Magyarság, 1921. december (2. évfolyam, 270-294. szám)
1921-12-04 / 273. szám
1921 december 4. vasárnap x Ára 3 korona Budapest, II. évf. 273. (287.5 szám) Előfizetési árak: Égész évre 6!»9 korona Negyedévre 170 korona Félévre ... 340 korona Egy bóra ... 60 korona Egyes szám ára 3 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa utca 2. szám. Telefon: József 68-90, József 68-91. Kiadóhivatali VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József58-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Három nemzedék írta: Pethő Sándor Az elmúlt héten a Polgárok és Munkások Szövetségének lakomáján a liberalizmus újjáébredésére poharakat ürítettek. E pohárköszöntők nyomán azokban az újságokban, amelyek e liberalizmust legradikálisabb megfogalmazásában hirdették, cikkek jelentek meg, amelyek az októberi forradalom igazolását kísérelték meg épp a liberalizmus érdekében, amelyet éppen ez a forradalom kompromittált oly halálosan a magyar köztudatban. Ez az igazolás természetesen szólt azok felé is, akik a radikális zsidóság részéről ebben a forradalomban oly végzetes szerepet játszottak. Akinek annyi idő óta alkalma volt eltűnődni a magyar politika nagy kérdésein és apró jelenségein, mint e sorok írójának, megfigyelhette és láthatta mind a három mintáját és változatát a magyar zsidóság nemzedék- trendjének. Messzebbről, inkább iirodalmi hagyatékából, publicisztikai munkásságából és olvasmányaiból ismertem Fálk Miksát, valamivel közelebbről, a személyes érintkezés elmoshatatlan ráhatásaiból alkottam meg magamnak Kónyi Manónak, az előbbi kortársának, Deák Ferenc és idősebb Andrássy Gyula tollvivőjének lelki ábráját. Vázsonyi közéleti szereplése a mói és tegnapi nemzedék szinte húszesztendős érdeklődésének gyújtópontjában áll; végül Jászi Oszkár és köre politikai tevékenységének idézése sokkal elevenebb magyar sebeket érint, hogysem külön kellene hangsúlyozni az ő kortörténeti jelentőségét. Ebben a három névben: Kónyi Manó, Vázsonyi Vilmos és Jászi Oszkár nevében jelzett irány és lelkiség minden elvont elmélkedésnél pregnánsabban és világosabban rámutat a zsidókérdés jelentésváltozására s arra a politikai, gazdasági, szellemi és erkölcsi átformálódásra, amelyen a magyar zsidóság 1867 óta keresztülment. Az a generáció, amely kortársavolt a lefolyt idők és a 48 halhatatlan vezéreinek s amely a maga terén érezte az emancipáció áldásait, hálás és alázatos hive volt az átalakulás és a kiegyezés vezérkarának. A zsidók elismerésre méltó magatartást tanúsítottak a magyar szabadságharcban, miként élén jártak a 18-as bécsi forradalomnak is. Természetes ösztöneik és érdekeik sodorták őket abba a táborba és ahhoz a rendszerhez, amely jogot, szabadságot és emberhez méltó életet ígért nekik. Ezeket az átalakulásokat és forradalmakat nem csupán a nemzeti gondolat gerjesztette fel, hanem felbuzogtak azoknak a szabadelvű és demokratikus eszméknek kútfejéből is, amelyeket a nagy francia földrengés dobott fel a tizennyolcadik század végén. A zsidóságnak a magyar függetlenségi harchoz való csatlakozását tehát könnyűvé, mert természetszerűvé és érdekből fakadóvá tette az életösztön, amely kitörni készült a ghettó piszkos sikátoraiból és a méltatlan elnyomás mélységéből. Ez az állapot indította meg az asszimilációnak s a magyarság törekvéseivel való összeforrásnak folyamatát , a magyar hagyományok átvételében és szolgálatában való serény közreműködést. Ennek a zsidó nemzedéknek érdemei nem kicsinyelhetők. Reprezentánsaitmindenütt ott találjuk a második párban (Czóci, Wáhrmann, FálkMiksa, Váribéry, Kónyi, stb.) ama nagy férfiakmögött, akiknek gazdasági vagy zsurnalisztikai fegyverhordozói voltak s akiknek jobbágyi hűséggel s a szó családias értelmében a házi zsidó szolgálatkészségével állottak rendelkezésére. Ez a bizalomteljes viszony, a magyar középosztály gazdasági fogékonytalanságának, a zsidóság gazdasági készségének és szorgalmának találkozása idézte elő azt a rohamos térfoglalást, amelyet a zsidóság a múlt század hetvenes éveitől a század alkonyáig — úgyszólván verseny és ellenőrzés nélkül — elért, azt a gazdasági hatalmat, amelynek alapvetését a hetvenes években végezte el. E nemzedék epigonjaival (rteffi Ignáctól Sümegi Vilmosig, Tencer Páltól Vadász Lipótig) mindenütt ott lehetett találkozni a történelmi magyar pártokban, amelyek között megoszlott a zsidóság érdeke, vérmérséklete és műveltsége szerint. .Ez a helyzet lényegesen megváltozott a tizenkilencedik század utolsó két évtizedében és a huszadik század elején. Míg a történelmi pártok a magyar vizek felületén tovább vívták a maguk nagy csatáit az egyházpolitikáért és a véderőreformért, régi avittas gályáikon és rozoga naszádjaikon, lent a vizek mélyében lassú és csodálatraméltó munkával a magyar zsidóság, amelyet Verecke és Uzsok felől újabb, szaporább és éhesebb rajok gyarapítottak, kiépítette gazdasági hatalmának egész bonyolult ko rali- és zátonyrendszerét, amely érintetlenül állott a magyar vizek még oly vad tajtékzásában is. Egy új ivadék cseperedett fel, amely példátlan irammal rohanta meg a fővárost és a vidék gócait, amely néhány év alatt túlversenyezte a céhrendszer nehézkességeihez és formalizmusához idegezett régi magyar ipart s teljesen kisajátította a kereskedelmet, amely megteremtette a maga aszfaltos, villanyvilágításos, kávéházas álvárosi kultúráját Budapesten és a magyar vidéki városok nádfedeles környezetében is. Ez a zsidó nemzedék már nem ismerte a ghettó erkölcsi és anyagi nyomorát. Az öregebbekkel szemben világosan érezte gazdasági és szellemi erejének öntudatát , ezt néha a maga parvenü modorában tűrhetetlenül éreztette is. Ebből a zsidóságból nőtt fel Vázsonyi politikai egyénisége, akit hívei a magyar Laborinak neveztek s aki először Budapest községi életében dokumentálta, hogy az új elemek nem elégszenek meg többé a régi szereppel. Nem is Három A fiatalember, amikor a szobájába ment, nem tudott az alvásra gondolni. Tizenegy óra múlott már, a rengeteg városi épületben csend volt, a szobájában vetve az ágy, puha melegség öntött el mindent és ő még sem akart, nem tudott nyugodni térni. Egy karosszékbe ült és maga elé meredten gondolta át, hol van, kik között van. A nénié vendége volt, először életében, itt, ezen a helyen. A néniének nevelőintézete volt előkelő felnőtt leányok számára. Nem iskoláslányokat tartott, hanem olyanokat, akik a nyelvekben, zenébenakarták továbbképezni magukat. Az ő intézete ebben a nemben az első volt, a legvagyonosabb, legelőkelőbb leányokat adták hozzá. Tizennyolc teremből és szobából állott az intézet, tizenöt szobában harminc fiatal leány lakott és az utolsó három volt nénjének, az igazgatónőnek a lakása. A tizennyolcadik, a legutolsó szobában lakott ő, ez volt a legcsendesebb, a legeldugottabb. És nem tudott aludni. A délután egy pillanatra meglátta a leányokat együtt, az uzsonnánál és ez a kép nem ment ki a fejéből. Harminc szép, finom máleány, tizenhat husz" éves korban, együtt, egy asztalnál, egy csokorban, akikről tudta, hogy a legelőkelőbb családok sarjai, egy pillanat elég volt, hogy megzavarja a fejét. A nénje, a legszigorúbb pedagógiai elvek követője, nem is engedte volna a közelébe a leányoknak, ma délután is csak egész véletlen volt az, amit látott, de az éppen elég volt. Nem tudott nyugodni térni, a harminc fiatal leánnyal egy fedél alatt, egészen más gondolatok bántották. Fiatalember volt, aki szerette, kívánta az életet. Az ajkai mosolyogtak, "de a szemében haragos tűz volt, nem az ő korában levő férfiúnak való szituáció volt ez. Miközben álmodozott, halkan kopogtak az ajtaján. — Szabad. Ki az ? — riadt fel. A nénje vett. — Elemem, nem alszol még? — Izé ... Nem. Még nem. — Akkor elbeszélgethetünk egy keveset. És helyet foglaltak. — Mondd csak, Elemér, tudod-k, miért hívtalak meg én magamhoz? — Nem. Fogalmam sincs, néném. Azaz, igen. Tudtad, hogy dolgom I van a városban, hát magadhoz hívtál. ? — Igen, igen, de ez nem lett I volna még elég ok. Az intézet helyiségében nem szoktam fiatalembereket fogadni, még kevésbé elszáll,!solni. A növendékek vizitjeit is nagyon szigorúan veszem, férfi, fiatalember, még a legközelebbi rokon sem teheti be a lábát az én fogadószobámba. ■'— Tehát akkor miért kértél ide engem ? — Meg akarlak házasítani — Itt és igy . — Igen. — Én ezt nem értem. — Majd meg fogod érteni. Mindig te voltál nekem a legkedvesebb, valamennyi rokonom között. ‘Nem csak azért, mert kedves, jó fiú vagy, de mert sokat tartok rólad és hiszem, hogy szép jövő vár reád. Te most jutsz abba a korba,amikor komolyan kezdenek a fiatalemberek a nőkkel foglalkozni. Szerelem, házasság vagy esetleg valami szerencsétlen viszony, ez a természet rendje és én féltelek téged, illetőleg én akarlak irányítani. Én foglak megházasítani. — Furcsa, őszintén szólva furcsa ez, édes néném. Én nem gondoltam még a házasságra és te ... Talán van már valaki a szántómra? — Nincs. Még nincs. Nos, tehát akkor? — Nem is kell. Egész más módszrém van. Itt az egész intézetem. A tied, válassz belőlük. — Nem értem. . . — Nézd, Elemér. Idehivtalak, idehoztalak, hogy közelében légy a leányaimnak. Éz egyszer engedtem az elveimből, a szigorúságomból, de te érted, családtagért teszem és különben sincs benne semmi rossz. Idehivtalák, hogy harminc pompás leány közül válasszál. Akármelyiket választod, jó választás lesz. — Miért? — Mert egyik jobb párti a másiknál. Nálam vannak az ország leggazdagabb, legszebb és legjobban nevelt leányai, így, együtt, ezt a kollekciót meg nem találni sehol, még egy bálban sem, mert ott már összekeverednek másokkal. Harminc leányom van, Elemér, én mondom neked, egy királyfinak sincs előnyösebb helyzete, mint neked. — De hiszen egyet sem ismerek közülük! — Nem baj. Akármelyiket keresed ki, jó választás lesz. Még csak arra sincs szükséged, hogy én ajánljak egyet-kettőt; közülök. Mert mind egytől-egyig a leguribb, a legfinomabb, legvagyonosabb és a harminc között nincs kettő, aki szép ne volna. Földbirtokosok, gazdag kereskedők, előkelő művészek, udvari tanácsosok leányai, van, akire milliók várnak, van itt egy hamburgi leány, az apjának nem utcái, de városrészei vannak. Van két bolgár leány, az apjuktábornok, a leánykák máris öt nyelven beszélnek