Magyarság, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)

1921-01-01 / 1. szám

1921. január 1. szombat Budapest, 11. évf. 1. (15.) szám F.infrupti'­sii •u­tak • Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa­ utca 8. tz&m­. ] — * korona 70 korona Felelős SZerkeSZtő ! MlLOTAY ISTVAf^ SSSSA» Félévre 140 korona Egy hám... 56 korona V • / J . * ^ / , V Egy­­szám ára 2 korona Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Új élet felé Írta: Milotay István Ha a magyar nemzet Szilvesz­ter éjszakáján tenger gondjai kö­zött virrasztva, múltat, jelent és jövendőt egybevetve, számadást akar csinálni róla, mit hozott neki az ó-esztendő, mit vitt el tőle s mit kívánjon magának az újra, — elmélkedhetik és válo­gathat eleget a kétség és remény kérdései és feleletei között. Ez a harmadik évforduló, mely nem­zeti és állami életének megszűkí­­tett, megrablott határai között éli Harmadik éve, hogy egykor oly dús, virágzó portája, hatal­mas, gazdag úri házatája közös­, körül idegenek prédájává lett, egykor oly bőségesen terített asztala köré hiába várja elszakí­tott gyermekeit, a megmaradtak közül is százezreknek alig kerül kenyér, azoknak pedig, akik a régi fedél alól, mely idegenné lett számukra, hozzámenekülné­nek, melegedő­ helyet se tud adni. Hogy meddig tart még ez így,­­ ki tudna rá feleletet adni? Az elmúlt esztendő úgy virradt fel ránk egy hatalmas, mindent magával ragadó nemzeti újjá­születés előérzetével, azt hittük, nemcsak talpraszökkenünk tőle, de meg se állunk börtönünk határainál, mindent visszahódí­tunk, amit belső vagy külső el­lenségeink elvettek tőlünk, egy csapásra, a hősi nekirohanás len­dületével, amely csak a célt látja, az akadályokkal szemben vak, vagy látva is megveti őket. Ha megpróbáltunk számot vetni vele, mi maradt meg az év végére ennek a nagy eltökélésnek hajtó erőiből, mit kamatoztak a ma­gyarság politikai, erkölcsi, szel­lemi vagy gazdasági megújho­dása javára, miben jelentkezik legkomolyabb, legmaradandóbb, legtöbbet ígérő eredménye ennek az új honfoglalásnak s mit kell a nemzet számára felmutatni ezekből az eredményekből, hogy az új esztendőbe fordulva is mindeneken túl ezekre szögezve szemét, a mi habozás nélkül arra a munkára mutatnánk, melynek fáradságáról, küzdelmeiről és si­kereiről a Magyarság mai száma hosszabb beszámolót közöl, tele gondolkozásra késztető, felfrissítő tanulságokkal. Ez a beszámoló az új magyar társadalom munka­­műhelyeibe vezeti el az olvasót, a gazdasági, kereskedelmi és hitelélet új szervezeteibe, a tár­sadalmi önsegély intézményeibe, melyek a napi politika jelszavain, a pártélet izgalmain és törek­vésein túl keresik a magyarság számára az élet és megmaradás lehetőségeit. Az elmúlt félszázad legnagyobb bűnét és mulasztását a magyar­ság azzal követte el, hogy a gaz­dasági és társadalmi szervezke­dés modern eszközeit, az egyre nehezebbé vált belső életverseny­ben eltolta magától s szinte min­den területen másoknak engedte át. A liberális politikai és gazda­igazán semmi dolgáé nem volt ez­úttal. S kikészít­vényem gát Topa úr, oda­szólt a kisdiáknak: — A sétapálcát, mendur­­sági rendszer nem az által s nem kizárólag azáltal bosszulta meg magát rajtunk, hogy ezeket az eszközöket mindenki számára hozzáférhetőkké­­ és felhasználha­tókká tette, ennél is nagyobb hiba volt, hogy mi a társadalmi és gazdasági életküzdelem e sza­bad formáit nem­ tudtuk magunk tartalommal kitölteni, nem tud­tuk a magunk emelkedésének és megerősödésének biztosíté­kaivá építeni. A magyarság ve­zető osztályai, olyan társadalmi rétegei is, melyek any­agi függet­lenségüket mindvégig megőrizték, fázva és idegenkedve fordultak el attól a feladattól, hogy részt­­vegyenek ebben a versenyben, az anyagilag letört, létalapjukat vesztett értelmiségi tömegek pedig a hivatalszobákba menekültek, hogy a bürokrácia taposó ural­mában végleg elveszítsék a sza­bad küzdelem nyers energiáit, szívósságát és vállalkozó szelle­mét. A háború és a két forrada­lom tanulságai, brutális megpró­báltatásai, a szégyenérzet, mely belső elesettségü­nk, gazdasági, politikai és társadalmi inferiori­­tásunk tapasztalatai nyomán oly erővel támadt fel bennünk, rá­­kényszerítette, rálökte a magyar értelmiséget arra az útra, melyet félszáz éven át szem elől tévesz­tett. Ez az értelmiség az élet, a nyomorúság szöges korbácsának súlya alatt kezdi feladni azt a régi világszemléletet, mely min­dent a kormánytól és az állam­tól várt s kezd ráeszmélni azokra a hatalmas erőkre, melyek az­ autonóm társadalmi és gazdaságii szervezkedésben rejlenek. Örömmel és megnyugvással, kell elkönyvelnünk azokat az anyagi és erkölcsi eredményeket, melyeket ez a magyar építő szer­vezkedés már eddig is elért s egy pillanatra sem szabad sem a szervezkedés vezető tényezőinek, sem az értelmiség legközvetle­nebbül érintett osztályainak meg­­állniok ebben a vérértékes át­­törésben. Nyilvánvaló, hogy mi mi­­az, ami ezen a téren s ezekkel a jelszavakkal történik, még tele van a kezdés és kisérletezés hibáival, tele van tipikus magyar gyermekbetegségekkel, mely­eke­t nem lehet máról-holnapra levet­kőzni, de ha még­­oly keserves is ez a birkózás, már megindult s itt-ott felvillannak küzködésé­­ben a messze győzelem jelei. Még sok ebben a szervezke­désben az államra és kormányra számítgató gyöngeség, amely m­o­­nopóliumos elbánásban keresi­ a támasztékot, sok a hangos szó és a címerek mögött nem min­dig mintaszerű az erkölcsi vagy gazdasági szolidság. Az előbbi hibára mentség legyen az el­sőbbségnek és elhelyezkedenség­­nek az a tömérdek előnye, me­lyet a másik fél az elmúlt ötven év alatt a maga javára megszer­zett s amellyel szemben az állam és a kormányzat segítsége nél­kül a kezdet elképzelhetetlen. A másik hibát megjavítja majd az idő, amely mindent megrostál . Szerelem­ ­. Odakint tavasz készült. A Láng­­erdő felől két nap óta lágy szél fuj­­dogált a város felé. Topa Péter teológus az ablakban állt, a kalapját csinositgatta egy gyökérkefével. Közbe-közbe kitekin­tett a Bodrog felé s olyankor a ba­­juszkájába mosolygott: — Szakáll ma kipukkad. Aztán hátranézett, hol egy apró diák a cipőjét tisztogatta: — De glancoljon, mendur! — Olyan fényes lesz, Topa ur, felelte a mendikáns, — mint a tükör. Még a bajuszát is megpeder­­heti benne Topa ur. Topa eközben tiszta ing mellett il­lesztett a mellénye alá, felkapta a kárzert s felhúzta a cipőt, mialatt másodszor is maga elé mosolygott: — Szakáll ma kipukkad. Bizonyos, hogy Topa véres tervet forgatott magában. S ha kétszer is kijelentette, hogy Szakáll segédtanár úr ma kipukkad,­­okvetlenül meg kellett pukkadnia a segédtanár úr­nak. Jókor délután volt még s fehér kis felhők sétáltak a márciusi égen. Olyan idő járt, amikor minden ko­molyabb ok nélkül szerelembe esik az,ember, különösen ha semmi dolga nincs. Topának pedig, miután tür­­­herc letr- lekollokvált­­az­­exegézisből,. I. A kapuban Kása teológus várta Topát. Kása is kárzerbe vágta magát s a bajuszkája úgy ki volt szurkolva, mint az aprószeg. A szemével intett Topának: ■ — Mehetünk ? —■ Csakis — jelezte egy fejbólin­­tással Topa. S megindultak a keskeny utcán. Eleinte hallgattak, csak egyszer tör­tént, hogy Topa felszomorkodott: — A kontynál kicsit ágaskodik a hajam, mert friss nyírás. Pedig há­romszor is­­megvizeztem s a kezem­mel is nyomogattam. A hajjal bizony bajok voltak már előbb is, sőt a Topa hajának kínos szerepe volt a közte és Szakáll Döme segédtanár közt felmerült féltékeny­ség­ ügyben. Mert tudni kell, hogy Topa jó ideje ügyeskedett már a kis Kovács Matild körül, amikor Szakáll is szemet vetett a kisasszonyra. Topa akkortájt határozott előnyben volt még, — több lórmmal vezetett, mint ő fejezte ki magát, — de a segéd­­tanár mégis csak kibabrált vele. Történt, hogy Topának húshagyó­kedd táján nem­­gott pénze, a haja­­viszont nagy volt s elhatározta eu­. ■nélfogva, hogy saját magát fogja meg­­nyírni. Két tükör közé ült tehát, meg is nyírta magát, hátul azonban grádicsos maradt a feje. Ez még nem lett volna baj. A baj ott kez­dődött, hogy a szokatlan leiratko­zást maga Topa mesélte el fanek­­fának, Matild kisasszonyoknál sze­mélyesen humorizált el saját magán, amin jót nevettek, legjobban a se­gédtanár úr. Topa akkor még több lóhosszal vezetett, de nem sokáig. Mert alig pár nappal rá, mikor az iskolakerten át az állomásra kisérte ki a kisasszonyt és édesanyját (a kert főutja valóságos korzó volt ab­ban az időpontban), a bokrok mögül itt is, ott is egy sereg láthatatlan mendikáns kezdett utána kiabálni: — Ki nyírt meg, Topa? Ki nyírt meg, Topa? . Ez már sok volt. A kisasszony lekapta a fejét s szót sem szólt az állomásig, Topa pedig úgy érezte, hogy sírva kellene fakadnia a düh és a szégyen miatt. Az állomásról kétségbeesve rohant haza, de ott aztán belefenyegetett a levegőbe: — Te tetted ezt, Szakáll! Ezért meghalsz, Szakáll! Személyes megtorlásra persze nem gondolhatott, mert teológus-ember­nek nem szabad párbajozni. Ahelyett ördögi terveken főzte a fejét. Most az­tán, úgy látszik, el is készült vele, hogy egyetlen gesztussal pozdorjává törje a segédtanár minden mahhinációját. . . . ..Mentek-mentek a keskeny­­utcán. Kása­­halkan fütyöre­szgetett. Topa meg mosolygott maga elé, szomorkásán. — Hogy állsz most a lánnyal ? —– kérdezte hirtelen Kása. Topa vállat vont: — Szakáll erősen dolgozik, de még nem igen lehet fórban. S továbbmentek a keskeny utcán. S az ablakokból itt is, ott is kiha­jolt egy-egy csöpp kisasszony : eg­. - egy gyöngyvirágarc. Bólintottak a két teológusnak s a két teológus ud­variasan emelt kalapot.­ — Kezét csókolom, Annuska! Kezét csókolom, Piriké! Annuska és Piriké, összemosoly-* gott: — Tildáéknál néveste lesz máma. Topa és Kása pedig mendegélt ezalatt a keskeny utcán. Egy-egy szót váltva, maga elé mosolyogva, szerelmeken. -... Ó, keskeny kisu­tcák, iskola­kerti fák, ti bólongató gyöngyvirá­gok az ablakokban: ifjúság! ifjú­ság! Az emléketek még ma is meg­­megcsapja hidegülő szivemet s tiz esztendő óta csak olyankor tudok fölmelegedni, ha tireátok gondolok vissza. Ma még biztatgattok, inte­gettek felém, az emlékek egyre fa­laik­ ködtakaróján át, de lesz idő egyszer, amikor csak álomnak fogj feltűnni, hogy én is ott botorkáltam­ valamikor ,a keskeny utcán, szószé-e­rint ugy, mint Topa Péter. Már ott voltak a kapu előtt, Kása'­s szólt s is?­. 5 A­i te i?.

Next