Magyarország, 1936. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1936-01-01 / 1. szám
1938 január szerda MAGYARORSZÁG ■ BIHARFÜRED Válasz Zilahy Lajosnak írta Babits Mihály Zilahy Lajos a tegnapi Magyarországban megállapította, hogy a biharfüredi találkozó dolgában bizonyos »eltérés« van köztünk. Az eltérés nem elvekből fakad: elvben egyek vagyunk. Egyikünk sem áll úgynevezett »politikai« alapon. Gyűlöljük a gyűlöletet, mely éket ver a nemzetek közé. Hiszünk a szellem értékében és erejében s a kultúra feladatának tartjuk, hogy összekösse, amit a politika széttép. A biharfüredi gondolat nekem eredetileg éppoly rokonszenves volt, mint Zilahynak. Román és magyar írók kézfogása! Találkozás egy kicsi szigeten, a nemzeti viszályok, politikai torzsalkodások hullámai fölött! Gyönyörű álom s változatlanul hiszem, agogy több mint álom. A sziget létezik s ezen a szigeten valóban találkozni fogunk. Csak éppen nem gondolom többé, hogy ez a sziget Biharfüreden van. Egyáltalán nem gondolom, hogy a földrajzi mappán van. Zilahy félreért, mikor úgy véli, hogy hitemet személyi sérelem törte meg. Engem személyi sérelem nem ért. A román hatóság döntése, mely erdélyi felolvasásaimat betiltotta, nem irányulhatott személyem ellen. Ha Zilahyt detektívek kísérték vissza a határig, mikor atyja sírját akarta meglátogatni Szalontán, ez valóban az ő személyi sérelme volt. Bennem azonban nem az embert érte sérelem, hanem az írót — a magyar írót. Mégcsak nem is »egy« magyar írót. Hisz én mindig távol toltam a politikától! Béke, testvériség, az európai kultúra egysége: ez volt az én nemzetközi politikám. Engem személyileg nem érezhettek veszélyesnek a román hatóságok. De veszélyesnek érezték bennem magát a magyar irodalmat, a magyar kultúrát. A sérelem ezt az irodalmat, ezt a kultúrát érte. Zilahy hangoztatja, hogy az ilyen sérelemért nem lehet felelőssé tenni a román írókat. Ebben igaza is van s eszembe sem jut, hogy felelőssé tegyem őket. Sőt meg vagyok győződve, hogy efféle intézkedések belőlük is ellenérzést váltanak ki. Vámsorompó a kultúra ellen: mindig ellenszenves egy igazi írónak, akármilyen nemzetiszínűre festik is. A román írókat sokkal jobban becsülöm, hogysem azt képzelném róluk, hogy nekik rokonszenves. Eftimiu bátor kiállásáról én is tudok. S még abban is igazat adok Zilahynak, hogy nem követelhetünk minden román írótól hasonló kiállást. Elvégre az író feladata az írás, a cselekvés a politikusoké- Abátor kiállása már cselekedet és politika. Ahogy Zilahy mondja: nem szögezhetjük feltételként a román írók mellének, hogy tagadják meg szolidaritásukat a saját politikusaikkal. Amit talán nyíltan nem is mindig tehetnének. Ez mind így van és igaz. De legyünk tisztában vele: az egész biharfüredi terv már nem az írás, hanem a cselekedet birodalmába tartozik. Az író, aki a biharfüredi találkozón részt vesz bármelyik oldalról, ezzel a lépésével nem irodalmat csinál, hanem politikát. Ebben semmi rossz sincs. Az írónak époly joga cselekedni és politikát csinálni, mint bármely más embernek (nem mint írónak, hanem mint embernek). De a politikát csak a siker kilátása igazolja: mi az, amit el lehet érni vele? A cél ezúttal a román és magyar kultúra egymásrahatásának egyengetése lenne. De micsoda paradoxon erről beszélni és ugyanakkor belenyugodni, hogy a magyar kultúra elé Romániában vámsorompókat állítsanak! Vagy legalább belenyugodni, hogy ezek ellen a vámsorompók ellen nem kívánhatunk tiltakozást az értekezlettől. Attól az értekezlettől, amelynek kifejezett célja éppen a román és magyar kultúra egymásrahatásának egyengetése lenne. Zilahy aggódik, hogy a román kormány esetleg nem engedélyezi a találkozót. S csakugyan, ha a magyar kultúra romániai terjedésének hasznára válhatna ez, félni lehet, hogy nem engedélyezik. Hiszen eléggé megmutatták, hogy nem érzik kívánatosnak a magyar kultúra romániai terjedését. De ha engedélyezik is, hol van itt az a szabad levegő s akadálytalan kölcsönösség, amely az ilyen értekezlet értelmét megadja? Nem lesz-e így az egész találkozóból valóban paradoxon, üres játék és beszéd? A kultúra aligha húzhat hasznot ebből,legfeljebb a politika. Hatása inkább csak mint tüntetésnek lehet s ezt a hatását nagyon nehéz kiszámítani. Az ilyenféle hatás ritkán alapul finom különbségtételen. Nem festene-e furcsán a világ előtt, hogy elmegyünk kölcsönösségről és testvériségről ömlengeni egy olyan országba, ahova nem eresztenek be, mihelyt valóban kultúránkból akarunk valamit kivinni s mint írók állunk a pódiumra? Dehát lemondjunk a kulturális kölcsönösség és testvériség missziójáról? Lemondjunk a találkozásról, a szigetről, a kézfogásról a politika sorompóin át? Szó sincs róla, erről nekünk sohasem szabad lemondanunk. S nincs is ok rá, hogy lemondjunk. A sziget, ahogy mondtam, valóban létezik, csak éppen hogy nem a földrajzi mappán fekszik. Ez a sziget maga az irodalom, ahova mindannyiunknak van bejárásunk, sőt tehetségünk arányában bizonyos fenhatóságunk is. Itt csak tőlünk függ, hogy leromboljuk a sorompókat s a magyar és román kultúrát gazdagítsuk egymás ízeivel. Csak tőlünk függ, hogy a két nép szellemét egymás megértésére vezessük. Ehhez sincs szükség semmiféle értekezletre s intézményes mozgalomra: politika és államhatalom semmit sem tehet ez ellen. Itt az írás maga válik előbb-utóbb cselekedetté s az író, mint író, hatályosabb politikus a politikusoknál. Biztosra veszem, hogy irodalmaink élni is fognak ezzel a nemes, lassú, de tagadhatatlan hatalmukkal a jó cél érdekében. A magyar irodalom egyre több és több érdeklődéssel fog fordulni a román felé, annál inkább, mert a nyelvi különbségen át az erdélyi írók közvetítőül és tolmácsul szolgálhatnak. S ha a román literatúra hasonlóan elfogulatlan rokonszenv Hadvezérek és diplomaták (A Magyarország katonai munkatársától.) Olaszország marsallja, Emilio de Bono, az ősz Quadrumvir, Milánóba érkezett és a Grand Hotel Cavour-ban szállt meg. Ugyanakor olvassuk, hogy Nagybritannia volt külügyminisztere, Sir Samuel Hoare, a croydoni repülőterein elbúcsúzott barátaitól és szerencsésen Zürichbe érkezett. De Bono-t Makalléból, a csatatérről, Hoare-t Genfből, a diplomáciai harcok mezejéről hívták vissza. Az előbbi vérnélküli háborút akart vezetni, az utóbbi a vérontás beszüntetésére békét akart teremteni. Akaratlanul is párhuzamot kell vonnunk a hadvezér és diplomata közös sorsa között. Igaz, mindketten elbuktak, de bukásuk felemeiben szép volt. De Bono könnybelábadt szemeire és Hoare zokogására milliók figyeltek fel. Milliók rokonszenve kísérte őket, mikor göröngyös útjaikról fáradtan és csalódottan otthonukba tértek vissza. Mind a ketten gyilkos örvényektől féltették hazájukat, ezért voltak engedékenyek és talán túlságosan érzelmesek is. Ezek a bölcsek előbb elértek a tátongó szakadékok szélére és ott álljt akartak parancsolni a felelőtlenül csapongó érzelmeknek. A milliók megértették őket és fájó szívvel intenek búcsút a két férfiúnak, aki a vér folyamának megállításában esett el. De igazában csak azért estek el, hogy ismét felmagasztosuljanak, mert nem sok idő fog eltelni, míg De Bono marsall lovasszobrot kap hazájában és Sir Hoare-t a Nobel-békedíj koszorújával fogják ékesíteni. Az aszmarai főhadiszállásra bevonult az új marsall, Pietro Badoglio, akiről azt kivesztették, hogy magával vitte az európai gyors hadviselés új stílusát. Az öreg gyarmati katonát felváltotta a vezérkar erélyes főnöke és ma, hat hét elmúltával, a győzelmesen előrenyomult olasz hadsereg ott áll, ahol De Bono önként megállította. Badoglio marsallnak is be kellett látnia, hogy Etiópia nem Lombardia. A Downing Street öreg palotájába bevonult az új külügyminiszter, Captain Anthony Edén, akiről azt híresztelték, hogy a népszövetségi apparátus felhasználásával, ifjú hévvel a szigoros megtorlások útjára fog lépni. Edén hat hét múlva megint az elkerülhetetlennek látszó európai háború rémével fog szembetalálkozni és megállapíthatja majd, hogy a diplomáciai hadállások változatlanul a Hoare-féle vonalban állanak. Ekkor majd Anthony Eden is be fogja látni, hogy Etiópia nem lehet Elzász- Lotharingia. De Sgardelli Caesar 3 A rádlakészüléket készségesen bemutatja: Magy. kir. udv. hangszergyár VII., Rákóczi uS 60 60 .Q. 'O 'C .g~Q Q vel tárja ki ablakait a magyar szellem hatásai előtt, talán előkészítheti az időt és levegőt egy újbiharfüredi találkozóra. Amelyből már a kultúrának is lesz mit várnia és nem csupán a politikának. Beszél a holttest A boncolás adatai alapján új nyomokon keresik Hustyava szicsmester gyilkosát (A Magyarország tudósítójától.) Négy nap után tegnap végre felboncolták a törvényszéki orvostani intézetben a meggyilkolt rózsautcai szűcsmesternek, Hustyava Györgynek a holttestét. A boncolás eredményét nem hiába várták nagy érdeklődéssel a főkapittányság bűnügyiosztályán. Meglepő adatok birtokába jutottak a rendőrök Kiderült például, amit eddig senki sem tudott, hogy az öreg szűcsmestert voltaképpen megfojtotta a gyilkosa: a halált fulladás okozta. A fejen és az arcon talált sérüléseket a gyilkos már akkor ejtette áldozatán, amikor az halott volt. Azt is megállapította a boncolás, hogy a gyilkos kisebb reszelővel, vagy más tompa szerszámmal és szűcstűvel ejtette halott áldozatán a sérüléseket. Most már új nyomokon indulhat el a rendőrség munkája. Kétségtelennek látszik, hogy a vérengző gyilkos maga is összevérződött. Véres lett a ruhája, a keze és az a szerszám is, amellyel áldozatát összeszurkálta. A rendőrség tehát most a vérnyomok alapján keresi a titokzatos ismeretlen gyilkost. A közönség, mint ilyenkor mindig történni szokott, hírekkel igyekszik segíteni a rendőrségnek. Százszámra érkeznek a főkapitányságra bejelentések, gyanúsan véres emberekről, vérfoltos ruhákról, egyelőre azonban semmi eredményt nem hoztak. Két férfit és egy nőt vallatnak e pillanatban a detektívszobában. Ez a három gyanúsítottja van a rózsautcai gyilkosságnak, de kevés a remény ahhoz, hogy közöttük volna a tettes. A négy nap előtti gyilkosság nyomozása egyelőre holtponton van, bár megállapíthatóan a rendőrség emberei kitűnő munkát végeznek és mindent megtesznek a rejtély megoldása érdekében.