Magyarság, 1922. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-01 / 1. szám

1922 január 1, vasárnap ára 3 korona Budapest, ifj. évf. 1. (309.) szárg Előfizetési árak: Egész évre «10 korona Negyedévre 170 korona Félévre „ 110 korona Egy bóra... 60 korona Egyes szám ára 6 korona­­ Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség , VII. kerület, Miksa­ utca 1. szám, Telefőn: József 08-00, József 68-91.­­ Kiadóhivatal* VII. kerület, Miksa­ utca 8. Telefőn: József 08-92* Megjelenik hétfő kivételével mindennap. A vagyonos osztály kötelessége Időszerű újévi elmélkedés irta: Apponyi Albert gróf Ezt a cikket, melyet most némi módosítással közlök, már ez év tavaszán írtam meg, de akkor visszatartottam, részint mert attól tartottam, hogy inkább izgató, mint az ügyet előmozdító hatása lesz, részint pedig azért, mert sa­ját viszonyaim növekedő bizony­talansága nem engedte, hogy va­lóra váltsam azt, ami szemé­lyemre vonatkozik. Ezeknek a tekinteteknek elseje most elesik, mert a kérdés a külföldi és bel­földi legilletékesebb tényezők ál­tal a fórumra hozatott, a máso­dikon pedig túlteszem magamat. Nagyon komoly az a figyel­meztetés, amelyet Magyarország tehetős osztályának egy részéhez a pápa őszentsége képviselője és az antant-missziók intéztek, midőn szemére lobbantották, hogy az ő bőkezűsége nem tart lépést az idegen segítséggel, mely nyo­morunknak minden ágát fölke­resi. Nagyon komoly az a kom­mentár, melyet Huszár Károly t. képviselőtársam, akit az általa kezdeményezett nagystílű akció erre különösen feljogosít, amaz idegen figyelmeztetéshez fűz. De nagyon komolyak főleg a nép­jóléti miniszter ura­k megálla­­pításai, amelyek azt a viszont­­figyelmeztetést tartalmazzák, hogy az antant-hatalmaknak velünk szemben folytatott eljárása nyo­morúságunknak egyik fő forrása, hogy tehát, minden hálánk mel­lett, amellyel az ő társadalmuk segítő akcióit honoráljuk és en­nek folytán e társadalmi ténye­zők erkölcsi jogosultságát is elis­merjük, hogy nekünk szemrehá­nyásokat tegyenek, hivatalos kö­zegeiknek ezt a jogosultságát csak a segítőakcióban való jóságos egyéni közreműködésük címén látjuk hasonló világosság­gal, de ha kormányaik képvise­letében beszélnek, kevésbé tudjuk azt felfogni. De bármint legyen ez, a szo­morú, a megdöbbentő tény el­ismerése elől nem lehet kitérni, hogy a magyar társadalom va­gyonos része, tisztelet a kivéte­leknek, nem eléggé törődik az őt környező tömegnyomorral. És az is megdönthetetlen igazság, hogy nem bízhatjuk magunkat a külföld nagylelkűségére, nem sülyedhetünk nemzetközi koldu­sok színvonalára a mi bajaink orvoslása végett. Az a külföldi segítség, amelyet ismételten há­lásan nyugtázva, amelyet még jó ideig nem nélkülözhetünk, csak kiegészítése lehet saját erőfeszíté­sünknek és annál bővebben fog folyni, minél intenzívebb ez az erőfeszítés. De hát honnan vegyük az erőt, amelyet megfeszítenünk kellene, mikor mindnyájan meg vagyunk sebezve a viszonyok mostohasága — és meg va­gyunk — és mindinkább le­szünk — terhelve a tőlünk kö­vetelt súlyos adóbeli áldozatok által? Honnan? a nagyobb ön­megtagadás forrásaiból. Ez a társadalom, mindama ne­hézségek dacára, nagy összegeket fordít luxus­kiadásokra; ez a társadalom táncol, mulat, ünne­pélyeket rendez, csakúgy, mint rendes időkben. Különböző szá­zadokban és országokban gyakran észlelt jelenség az, hogy a köz­t érő csapások fokozott élvezet­vágyat váltanak ki azokból, akik­nek módjukban áll azt kielégí­teni. Bocaccio dekameronja hall­hatatlanná tette a florenzi finom társaságnak ilyetén reagálását a dühöngő pestis rémes benyomásai ellen. Van ennek a jelenségnek lélektani alapja, mely azonban az ösztönös élet országába tar­tozik és nem kell, hogy rajtunk uralkodjék. A világért sem akarom ezzel azt mondani, hogy minden vi­dámságot száműzzünk, minden szórakozásról, minden mulatság­ról lemondjunk, ezzel ismét ferde irányba kerülnénk. Mert, nemze­tünk súlyos bajaival szemben, nem a kesergés, nem a gyászolás a fontos, hanem az energia fokozása, amellyel azokat le­győzzük, hazánkat újból fölépítjük. Ez az energia pedig nem fejlőd­hetik a vigasztalan busongás lég­körében; ehhez lelki egyensúly szükséges, amely ismét az öröm­nek, a vidámságnak bizonyos vegyülékét kívánja. Különösen ifjúságunk egészséges fejlődését a korának megfelelő szórakozások bizonyos mértéke nélkül nehezen tudom elképzelni. Ezek élvezésé­nek lehetőségét általánossá tenni, egyik lényeges szociális felada­tunk. Legyen tehát szórakozás, legyen mulatság, de legyen ke­vesell!­ és legyen olcsóbb, azaz kevesebb étel-, ital- és toilette­­luxussal ellátott, mint amilyen akkor lehetett, amikor kevesebb nyomor várt áldozatkészségünk enyhítő segítségére. Amit ezen a módon abból megtakaríthatunk, amit, csupán a saját teljesítő képességünket te­kintve, magunknak megengedhet­nénk, az elég jelentékeny össze­get képvisel és elég széles alapot nyújt egy nagymérvű segítőak­cióra, mellyel a vagyonos osz­tályok egy reájuk nehezedő, er­kölcsi kötelességnek, minden való­ban becses kultúr­igény feláldo­zása nélkül, felelhetnének­­meg. Ez természetesen bizonyos szer­vezést, bizonyos összebeszélést igényelne, melynek keretei sze­rintem részint a Huszár-akcióban, részint a polgármester akciójá­ban már megvannak és csupán csatlakozás útján való kibővü­lést igényelnek. Idei­rom, hogy az előbb jelzett számtani műveletet a magam esetében végrehajtva, minő ered­ményre jutottam és mire hatá­roztam el magamat; ideirom, bár nem szívesen dicsekszem azzal az igen kevés jóval, amit tehetek; ideírom, mert ma a példa­adás fontosabb a szerénykedés­nél és mert gondolatomat csak így világíthatom meg teljesen, egyszersmind pedig számtani támpontot is nyerek a várható eredmény megközelítő megálla­pítására. Viszonyaimat mérlegelve úgy találom, hogy 100000 koro­nát áldozhatok ebben az esztendő­ben, amiből 25—25 ezeret kívá­nok a rokkantak fölsegélyezé­sére, a diák­segélyezési akcióra. Vad galopban 1. Nagyapám még viglegény volt, Asszony, bor és sok vigasság — Ez sok jóföld, amért őt is b­e-oda hívogassák. A sírba is hat tó vitte, Három prépost elkísérte, Hét batárba nem egy dáma M­em egy könnyet sirt el érte. 2. Az apám már gyalog járt-kelt, Földjéből az — eget kapta, Annyi bajjal, ócska jajjal Mit is nézett annyit rajta? Mire csendbe kikisértük, Se pap, se nép, se beszédek... Néhány fácska borult össze És egy új sir visszanézett, 3. a.. Se föld, se ég. Se borocska És se asszony, se vigasság — Öröm bánat, harc, vagy béke És se gazáig, se igazság. Ki fog lassan megfordulni, Csendes könnye fog-e hullni, Ha velem egy nyi­tt asztaltól Vad galopban , A székem fog elindulni. Miklós Jenő Vadvirág Irta: Színi Gyűld (Utíainjomás tilos) 1. A szerelem nem ismer választó­­falakat. A rab zubbonya alatt épp úgy dobog a szív, mint a rendőr ködmene alatt. A szerelem csodála­tos érzelem, még a bűnt is meg­bocsátja. Karó Imre, Szeged városi rendőr, feszes kapták-állásban vette át Su­gár Amált, hogy Szegedről Hód­mezővásárhelyre toloncolja. Komo­lyan, hivatalosan, mintha az állam egész tekintélye benne testesülne meg, kisérte a toloncnőt a vasúthoz. Beültek a rabszállító kocsiba, de előbb át kellett hal­adni­uk a pálya­ház udvarán emberek közt. Ám­ál lesütött szemmel lépdelt, de daco­san, meg­vetőn tekintett vissza egy­­egy férfira, aki kíváncsin pillantott a fejkendője alá. Mikor benn ültek a rabok kupé­jában, Karó Imre először vette szem­ügyre Amált. A leány fötött­­kopott csavargóruhája nemes­idomo­kat rejtett. A mélyen lehúzott fej­kendője alól sötét szeme villogott elő, de valami makacs könnyfelhő eltompította a fényét. Imre elfordította a fejét, mert az államra gondolt, amelynek tekin­télyét képviseli. Kinézett az ablakon a végtelen zónára. Felszántott és ugaras földtáblák futottak el előtte sugarasan, amint ott ült a kupé sarkában. Aztán elunta a kifelé való nézést és ismét Amálra tekintett. A toloncnőben fölébredt az asszony és feljebb húzta szeméről a fejkendőt, hogy szőke, hullámos haja jobban lássék. Imre fagyos hangon, némi leereszkedéssel — ahogy az inspek­­ciós rendőrtiszt szokott beszélni a csinos szobaleányokkal — kérdezte: — Hát aztán mit csinált maga ? — Mit csináltam ? — szólt Ámnás. — Hát elcsavarogtam. Most külde­nek haza Vásárhelyre, de megest el­szököm. ■— Megen visszahozzuk — felelte Imre tekintéllyel és eréllyel. — Így sincs egyéb dolguk. Ma­guk csak arra valók, hogy az ilyen magamfajta leányt ide-oda hurcol­ják. Becsületes vagyok én, ha kó­dorgók is. Nincs se apám, se anyám. Hát kódorgók. Kinek mi köze hozzá? És könny szökött a leány sze­mébe. Imre szívébe belopózott a részvét. Most már nem az állam szigorú szemével nézte a csavargó­nőt, hanem valami lágyabb, embe­ribb pillantással. A­ toloncnő érezte a szeme pillan­tását, levet­senve fejéről a kendőt és most már szép feje egészen látha­tóvá lett. Imre szeretett volna va­lami szépet mondani a leánynak: — Málcsi, milyen finom a keze. Miért nem dolgozik? Miért nem ke­res valami tiszte . . . Elh­arapta a szót, mert érezte, hogy ez gorombaság volna, pedig ő valami gyöngédet akart mondani. A leány pattogó szóval felelt. — No ne! A biztos úr még azt hiszi, rossz leány vagyok. Pedig nem volt nekem szeretőm még egy se! És ettől fogva buzogott a szó Málcsiból. Elmondta élete történetét. Mostoha szülei voltak, azok ütötték, verték, dolgoztatták, de enni nem adtak neki. Elunta, hogy rabjuk legyen száraz kenyérhéjért és külön­ben is húzta magához a virágos, szagos mező, a messzi szemhatár és egy nap elcsavargott a hetedik ha­tárba. Ott fogták el a csendőrök és mivel nem akarta megmondani, hogy kik a szülei, — félt, hogy vissza­kerül hozzájuk, — hát bevitték a városba, a szegedi rendőrségre. — Vadvirág, vagy — mondta Imre halkan és szerelmesen nézett a leány szemébe. Kezébe vette a Málcsi finom kezét, amelyet a munka sem­ tudott megtörni. És a vonat tovább­ robo­gott a búzaföldek közt, amelyekre az alkonyodó nap utolsó sugarai estek.

Next