Magyarország, 1925. augusztus (32. évfolyam, 171-194. szám)
1925-08-13 / 181. szám
10 MAGYARORSZÁG A körúti gőzmosodától az amerikai kastélyig Gersicillonka pesti hivatalnoklány élete, szerelme és szerencséje (Saját tudósítónktól.) Vannak, akik lehunyt szemekkel, mosolyogva, biztos léptekkel jutnak el a boldogság országába, amelynek kapuja előtt a lázasan törtetők ezrei buknak el. Gersics Ilonka, az egyszerű pesti hivatalnoklány, ugyanazzal a kiváltságos szerencsével jutott el az óbudai szegényes házikóból pompás mexikói kastélyához. A szentimentális bevezetés Gersics Ilonka szülei egyszerű dolgos, munkásemberek voltak, apja Gersics József az óbudai jéggyár gépésze. Bár sokat kellett küzdenie családja fán tartásáért, mégis iskoláztatta, nevelte egyetlen leányát. Ilonkának, mikor az iskoláit bevégezte, szintén hozzá kellett járulnia a megélhetési költségekhez, így hivatalba ment. A Royal golzmosodában mint pénztárosad kapott állást. A múlt év telén egy napon, mikor Gersics Ilonka a hivatalból hazafelé igyekezett, a Royal szálloda előtt kis, fekete bőrtáskába botlott. Felemelte, majd visszament a mosodába és ott kinyitotta. Ekkor tűnt ki, hogy a kis táska egy felbecsülhetetlen értékű gyöngynyakéket rejtett magában. Úgy látszott már, hogy Ilonka sorsa ezzel a véletlennel beteljesedett és megvan a módja arra, hogy otthagyja hivatalát és a szegényes életet. Be Gersics Ilonka nem használta föl a véletlent, hanem a bőrtáskát tartalmával együtt főnökének adta át, aki a Royal szállodába továbbította a talált kincset. Néhány óra múlva a szálloda egyik dúsgazdag amerikai magyar vendége lélekszakadva panaszolta el a portásnak, hogy felesége elvesztette az ékszereit s mérhetetlen volt a csodálkozása, mikor a portás erre az igazgatói irodába utasította, ahol sértetlenül megkapta az ékszert. A dúsgazdag úr, amint megtudta, hogy ki a becsületes megtaláló, sietett felkeresni, hogy háláját kifejezze. Meg is találta Gersics Ilonkát szerényen elbújva a mosoda pénztárasztala mellett. A gaval-léros díjat, amit az amerikai felajánlott, Gersics Ilonka visszautasította, mondván, hogyha ő hasznot remélt volna az ékszer megtalálásából, akkor megtartotta volna magának. Az amerikait meghatotta a leány keresetlen egyszerűsége, becsületessége, magával vitte a Royal szállodába, ahol bemutatta feleségének. Ettől kezdve Ilonka gyakran volt vendége a gazdag amerikai házaspárnak, mindaddig, míg ezek búcsút vettek Budapesttől, hogy visszatérjenek Csikágóba, ahol a férfinak gyárvállalata van. A házaspár mindjobban megbarátkozott a leánynyal. Többször fel is ajánlották neki, hogy magukkal viszik Amerikába, ám a lány valamennyiszer mosolyogva válaszolta , hogy nem akar érdemetlenül ilyen áldozatokat kapni barátaitól. A mesebeli királyfi Mikor az amerikai pár elutazott és magára hagyta Gersics Ilonkát, ez még egyre mélységesebb hittel nézett jövője felé. A sápadt, kietlen életű mosodáslányok már azt rebesgették, hogy Ilonkánál nincs minden rendben. Mindez nem gyöngítette a leány szívós akaraterejét. Mindent megtett, mindent megpróbált, hogy megtalálja a boldogulás útját. Reggel, mielőtt a hivatalba ment, egy kis tejcsarnokban olvasta végig az újságokat és főleg az apróhirdetéseket, abban a reményben, hogy talán mégis sikerül valamit találnia, ami majd továbbviszi az élet útján. Egy tavaszi napon nagy esemény rázta fel a mosoda hivatalnokleányait nyugalmukból. Gersics Ilonka elkésett, először három év óta, kipirult arccal, izgalomtól remegve surrant be az üvegajtón, kezében egy újságot lobogtatva. Sorra járta társnőit, kiteregette előttük a lapot, melynek utolsó oldalán, az »Alkalmazást nyer« rovatban az egyik apróhirdetés be volt karikázva. A hirdetés így szólt: »Mexikói magyar mérnök fiatal gazdasszonyt keres háztartásának gondozására. Intelligens, iskolázott leányok leveleit kérem Gáspár István Veracruz (ucca) címre küldeni.» És először történt meg az is, hogy Gersics Ilonka hivatali munkája helyett levelet írt. Szépen, szívhezszólóan, keresetlenül vetette oda a sorokat és megírt hűen, komolyan mindent, ami eddig történt vele. A mosoda homályos ablakai mögött most már egészen új élet vette kezdetét. A leányok izgultak, reménykedtek a kis Ilonkával együtt. Egy napon végre megérkezett a válasz. — Kétszáznegyven levél közül a magáét tartottam válaszra érdemesnek —, írta benne a mérnök és meghatott, meleg hangon válaszolt Ilonka levelére, melynek alapján — mondotta — elfogadja az ajánlkozást. Márciustól júniusig tartott az állandó levelezés Gersich Ilonka és a mérnök között. Június táján a levelet közömbös, hivatalos hangját maár valami végtelenül megértő melegség váltotta fel. — Ha megtetszünk egymásnak, el is veszem feleségül — írta a mérnök egyik levelében, majd később már az iratokat és a hajójegyet, is elküldte. Ilonka csak most állt az igazi feladat előtt, szüleinek ugyanis mindeddig egy szót sem szólt a történtekről. Két heti nehéz munka után sikerült a szülőket meggyőzni és így a leány július közepén már újra készen állt. „Lélekrablók martaléka" Gersich Ilonka július utolsó napjaiban indult útra és ettől kezdve a postás gyakran kopogtatott az óbudai kis ház egyik ajtaján, mely mögött a Gersich-házaspár izgatottan várta leánya értesítéseit. Örömmel, megelégedéssel teli levelek voltak ezek. Ezután a hosszas hajóút következett ; a leány minden állomásról kimerítő levelet küldött. Egy napon a posta különös levelet hozzott. Csak ennyi állt benne: »Vera-Cruz, aug. 25. Itt csupa csúnya fekete ember van. Félek tőlük, ha tovább is így lesz, megszököm. Ilonka.« Gersich József halálos sápadtan szorongatta a furcsa levelet kezében — nem tudta mit gondoljon — a gyakori leveleket egyre hosszabb hallgatás váltotta fel. Hosszú hetek teltek el anélkül, hogy egyetlen szónyi értesítés jött volna a leánytól. A szülök kétségbe voltak esve, de hiába, két hónap is eltelt — lányukról pedig semmi hír sem jött. Török Sándor dr. ügyvédhez fordultak tehát és megbízták, hogy tegye meg a lépéseket a leány felkutatására. Török dr. először a főkapitánysághoz fordult. Itt azonnal megindult a nyomozás, mert erős volt a gyanú, hogy az apróhirdetés csak csalétek volt és hogy Gersich Ilonka délamerikai lélekrablók zsákmánya lett. Később a külügyminisztérium illetékes osztálya is megtette a diplomáciai lépéseket, hogy a leány sorsáról tájékozódjék. A nyomozásnak és a lépéseknek semmi eredménye sem volt. Egy napon Gersichék még nyugtalanítóbb küldeményt kaptak: Vera Cruzból keltezett borítékban nyomtatott kártyát, amelyen spanyol nyelven a következő állt: — Gersich Ilonka és Gáspár István házasságot kötöttek — 1924. augusztus hó. — A szülők gyanúját csak növelte a levél, mert lehetetlenségnek tartották, hogy leányuk hónapok után csak ennyiben emlékezne meg róluk és biztosnak tartották, hogy az értesítés apokrif. „Minden jó ha a vége jó!“ Közel egy év telt el és ezalatt semmi, sem történt, ami a kétségbeesett szülőket megnyugtatta volna. Szomorú lemondással fogadták ügyvédjük értesítését, hogy leányuk sorsáról semmit sem sikerült megtudni. Végre egy napon mégis csak fordulat állt be a tragikusnak induló ügyben. A Magyar-Olasz Bank értesítette ugyanis Gersichéket, hogy egy mexikói bank nagyobb összeget utalt át részükre. Mikor azután Gersich József elment, hogy a pénzt felvegye, meglepetéssel látta, hogy a pénz pontosan megfelel annak az összegnek, amit ő leányának utazása előtt megtakarított vagyonkájából adott. Boldogan vitte haza a pénzt, mert a küldeményből most már biztosan tudta, hogy leánya él és hogy jó viszonyok között van. Otthon még nagyobb öröm várta: a levélszekrényben tizenkét levelet talált leányától. Voltak közöttük olyanok is, amelyek még szeptemberből származtak és amelyek valószínűleg egyik tengerentúli állomáson akadtak fenn. A kis Ilonka boldogan számol be Heverésben életének szerencsés fordulásáról. — Vera Crusban — írja — jelentkeztem a megadott címen, ki egy környékbeli helységbe utasítottak azzal, hogy ott vár az illető úr, akivel megállapodtunk. Másfél érm alatt már ott is voltam a vidéki állomáson, ahol hárman vártak rám, Pista, aki most már férjem és két barátja. Azonnal elvezettek házába, képzelhetitek meglepetésemet, mikor az egyszerű ház helyett, amit vártam, egy gyönyörű parkos kastélyt találtam. Együtt ebédeltünk Pistával és barátaival és a Pista már az ebéd alatt kijelentette, hogy változtatott szándékán és nem gazdasszonyt, hanem feleséget akar a házába hozni. Nem is gondolkozott sokat és én sem haboztam, ebéd után, három órával a megérkezésemre, elmentünk a paphoz és megesküdtünk. A legdúsabb, legpazarabb életem van azóta ezzel a drága emberrel, akit, úgy látszik, jól ismertem meg a leveleiből, s aki a legnagyobb gyöngédséggel vesz körül. Ezután Gersich Ilonka — most már Gáspár Istvánná — részletesen mondja el, hogy micsoda váratlan gazdagságba csöppent bele. Férjének, aki már évek óta van Dél- Amerikában, sokmilliót érő gyárvállalatai vannak Vera Graz mellett. Felsorolja a rengeteg ajándékot, amit kapott és pontosan beszámol arról, hogy reggeltől estig mivel tölti el idejét, nem feledkezve meg a sétalovaglásról sem, amibe azóta szintén beletanult. Miinél későbbről kelteződnek a levelei, annál nagyobb a megelégedettség, ami belőlük sugárzik. Később azután levelei époly kétségbeesettek, mint szüleié lehettek, mert ahogy Gersichék nem kaptáik meg leányuk leveleit, úgy biztosan őhozzá sem jutottak el a szülők nyugtalankodó levelei. Most már akadálytalanul folyik a levelezés a boldog szülők és még boldogabb gyermekük között, az újdonsült milliárdosaié cayre kapacitálja szüleit, hogy jöjjenek ki hozzáa távoli Mexikóba. Hogy a körúti gőzmosoda csitri kid hivatalnoklányaival mi történt, arról nem szól a krónika, valószínű azonban, hogy ezek, szegények, egyebet sem tesznek azóta, mint hogy az apróhirdetések között kutatnak, hátha még valamelyiküknek kikerül egy olyan szédítő karrier, mint amilyet Gersich Ilonka futott be. Révész György Budapest, 1925. augusztus 13. csütörtök. A gyarmatok bűnöseit utoléri a végzet A Goncourt-díj néger nyertese leleplezi a francia gyarmatpolitikát Párizs, augusztus 12. (A Magyarország tudósítójától.) A L'Eve Nouvelle-ben, tehát abban a párizsi napilapban, amelynek szellemi irányítója Herriot és amelyet a mostani francia kormányhoz is közeli szálak fűznek, kedden nagy feltűnést keltő cikk jelent meg. A cikk írója René Maran, a néhány év előtt világhírűvé vált néger regényíró, akinek Batouallah című regénye az utóbbi idők egyik legnagyobb könyvsikere volt. Maran ebben a regényében a négerek néger szemmel látott életét tárja az olvasó elé és könyve előszavában rámutat azokra az igazságtalanságokra és bajokra, amelyek az európai államok gyarmati politikáját jellemzik. Most Maran hosszabb cikkében a marokkói kérdéssel kapcsolatban újból igen erélyes formában mutat rá a gyarmati lakosság rettenetes és sivár helyzetére, mely érthetővé és menthetővé teszi az ellentétek és a gyűlölet véres kirobbanásait. Cikke elején véleményét a marokkói háború kérdéséről Herbart Spencernek egy mondatával fejezi ki és pedig: »Lehetetlen saját országában az igazságot megőriznie annak, aki az idegenben az igazságtalanságot gyakorolja.s Ez tekinthető cikk a mottójának. A cikk többi részében elmondja, hogy a háború alatt, amikor a gyarmati katonák hűségesen együtt harcoltak a francia hadak fehér fiaival, elhalmozták őket ígéretekkel, kecsegtető reményekkel, dicsérték és lelkesítették őket. A háború véget ért és ígéreteikből mitsem váltottak be, sőt bedugták fülüket a gyarmati lakosság szenvedései elöl és igazságtalanságot igazságtalanságra halmoztak. Tovább tartották őket a hadseregben, mint az európaiakat, nem fizették ki nyugdíjaikat és számtalan más sérelem érte a gyarmati lakosságot, mely pedig a háború alatt talán legtöbbet szenvedett. Majd felsorolja azoknak a mártíroknak a nevét, akik népük emberi sorsáért való küzdelemben életüket vesztették. Szemrehányást tesz a gyarmati képviselőknek, hogy nem elég hangsúllyal képviselik megbízóik érdekeit és cikke végén bejelenti, hogy Európa gyarmati hibáinak az ostorozását tovább fogja folytatni a kultúra és civilizáció érdekében. lakért ImA * ^rendezésének mestersége és maffimi vészete. Irta: Rerrich Béla. | ioL fia:'Öfi JH Ara 42.000 korona. Kapható | »Az Est« könyvkereskedéseiben