminőségemben gondoskodnom kellett a kerület közbiztonságáról, a veszélyeztetett helyekre, főleg a Váci úti perifériára erős őrséget rendeltem ki. November elsején kora reggel kilencven főnyi őrséget küldöttem a Lehel utcai élelmezési raktárba, melyet előző este kiraboltak. Mikor a délelőtt folyamán helyszíni szemlére mentem az élelmezési raktárba, az inspekciós tiszt egy katonára terelte figyelmemet, aki nyíltan bevallotta, hogy részt vett Tisza István meggyilkolásában. Ez a katona elmondotta, hogy őt és társait egy korcsmában lehaltak, azután egy ismeretlen villa kertjébe vezették őket. Bevonultak a villa díszes előcsarnokába, ahonnan parancsnokuk bevezette őket egy szobába. Vezetőjük itt néhány szót váltott egy úrral, majd sortüzet vezényelt. Az ismeretlen úr, akiről később tudta meg, hogy Tisza István gróf volt, holtan esettössze. — A katonái vallomása alapján azonnal le akartam tartóztatni, de az élelmezési tiszt figyelmeztetett, hogy ez zendülést okozna, mire most határoztam. Autón siettem a főkapitányságra,, ahol jelentést tettem Dietz Károly főkapitánynak. Jelentésemet hallották a főkapitány szobájában tartózkodó Páll György dr. főkapitányhelyettes, Szentkirályi Béla, a bűnügyi osztály vezetője és Szmrecsányi György, aki félve a fosztogatásoktól, rendőri segítséget kért. Jelentésemet meglévő, eleget tettem kötelességemnek, a további eljárás nem tartozott hatáskörömbe. Csak annyit hallottam még az ügyről, hogy még aznap éjszaka előállították az élelmezési raktárból a főkapitányságon a szóban forgó katonát. Azonban ennek az ügynek az aktái épp úgy eltűntek, mint a többiek és mindezideig nem lehetett megállapítani, hogy kinek az intézkedésére. A Tisza-ügy aktáiról semmi mást nem mondhatok és az üggyel kapcsolatos kihallgatások alkalmával ennyit vallottam. Kik kaptak a háromszázezer karóteából? Megírtuk már, hogy a rendőrségi nyomozás igenfontos kérdésnek tartja annak megállapítását, hogy november elsején a térparancsnokságon jutalomképpen szétosztott háromszázezer koronából kik részesültek? Ma délelőtt tizenegy óra után megjelent Nagy Károly detektívfőnöknél Koraga János, a Globus magánnnyomozó vállalat igazgatója és közölte a detektívfőnökkel, hogy Weisz Mihály első vadászzászlóaljbeli törzsőrmester, aki a forradalom idején a térparancsnokságon állomásozó vadászzászlóalj élelmezési vezetője volt, közölte vele,hogy a pályaudvarról elekobzott és jutalomképpen szétosztott háromszázezer koronából kik részesedtek. Az érdekes lista a következő: Heltai Viktor főhadnagy, Faragó had*nagy, Kertész hadnagy, akinek a Vigyázó* palotában üzlete van, Bocskor Pál gazdászati tiszt. Fischer dr. főorvos, Zilahi Gyula dr., Radnai főhadnagy, Sommer tengerész, Dobó István, Vágó-Wilheim Béla, aki tudvalévően Heltainak volt a társa, Élnemthal István, Berger Ignác. Váradi tengerészek és egy kistermetű hadnagy, kinek nevére Weisz Mihály törzsőrmester már nem emlékszik. A detektívfőnök ezen az új nyomon elrendelte, hogy a nyomozás állapítsa meg, milyen címen kapták a felsoroltak a jutalomdíjakat. A Roheim-vitában október harmincegyedikén, csütörtök délután ölték üreg Tisza István grófot és egy nappal az évforduló előtt, de ugyancsak csütörtök délután ugyanabban az óráiban mintha szellemidézés lett volna a Roheim-Villa előcsarnokában:megjelentek a gyilkosság összes szemtanúi és összes vádlottjai. Délután három órakor érkezett a bizottság, melynek tagjai között ott volt Nagy Károly detektívfőnök, Dorning rendőrtanácsos, Strubián rendőrkapitány, aki a vizsgálatot már augusztusban vezette és Atzél főügyész. Ott volt az öt vádlott is, Kéri Pál, Magyar Lajos hírlapírók, Heltai Viktor a volt városparancsnok Sztanykovszki Tibor és ifj. Dobó István. *“ A villa előcsarnokában, ahol a gyilkosság történt, a szemtanúk újra pontosan elmondták a gyilkosság már ismert részleteit. E vallomások során két új lényeges momentum merült föl: az egyik Almássy Denise vallomása, amely szerint az egyik katona, mielőtt rálőtt volna Tiszára, hátraszólott a negyediknek, hogy megvan-e az összeköttetés? Miután igenlő választ kapott, elsütötte fegyverét. A másik fontos dolog az inas vallomása, aki azt vallotta, hogy az egyik csendőr nyitotta ki a katonáknak a lépcsőház ajtaját. Mindkét adat azt bizonyítja, hogy a gyilkosság előre el volt rendezve és összeköttetések állottak fenn Tiszától az előcsarnok ajtajáig, onnan a villa kapujáig, hogy meglepetés ne érhesse őket. A gyilkosság pontos részleteinek megállapít de ő fölkelt és elment. És most is él, csak nem jön haza. De egyszer majd haza fog jönni. — Ez nem igaz! — kiáltott a fiú haragosan, mint aki már előre valami csalódás ellen védekezik. — Szamárság az egész. — Nem szamárság, — erősködött a kislány. Én tudom. És Paula néni is mondta egyszer. — Mit mondott? — ők egyszer látták apát Svájcban. Egy tavon utaztak, hajón és mikor beszálltak, apa már ott állt a korlát mellett. Annyira hasonlított rá, hogy ők meg is ijedtek, egész olyan volt, mint apa. És Paula néni meg akarta szólítani, de azután nem beszélt vele és ő egyszer csak eltűnt. És ez apa volt. — Ez igaz! — kiáltott a kisebbik fiú. — Ezt én is hallottam, mikor Paula néni mesélte! A bátyjuk vállat vont. Valami tompa elégedetlenséget érzett, bántotta, hogy íninek hallgatja ő végig ezt a gyerekséget, mikor tudja, hogy ez mind nem igaz. Hiszen biztosan tudta, egy szó sem igaz ... még egész tisztán emlékezett mindenre. Egy éjjel egy hangos sikoltásra, a virágokra, a koporsóra, meg az apjára, amint benne feküdt,, sárgán, mozdulatlanul. A két emberre, akik ruhákat vagdaltak szét és úgy húzták rá az apjára, végül pedig két csavart vettek elő és a koporsóra rátették a födelet. És ő ott állt mellettük, előrehajolva és akkor egy pillanatra eszébe jutott, hogy mások is állnak mellette és azok most ránéznek és sajnálják őt... és akkor hirtelen szánt szándékkal tántorogni kezdett és belerogyott egy karosszékbe. De a következő pillanatban már egészen elöntötte a kétségbeesés és a fájdalom, tehetetlen haraggal érezte a saját rosszaságát és kínlódva, fájó önváddal sikoltozta: — Apám, apám! És most is, amint odaszorította a fejét a divánpárnára, végig-végigrázta a testét a zokogás, minden tagjára valami végtelen súllyal feküdt rá a fájdalom, az önmaga ellen lázadó harag. De azért hallotta a buga vékony hangját, aki a karjára vette a babáját, komoly arcocskája mellé odatámasztotta a baba porcellánfejét és a kisebbik bátyjának tovább magyarázott: , '— És mi is láttuk egyszer, te is, nem emlékszel ? Az utcán mentünk a kisasszonynyal és akkor egyszerre csak jött apa és megcsókolt minket, nekem így megsimogatta az arcomat, azután éppen arra ment egy omnibusz, apa felugrott rá és elment. Nem emlékszel? Még integetett is vissza, amint ott állt az omnibuszon. — Igen, igen! — kiáltott a fiú elragadtatva és boldogan nevetett. Most már emlékszem, az Andrássy-úton voltunk és apa jött és megcsókolt minket! Most már tudom! És már csakutan emlékezett is. Egy pillanatra a bátyjuk is felütötte a fejét. Most hirtelen az ő lelkében is feltűnt ez a kép, szinte látta az apját, a csikós bélésű, nagy télikabátban, amint megcsókolja őket, azután felugrik az omnibuszra és eltűnik előlük. Az első pillanatban még tudta, hogy ez csak álom, csak ábránd, de azután egy pillanatra az álom hirtelen megerősödött és hatalmasan szorított vissza minden mást a lelkében. De egy pillanat múlva már megint úrrá lett a gondolatai fölött a józan ész és az álom eltűnt. Pedig olyan nagyon, nagyon szép tett volna! És a szájszélei csüggedten, görcsösen rándultak egyet. — Én is emlékszem, anya is mondta —, beszélt most már a kisebb fiú, míg a szemei boldogan ragyogott. — A kocsiban, mikor mentünk ki a temetőbe. A Miska bácsinak mondta, hogy te Miska, hátha nem is halt meg, csak tetszhalott és most eltemetik? Del a Miska bácsi azt mondta, hogy ez bolondság és anya nem szólt többet. — Pedig nem halt meg — erősítette a kislány, komolyan bólogatva a fejével. — Csak tetszhalott volt és majd egyszer haza fog jönni. A bátyjuk megint elgondolkozott. Erre fia is egész tisztán emlékezett... az anyjuk tényleg mondta ezt a kocsiban. Azután egyszerre az emlékezetébe ömlött egy csomó hasonló dolog... Történetek, amelyeket hallott vala-* kitől, vagy amelyeket könyvben olvasott.. . Egy história, amit a nevelőnőjük mesélt el, egyszer... Egy pár könyv, amelyekben a hős meghal, el is temetik és csak a végén derül ki, hogy tulajdonképpen nem is halt meg.. . És ez mind összegabalyodott a fejében... ÉS most egyszerre sokkal lehetségesebbnek, sok!* kai valószínűbbnek tűnt fel előtte az egész...! Hátha... hátha csakugyan úgy lehet... és* Paula néni is mondta... És mintha csakugyan látta volna az apját akkor... az Andrássy-út végén, az omnibuszon ... Istenem, olyan szép lenne. .. olyan nagyon... És félig magától, őszintén, félig pedig öntudatlanul is erőszakolva, feltört benne a boldog, mindent elnémító ujjongás: — Apa nem halt meg! És megint zokogott, görcsösen, kínosan, de ezek már olyan jóleső, olyan édes könnyek voltak... " 3