Magyarság, 1922. július (3. évfolyam, 146-171. szám)
1922-07-04 / 148. szám
1922 július 4. kedd Budapest, mn. évf. 148. (456.) szám Ára 5 korona Előfizetési árak: Egész évre 1100 koronaNegyedévre 280 korona Félévre 560 korona Egy hóra... 100 korona Egyes szám ára 5 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa utca 8. szám. Telefon: József 68-90, József 68-91. Kiadóhivatali VII. kerület, Miksa utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Éjféli látogató Írta: Turcsányi Elek (Diónnyomás ülői) Zimankós téli éjszaka van. Kövér pelyhekben hull a hó és vastag hótakaró borítja a földet. Fákon, házak ereszein, csurgókon, ablakok párkányán, mindenütt: hatalmas hó-, jég-, és zúzmara-szakáll. Éjfélre jár. Jó foglalkozás ilyenkor idézni rég elhalt költők szellemét, ülni jó puha karosszékben, az óra egyhangú ketyegését hallgatva, s melegedni a kályha mellett. Ó, öreg karosszékem, milyen jó vagy! Zöld cserépkályha, régi cimborám, mennyire szeretlek! Megölte valaki magát ? Az hozta e rút időt ? Zúg a szél, táncol a tányér a borbélymühelyek előtt!... A szél csakugyan zug s kint most dermesztő hideg lehet. De annál nagyobb gyönyörűség ilyenkor a meleg hajlék. És már szinte hangosan mondom: dorombolok, mint a macska a kemence előtt. Hol a boldogság mostanában ? . .. Ott, ahol egyformán dalolnak kályhák és szívek, ahol a képzelet májusi lombokat varázsol maga elé, ahol béke van és megelégedés ... Hol szeretet, ott béke; Hol béke, ott áldás; Hol áldás, ott Isten; Bal Isiten, ott szükség nincsen! Egyszerű ember vagyok, nagyon szeretem az egyszerű formákat és boldog vagyok bennük. Minthogy agglegény vagyok s feleségem nincs, akinek most azt mondhatnám — s esküszöm... hogy boldogan mondanám ! —: Ülj mellém a kandallóhoz , fel van szítva melege ... —, sem pedig gyermekeim, akiket most a térdemre ültetnék; csak néhány barátom, akik azonban nincsenek mindig kéznél. — — gyakran intézem szavaimat a másik karosszékhez, amelyik üresen áll a kályha előtt s ilyenkor nyilván azt képzelem, hogy ül benne valaki. Akaratlanul is odanézek s — uram, ne hagyj el! — a karosszékben ül valaki. Még hozzá nem is olyan szedett-vedett mindennapos akárki, hanem egy valóságos — majdnem azt mondtam: megtestesült — szellem. D: Ne féljen, ez a szellemek órája! Én: Bocsásson meg, de magyarázatnak ez talán mégsem kielégítő. Külsejéről ítélve feltételezhetem, ugyebár, hogy disztingvált, finom lélekkel van dolgom. S ön mégis minden bejelentés, kopogtatás, bemutatkozás nélkül rámront s mikor ezzel a barbár viselkedéssel, melyből joggal következtetne bárki ellenséges, sőt határozottan gonosz szándékra, mikor — mondom — ezzel a viselkedéssel a legnagyobb mértékben rám ijeszt, képzelheti miféle súlya és hatása van annak a kijelentésnek, hogy ne féljek. D: Bámulom írói tehetségét és fel akarom használni. Nagyra tartom higgadt gondolkodása fölényét és tanácsát akarom kérni. Céljaim vannak Önnel, sürgősek, elodázhatatlanok. Ön nem fogja tőlem segítségét megtagadni. Én: Kész vagyok Önnek megbocsátani. Adja elő jövetele célját: türelemmel fogom hallgatni. Ha csakugyan segítségére lehetek Önnek, érdekében mindent el fogok követni... De borzasztó kérem, milyen stílusa van Önnek! Egymásután három mondatot fejez be infinitivuszszal! ? Hisz Ön úgy beszél, mint egy indián ? 0: Gúnyolódása hidegen hagy! Arról van szó, hogy átlényegülés előtt állok, ami az én esetemben egyértelmű a megsemmisüléssel. Napjaim meg vannak számlálva. Én : Rettenetes ! 0: Nem, sőt határozottan kellemes. A baj ott fészkel, hogy egy elintézetlen ügyem van mielőtt beleolvadok a végzetembe. Jól esne tudnom, hogy hagyok itt egy barátot, aki a dolgot rendbehozza. Önre gondoltam: Én: Végtelenül megtisztel. . . (udvariasan meghajtva magát). És most engedje meg, hogy bemutatkozzam: Zénó vagyok. A nevem talán különös, de ez ne szegje kedvét. Foglalkozásom kárpótolni fogja. Könyvelő voltam. Könyvelő. Pont és semmi több. Higgye el, a könyvelők nem szívesen cserélnek holmi szépirászokkal. De én, mint annyi másban, ebben is kivétel voltam és vagyok s ez okozta korai vesztemet. Verseket írtam .. .Ikrr... ha rágondolok, végigfut a hideg a hátamon. Ha nem irom ezeket a verseket, nem ismerkedem meg Brémer Katóval, s ha nem ismerkedem meg Brémer Katóval, ma vígan körmölök Metz és Titz uraknál, mert éppen ultimó van s ilyenkor éjfélutánig tart a munka. Kató! Kató! Meglátni és megszeretni őt, ha nem is éppen egy pillanat műve volt, de sajnos, a meglátástól a megszeretésig sokkal kevesebb idő telt el, mint amennyi, egy magamfajta egyszerű könyvelőnek elég, hogy egy Brémer Katót kiismerjen. A vége az lett, hogy úgy eltévedtem Brémer Kató lelkében, mint az a bizonyos mitológiai Nemtudom ki, akit utólag mélyen sajnálok, úgy eltévedtem Brémer Katóban, hogy nem tudtam már belőle kitalálni. Akkor támadt az a mentő ötletem, hogy főbelövöm magam. Meg is valósítottam. Én: Ön tehát öngyilkos lett? Ö: Dehogy! A dolog nem sikerült Mikor hatheti lábbadozás után az orvosok visszaadtak Kató- wmttBammmaBaBBBBssESBB A „B“-lista Napok óta magyar tisztviselőcsaládok ezrei az ínség és a nélkülözés iszonyú erkölcsi és anyagi teherviselésén kívül egy minden eddigi sanyarúságukat felülmúló nyomás kísérteties súlya alatt vergődnek. A magyar értelmiség nagy tömegeit, amelyeknek anyagi létét a háború örvénye és a drágaság folyvást ■ növekvő áradata a kétségbeesés meredélyére sodorta, amelyeknek egy részét a megszálló ellenség korbácsa idekergette a csonka haza nyomorult kis szigetére, remegve várják fölöttes hatóságuknak hivatalos értesítését arról, hogy a magyar államnak nincs többé szüksége az ő agymunkájukra, hogy a megsérült óraműnek nem kellenek többé a régi csavarok és kerekek, hogy az úgynevezett »végelbánási« obsitot megkapják máról-holnapra. Akármennyire szegényes és száraz volt is az a kenyér, amelyet az állam szűk markával a maga hivatalnokai részére szeletelt és kiosztott, bármennyire lemorzsolta és csökkentette még ezt a koldusbért is C A drágaság pokoli mechanizmusa, de legalább egy sereg exisztenciát és a magyar családok ezreit mentette meg a szó legszárazabb értelmében vett éhhaláltól, a bűnözéstől, a dologtalan tespedéstől és a velejáró felszámlálhatatlan rosszaktól. A kormány a tisztviselők létszámcsökkentésének és elbocsátásának súlyos és mély problémáját nem fogta fel azzal az alapossággal, melyet nemzeti és társadalmi vonatkozásaiknál fogva egyaránt megérdemelt volna. Egyszerűen a rideg fiskálisérdekek pillanatnyi előnyeinél fogva ragadta meg a csonka országnak ma kétségkívül legszomorúbb kérdését, ezt a legvérzőbb sebet s nyúlt hozzá nem az irgalmas nővér gyöngéd illetésével, nem a műtőorvos jóindulatú objektivitásával és tévedhetetlen szemével, hanem kezébevette az üzletember ceruzáját s kiszámította, hogy az alkalmazottak bizonyos számát nélkülözni tudja és nélkülöznie kell s útravalóul nem adhat nekik mást, mint azt, hogy jószerencsét kiván az éhenhaláshoz húsz-harminc esztendei érdemes közszolgálat után. Nem tagadjuk, hogy az állam nehéz helyzetben van. Nyomorult bárkája roskadásig tele van utasokkal és terükkel és hogy nyomorult vitorláival tovább vánszoroghasson a pártatlan víz hullámain, egyszerűen ledob a fedélzetről belőlük annyit, azaz nyitól megszabadulva és megkönynyebbülve ez a hajó továbbtengődhetik még egy darabig a víz felszínén. Azt is elismerjük, hogy úgy a régi, mint az új kormányok túlságosan szaporították az állami eltartottak számát. Magyarország már a régi időben is erősen bürokratikus jellemű állam volt s az a hivatali labirintus, amelyet 1867 óta az egymásra következő kormányok egy modern állam igényein felül oly költségesen kiépítettek, a maga véget nem érő kacskaringóival és alagutjaival hihetetlen bonyolulttá és drágává tette a közigazgatást. Különösen a háborús kormányzat bőségszaruja ontotta nagy tömegben a hivatalnoki kinevezéseket és állásokat, mert az állami adminisztráció terhei, feladatai és szükségletei szinte elképzelhetetlen mértékben felduzzadtak s az állami szocializmus a közhivatali igazgatás oly terjedelmű skáláját teremtette meg, aminőre a béke éveiben nem is gondolhattunk. Belátjuk tehát, hogy a közalkalmazottak bizonyos száma fölösleges, munkája inproduktív, eltartása elviselhetetlen teherként nehezedik az államra. De bármint nézünk is a kérdés arculatába, a B-listára való helyezés módszerét és eljárását hebe-hurgyaságnak, könnyelműségnek tartjuk s azonkívül olyan embertelenségnek és szükségtelenségnek is, amelyet a nemzeti jelszavak nevében uralkodó kormányzatnak a legkevésbé lett volna szabad elkövetnie. Egyenesen vérlázító abszurdum az, hogy megfelelő előkészítés nélkül máról-holnapra évtizedek óta kifogástalanul dolgozó állami alkalmazottak egy nyomtatott blankettán keresztül veszik a szívtelen parancsot; mehetnek, amerre akarnak, az eddigi gazdájuk tönkrement, nem tudja továbbfolytatni régi gazdasági üzemét, keressenek maguknak, ha tudnak, új megélhetést, vagy esetleg fogadják meg a nemzeti és keresztény kormánytól Kunfi Zsigmond hírhedt tanácsát, hogy vándoroljanak ki, vagy hódítsanak maguknak új országot, olyat, amely jobban meg tudja becsülni az értelmiséget és a munkásverejtéket. Ez a kegyetlen és vad brutalitás méltán találkozik az összeomlás óta egymást váltogató kormányoknak és rendszereknek ama tréfáival, ahogyan a megszállott területeken sanyargó és ellenálló magyar köztisztviselők viszonyait szemlélték és áttekintették, amikor nekik azt az üzenetet küldték, hogy tartsanak ki a végsőkig s ne tegyék le az esküt a hatalom új birtokosainak, úgyis a békekonferencia dönt az ő sorsuk fölött is, de azután mentek olyan utasítások is, amelyek éppen az ellenkező felfogás megnyilatkozásai voltak. Nem csoda, hogy ilyen fejevesztett kapkodások után csakugyan sokkal többen özönlöttek a megszállatlan országrészre, mint amennyinek eltartására az elegendő. Azt hisszük azonban, hogy legalább bizonyos rétegeiben és vonatkozásaiban a tisztviselő elbocsátások teljesen fölöslegesek, s legfeljebb arra volna szükség, hogy bizonyos hivatalokban fölössé szaporodott közalkalmazottakat átcsoportosítsák és átminősítsék az állami adminisztráció ama helyeire, ahol a közalkalmazottak számát szaporítani szükséges. Értjük itt elsősorban