Magyarország, 1923. május (30. évfolyam, 98-121. szám)

1923-05-01 / 98. szám

Budapest, 1923. május 1. kedd HAGYARORSZÁG Oldássy miniszteri tanácsos nyilatkozik délamerikai kivándorlási tanulmányútjának eredményeiről Négy hónapig járt Argentínában, Braziliában, Chiléban és Uruguayban. —„Egész Dél-Amerika nagy gazdasági kríziseket él át és még nagyobbak előtt áll." — Magyar kivándorlók kálváriája. — Nincs munka, haza akarnak jönni (A Magyarország tudósítójától.) Amióta az észak­amerikai Egyesült­ Államok a bevándorlást korlátoz­ták, a délamerikai államok felé irányul a kivándor­lás. A magyar kormány azonban a délamerikai álla­mokba nem adott ki tavaly több útlevelet, mint nem et. Nem tudták azonban megakadályozni azt, hogy az útlevélkiadás megtagadása ellenére ne szivá­rogjon ki az országból egy esztendő alatt körül­belül 3000 magyar ember. A kivándorolt magyarok egyre-másra küldözget­ték leveleiket hozzátartozóiknak, ismerőseiknek, melyben a délamerikai állapotok nagyszerűségét ecsetelték, ami újabb és újabb kiszivárgásra adott alkalmat Ez a körülmény indította a magyar kor­mányt arra, hogy a kivándorlási ügyek vezetőjét, Aldássy József miniszteri tanácsost azzal a fontos megbízatással küldje ki Dél-Amerika egyes álla­maiba, hogy az oda kivándorolt magyarok helyzetét tanulmányozza és útjának eredményéről kimerítően tájékoztassa a kormányt és a magyar közvéleményt Aldássy tanácsos, aki négy hónapig tartózkodott az Óceánon túl, bejárta Argentínát, Brazíliát és Chilét, volt Uruguayban is, mindenütt beszélt kiván­dorolt magyarokkal, érintkezett az ottani kormá­nyok kivándorlási ügyeinek intézőivel, vasárnap ér­kezett haza tanulmányútjáról. A Magyarország munkatársának alkalma volt hosszasan beszélni Áldássy miniszteri tanácsossal, aki délamerikai útján szerzett tapasztalatairól a következőket mondotta: — A Brazíliába, Argentínába és Chilébe kiván­dorolt magyarok azt írták haza, hogy odakünn jók a viszonyok. Az első megállapításom az volt,­ hogy ezt egyáltalán nem lehet mondani. Ma jó viszonyok, úgy látszik, sehol a világon nincsenek. A háború gaz­dasági téren Dél-Amerikában is olyan eltolódásokat okozott, amelyekről itt álmodni sem lehetett és ame­lyeknek hatásai majd csak ezután lesznek érezhetők. Egész Dél-Amerika nagy gazdasági kríziseket él át és még nagyobbak előtt át. Argentínában például a háború alatt mindenki a leg­intenzívebb állattenyésztésre rendezkedett be. A bir­tokosok rengeteg pénzt kerestek, a szarvasmarha ára 30—40 pezóról (egy pezó ma körülbelül 1500 magyar korona) 220 pezóig emelkedett, de alig hogy vége lett a nagy mérkőzésnek, katasztrófáiig erővel beütött a válság. A szállítások az európai hadseregek részére megszűntek és a marhaárak ellenállhatatlan erővel zuhantak mind mélyebbre, úgyhogy ma m­ár 10—15 pezóért lehet a pampákon egy szarvasmarhát kapni. A gazdasági krízis, amely folyton fokozódik, nagy munkanélküliséget idézett elő nemcsak a bevándorol­taknál, hanem a benszülötteknél is. Argentína a há­ború előtt nagy textilüzemeket is rendezett be, a háború végén ezek is megszűntek, ami a bajokat újabbakkal tetézte. Érdekes tünet, hogy Argentíná­ban is mindenütt működnek a takarékossági bizott­ságok, amelyek az állam kiadásait megszorítani igye­keznek.­­ Ami az Argentínába kivándoroltak helyzetét illeti, erre nézve az ottani kivándorlási hatóságok azt mondották nekem, hogy az Imigrant House-ban, amely a világ egyik legszebb szállója, napról-napra nő a bevándorlók száma. Ezek mind elhelyezésre várnak és anyagi erő hiányában mind rá vannak utalva a kormány támogatására. A napi állomány a szállóban már hónapok óta 1200—1500 között válta­kozik. Sajnos, találkoztam itt magyarokkal is, akik már két­három hónap óta vannak itt és nem tudnak mun­kához jutni. Valószínű, hogy a rossz gazdasági viszonyokra való tekintettel Argentína is meg fogja hozni a maga kvótatörvényét, amely gátat vet a célnélküli kiván­dorlásnak. Ez a törvény nem lesz egészen olyan, mint az Egyesült­ Államok törvénye, hanem foglalko­zások szerint (kvalitative) fogja szabályozni és meg­szorítani a bevándorlást. Rio de Janeiróban körülbelül ezer magyar él, akikre Berzenkovich Károly főkonzul ügyel fel. Az Argentínában élő magyarok száma körülbelül 3000-re tehető, ezek közül sokan igen előkelő pozícióba küz­­dötték fel magukat, de a többség odakünn is épp úgy küzd a puszta megélhetésért, mint mi idehaza. Az itt élő magyarok egy segélyegyletet is alapítot­tak, mely igen áldásos tevékenységet fejt ki. Sajnos, a segélykérő magyarok száma nemhogy csökkenne, hanem állandóan növekszik. Ahány városban jár­tam, künn élő és jó pozícióban lévő honfitársaim csak arra figyelmeztettek, hogy az itthoniakat óvjam a kivándorlástól, mert nekik, sajnos, nincs elég pén­zük arra, hogy az elhelyezkedni nem tudó kivándo­roltak visszaszállításáról gondoskod­janak. Kinntar­­tózkodásom alatt hozzám is igen sok magyar fordult és könyörgött hazaszállításáért, de ez a mi szomorú pénzügyi helyzetünk mellett teljesen lehetetlen. Ta­lálkoztam egy budapesti mechanikussal, aki annak­idején csak nagy protekcióval kapta meg tőlem a kivándorlási engedélyt. Odakünn a legnagyobb nyo­morban van. Tizennégy napig szaladgált Rio de Ja­neiróban munka után. Végül egy kovácstanhelyben talált alkalmazást,­ itt munka közben egy vakszilánk súlyosan megsebezte a szemét és most betegen azzal fenyegetőzött a főkonzul előtt, hogy agyonlövi ma­gát és gyermekeit, ha nem szállítják haza. Az ar­­gentiniai magyar segélyegylet egy budapesti bank­nak kábelezett, hogy a szerencsétlen magyar mecha­nikus hazaszállítása iránt intézkedjék, mert nekik nincsen elegendő pénzük erre. Brazíliában sem jobbak most a viszonyok, mint Argentínában. Itt is gazdasági krízis van. Annak ellenére, hogy az ország kereskedelmi mérlege túlságosan aktív, valu­tája rövid néhány hónap alatt tíz százalékot vesztett értékéből. Az olasz Caviglia tábornok, amidőn a kolóniákat végigjárta, azt a megállapítást tette, hogy Brazília a legrosszabb hely a világon. Nekem az a nézetem, hogy Brazíliának szédületes jövője van. Ezt bizonyítja az is, hogy a háború alatt épült rengeteg gyár ma is működik, békeüzemre átalakítva. A ki­vándorlás tekintetében itt egyedül Santo Paolo jöhet tekintetbe ahol óriási kávéültetvényekre viszik a be­vándoroltakat. Egyébként Brazíliában is ugyanolyan hangulat mutatkozik a bevándorlással szemben, mint Argentínában, sőt a kormány is közönnyel nézi az egész bevándorlást. A bevándorlók kelletét és el­helyezkedését súlyosbítja a gazdasági életben meg­­nyilvánu­ló pangás, amelyet ugyancsak a háborús tömegtermelés idézett elő. Itt például olyan hihetetlen kávétömegek halmozódtak fel, hogy a megindult árzuhanás megakadályozása végett maga, a kormány lépett föl, mint kávé­­vásárló. Most ő szabja meg a kávé világpiaci árát. — A délamerikai megélhetési viszonyokra érdekes fényt vet az, hogy lakásért a jövedelem egyharmad­­részét kell odaadni. Beszéltem egy magyar napszá­mossal, aki elmondotta, hogy naponta öt pezót keres (Argentínában), lakásért pedig 40—50 pezót kény­telen havonta fizetni, ami pedig jelentékeny összeg. Chilében salétrom-krízis van. Ezt is a háború okozta. A salétromszállítások ugyan­is olyannyira csökkentek, hogy az állam egész pénz­ügyi berendezését felforgatták. Itt tisztviselőkrízis is van, amely kormánybukást idézett elő. A szenátus ötvenezer tisztviselő elbocsátását határozta el, amit azonban a köztársaság elnöke nem engedett meg, ha­nem 21 óra alatt elbocsátotta a kormányt. Chilében is sok magyarral találkoztam. Ezeknek a sorsa sem a legirigylésreméltóbb. Itt is mindenki más foglalkozás után kénytelen nézni, mint amit Európában tanult- Beszéltem egy villany­szerelővel, aki okleveles patikus volt idehaza. — Tanulmányutam összesen 129 napig tartott. Brazíliában szálltam partra, itt töltöttem két ízben összesen négy hetet. Paraguayba is el akartam menni, de Paraguay az ott dúló forradalom, miatt éppen ak­kor zárta el határait, amikor indulni szándékoztam. Uruguayba is ellátogattam és megnéztem Montevi­­deót, ahol szintén találkoztam és beszélgettem néhány magyar kivándorolttal. Innen Buenos-Airesbe men­tem, majd a Pampákon levő magyar kolóniákat te­kintettem meg. Chilében egy hétig voltam. Innen vissza­utaztam Buenos-Airesbe, hogy részt vegyek az ottani magyar egyesület egy szépen sikerült esté­lyén. Itt nagyon értékes és derék magyarokat volt alkalmam megismerni, köztük egy Biró Dezső nevű volt osztrák-magyar repülőtisztet, aki most a buenos­­airesi katonai repülőtelepen oktató professzor. Biró rövidesen szenzációs dolgokat fog produkálni. Két motornélküli repülőgépet konstruált ugyanis, ame­lyeken most végzi kísérleteit, a motornélküli repülés nyolc és félórás világrekordjának megdöntéséért Egész Buenos­ Aires nagy izgalommal és érdeklődés­sel várja a fiatal magyar repülő próbálkozásait.­­ Végeredményképpen azzal összegezhetem tapasztalataimat, hogy nem mondható kedvező­nek az, amit láttam és a Dél-Amerikába törekvő magyarságnak csak azt ajánlhatom, hogy kétszer is gondolja meg mindenki, amíg elhatározza ma­gát a délamerikai útra és az ezzel járó horribilis költségekre, mert ott túlzás nélkül mondva, nagy küzdelem vár reájuk. Aldássy tanácsos útja eredményeiről és tapasz­talatairól ma tett jelentést Rakovszky Iván belügy­miniszternek és legközelebb a Kivándorlási Tanács ülésein is beszámol mindarról, amit négy hónapon át a tengerentúl megfigyelni alkalma volt. Az elveszett arc írta: FÖLDI MIHÁLY Az asszony a tükör előtt ült és szembe nézett magával. Bő sárga pongyolája lecsúszott a válláról, nyaka az öregedés száraz felkiáltójelével meredt ki két kulcscsontja gondolatjelei közül, ahogy most hátrahajtotta fejét és sápadtan fürkészte arcát. Ta­vaszi napfény világított neki kegyetlen reflektorával. Nyílott az ajtó s a hálószobába, melyben fony­­nyadtan terpeszkedett az éjszaka levegője, egy férfi lépett. Az asszony férje. Hallotta az ajtó halk tám­lását, hallotta léptei neszét a vastag szőnyegen, érezte, majd a tükörből látta, hogy a férje közeledik, de nem fordult hátra, meg sem mozdult. A férj pedig mosolygott, azt hitte, hogy meglepi tűnődésében az asszonyt, akihez ma figyelmes akart lenni. Ma, a születésnapján. Lehajolt az asszonyhoz, kezét a szemére borította és mosolygott. Az asszony is mosolygott, szótlanul. A férfi azt mondta most: — kukk! — az asszony sem­mit sem mondott, csak mosolygott. A férfi az asszony arcához illesztette frissen borotvált arcát; kevés fanyar szagú pomádéval simára fésült ritkán fekete haja hidegnedvesen érintette az asszony lüktető hom­lokát. Most levette kezét az asszony szemeiről, amelyek lassan felnyíltak. A fáradt és tiszta szemek hosszú pillantást vetettek a tükörbe és az asszony megráz­kódott. Elkapta fejét férje fejétől s leugrott. — Fázol? — kérdezte a férfi. — Egy kicsit — vetette oda az asszony és gyor­san hátat fordított a tükörnek. — Hűvös még a tavasz — mosolygott a férfi s megfogta az asszony kezét. — Szerbusz — s megrázta. — Szervusz — mormolta az asszony is. — Kezedet csókolom — mosolygott rendíthetetlen jóérzéssel a férj s piros szája a rövidre nyírott vastag barna bajusz alatt csókra gömbölyödött. Feje lassan, a birtoklás biztos érzésével előrenyúlt, az asszony kiegyenesedett, kitárta, odafeszítette nyakát, mellét a barátságos, a hitvesi szájpióca elé. Lenézett férje rátapadó fejére, látta most nyakának szikkadó göd­rét a kulcscsont fölött s rajta a férfiszájat, — finom reszketés futott rajta végig és elsápadt. — Fázok­ — Nem. Nem. — Nem akartalak zavarni, de kint mondta a Teréz, hogy már felkeltél s készíti a fürdődet. Tud­tam, hogy ma sokáig fogsz keverészni, jó is az ilyenkor, mi? — és szeme az összetartozás diadalával mosolygott. — Jó, —, mondta az asszony. — Jó kis fürdőt kapsz, én már reggel megfüröd­­tem. De jó volt... Jó meleg víz, jól esett. — S nyúj­tózott és mosolygott. — Hol jártam én már azóta! A fél várost bejártam. Nagyon meg vagyok elé­gedve magammal. Megvettem közben egy egész gyá­rat, eakumpak, azt hiszem, nagyon jól csináltam. Na­gyon. Bevittem a Glückhöz a collier-dat ,délutánra meglesz. Te, anyus, láttam nála egy gyöngyöt, azt hiszem nagyon tetszeni fog neked. Nagyon. Mondd, hát nem... nem jobb így! Mondd? Az asszony összeszorította a fogát s a sóhaj, mely kiszaladt a szívéből, széttört görcsösen összetapadó két fogsorán. Aztán bólintott és mosolygott. Egy pillanatra meglátta a férfi arcát, akkor lehajtotta a fejét. — Na látod! Mi? — Igen. — Hát szerbusz. — S megrázta az asszony két karját. — Szervusz, fiam. — Most megyek. Csak még megnézem a fürdődet. Szólok, ha mehetsz. Az asszony visszament a tükörhöz. Beigazította toiletteasztala tükrét, egy másik gyöngyháznyeleset pedig a kezébe vett „Hát nem jobb így!“ — kérdezte az imént , ő bólintott. Két héttel ezelőtt ugyanúgy itt ült a tükör előtt s akkor, egy félóra múlva, már elköltözött innét. Tegnapelőtt tért vissza, az éjszaka kibékültek s ma már azt mondta bólintásával, hogy: igen, jobb így. Pedig most már bizonyos, hogy elvesztette... az arcát. Ez az arc, amely visszaverődik rá a tükörből, nem az ő arca, hanem az uráé. Az övé elveszett húsz esztendő házaséletében. Nem úgy, hogy megöregedett, nem úgy, hogy elhervadt a színe, virága, hanem úgy, hogy álarcot öltött és hozzá hasonult férje arcához. Nem történt semmi. Húsz esztendő, minden ese­mény, minden kiáltás, minden külső válság, még csak gyerek nélkül is. Tizenkilencéves volt, amikor szülei erélyes tanácsára elfogadta férje kezét... Ó, hogy­ eléje tárul most az élete, milyen világosan és élesen, mint egy lap tiszta papiros, amelyre semmi, de semmi nincs írva. Nem szerette férjét, de elhitte, hogy boldog lesz s bízott magában. Megint moso­lyognia kellett. Emlékszik férje első csókjára, eszébe jut hűvös csodálkozása, amellyel fogadta. Ak­kor is tükör előtt, még leányszobája fehér tükre előtt ült s meglepetve nézte azt a sóvárgó mozdula­tot, amellyel ez az idegen, idegen férfi hozzányúl. Már akkor érezte, hogy sohasem fogja szeretni. Becsülte. Nagyra tartotta képességeit, melyek­kel ismeretlen sorból hatalmas bankigazgatóvá küz­dötte fel magát. Tetszett neki a szerep, hogy díszes koronája legyen egy becsvágyó férfi sikeres éle­tének. De sohasem melegedett fel mellette. Az arca miatt. Idegen, elérhetetlenül idegen volt ez az arc. Most eléje révedt, miként két héttel ezelőtt, meny­asszonyi arca, a drága, a szép, a büszke, egyetlen. És mellette a vőlegény arca. Jobb orcájának a vo­nalától mindig félt. Gonoszságot, hajlíthatatlansá­got, lelkiismeretlenséget, oktalan gőgöt látott benne. Talán hasznos tulajdonságok ezek . . . kint az élet­ben, amely tőle mindig oly távol állott — őt mindig lehűtötték. Idegen volt arcának négy párhuzamos ránca, kettő, mely az orrcimpákból, kettő, amely a szájszögletekből nyúlik le, keményen, gyűlölködve, kéjelegve. Elriasztotta a férfi széles, kemény álla, alsó szemhéjainak ráncossága, szemének bizalmatlan, kutató, hol bántón éles, hol titko,ca­ra beidéért te­ 3 EXGENSIQR-TEblKERT Rákóczi út 72. — Asztalrendelés: telefon József 60-45 Ma* Hétfőn, zéróra reggel /■* órakor /

Next