Magyarság, 1922. október (3. évfolyam, 223-248. szám)
1922-10-01 / 223. szám
1922 október 1. vasárnap Ára 15 korona Budapest, III. évf. 223. (531.) század Előfizetési árak: Negyedévre 560 korona Egy hóra... 200 korona Egyes szám ára 10 korona Ausztriában hétköznap és vasárnap 300 osztr. kor* Felelős szerkesztő • Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa utca 8. szám. Telefon: József 68-90, József 68-91, Kiadóhivatali VII. kerület, Miksa*utca 8. Telefon: József 68—92* Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Anglia zsákutcában (y) Lloyd George törökellenes politikája veszedelmes hínárba juttatta Angliát. A hatalmas szigetország fényesen győzött a világháborúban, de a rosszul megszerkesztett béke négy esztendeje nagyon erősen megviselte. Mélyreható belpolitikai és gazdasági válságok gyötrik évek óta a brit birodalmat és mindennél kívánatosabb reá nézve az igazi, a valódi béke, amely időt és nyugalmat engedne neki arra, hogy kényes szerkezetén támadt veszedelmes repedéseket összedrótozza és megzavart termelési rendjét új alapokra fektesse. Nem csoda, hogy a napokban a canterbury érsek elrendelte, hogy minden angol ember fohászkodjék a Mindenhatóhoz a béke megóvásáért. Ezzel szemben a ma még döntőszavú Lloyd George politikája, úgy látszik, makacsul halad tovább azon az úton, amely Angliára nézve feltétlenül katasztrófális összeütközésekre vezet és amelyről hovatovább nehezebb lesz a visszatérés. A görög imperializmus tüzét Anglia szította fel és a fizikailag és anyagilag gyönge kis görög nemzetet valósággal belekorbácsolta a kisázsiai kalandba. Mint a múltban annyiszor, az angol politika most is mással akarta kikapartatni a gesztenyét és a fáradt görög hadsereggel akart végzetes csapást mérni a világ egyik legszívósabb nemzetére, a törökre. A két év óta dúló törökgörög háború végre Komed döntő győzelmével végződött és a török csapatok megjelentek a Márványtenger partján, követelve Konstantinápoly és Trácia visszaadását. Mindez összeomlással fenyegeti azt az újabb angol külpolitikai tervet, amely a Dardanellák és a Boszporus feletti uralom megszerzésére irányul görög álarc alatt. A hirtelen fordulattól meglepett Lloyd-George a francia és olasz törökbarát nyomásnak engedve, a párisi konferencián kénytelen volt belemenni abba, hogy Törökországnak visszaigérjék Konstantinápolyt és Tráciát, de a tengerszorosok semlegesítésének ürügye alatt sietve katonai és diplomáciai intézkedéseket tesz, hogy ezek az ígéretek testet ne ölthessenek és az angol presztízsen Párisban ütött csorba kiköszörültessék. Angol csapatok és angol hadihajók indulnak a Márványtengerre és az angol diplomácia mindent elkövet, hogy Törökországot fegyveres ellentállásra bírja Tráciában és Szerbiát meg Romániát fegyveres megmozdulásra késztesse a törökök Európába való visszatérése ellen. A suba alatt angol részről nagy erőfeszítések történnek , hogy Lloyd George vízbeesett keleti politikáját pártra mentsék és lelkiismeretlenül folyik a háború tüzével való hazard-játék, amely könnyen lángra lobbanthatja az esztelen békekötések által Európaszerte botorul felhalmozott nagymennyiségű gyúlékony anyagot. Kemal basa nem olyan ember, akit időnyerésre spekuláló taktikázással és félrevezetésre szánt diplomáciai fogásokkal el lehetne téríteni kitűzött céljától és így tartani lehet a keleti kérdés végzetes kiélesedésétől, amely az európai államokat teljesen új csoportosulásban hajtja az egymás ellen való küzdelemre. A Lloyd-George koncepciója gyanánt a háború alatt megfogalmazott és az akkori viszonyok között megokosnak látszó az az angol politika, amely Törökország megsemmisítésére tört, nagy eltávolodást jelentett attól a konzervatív és reálpolitikai meggondoláson nyugvó angol külpolitikától, amely a török birodalom támogatásában az angol gyarmatbirodalom érdekeinek hathatós szolgálatát látta. De idejét múlttá vált ez a háborús angol célkitűzés az után a teljes győzelem után, amelyet az antant aratott. Lloyd George azonban — épp úgy, mint a többi háborús államférfiú —, a béke elkövetkeztével képtelen volt visszatérni arról az útról, amelyre csupán a háború feltétlen megnyerésének szüksége hajtotta. A háború befejeztét követő időben az angol diplomácia Törökországgal szemben épp úgy teljesen feladta a régi, kitűnően bevált politika elveit, mint az osztrák-magyar monarchiával szemben is és Törökország és a monarchia teljes megsemmisítésével az angol érdekek védelmére teljesen új erőtényezőket próbált teremteni. A Lloyd-George-féle új külpolitika azonban rövidesen veszedelmes kátyúba juttatta Anglia szekerét és most már világos, hogy könnyen olyan háborúba sodorhatja a szigetországot, amelynek megvívására sem ereje, sem kedve nincsen. E külpolitika aligha sorozhatja sikerei közé, hogy szoros baráti összeköttetést hozott létre a százéves ellenfelek, Törökország és Oroszország között és e szövetségnek élét egyenesen az angol gyarmatpolitika ellen irányította. Ez a törökellenes angol politika felébresztette a franciák és olaszok féltékenységét is, akik Földközi tengeri hatalmi állásukat féltik a Márvány-tenger partján emelni szándékolt új angol Gibraltártól. Ily körülmények között nehezen lehet feltételezni a nagyon is reálisan gondolkodó angol közvéleményről, hogy a végletekig támogatni fogja Lloyd-George-ot az eddigi kudarcok és a nyilvánvalóan Angliára váró veszedelmes kockázatok útján. Bármennyit köszönhet is Anglia Lloyd-George rendkívüli államférfias képességeinek és páratlan erélyének abban a tekintetben, hogy a háborút szerencsésen megnyerte, a józan angol közvélemény mégis előbbutóbb észre fogja venni, hogy a nagy háborús államférfi, — épp úgy, mint sok más országbeli társa,— a béke korszakában és a béke munkálásában nem tudja megállási helyét és a háborús évek eseményei által beoltott elfogultságával megy tovább a megkezdett után. A keleti kérdés kiélesedése minden valószínűség szerint nem csak Lloyd George, hanem a háború alatt kialakult egész angol külpolitika bukására fog vezetni, mert csakis úgy kerülhet ki — megtépázottan bár — Anglia abból a végzetesen veszedelmes zsákutcából, ahová egy gyökerében elhibázott külpolitika juttatta. Gyónás Magyarság, fajtám, lettem volna án fa Bátor Botondod, bárdos és csatás, Bizánc portáját vágtam volna én fa, Szerettelek, tán jobban soha más. Szenvedtem érted és vérzettem érted Belül, — a seb fájóbb, ha vér se jő, — De ja, már engem elfáradt legénynek Szült bus anyánk, a magyar őserőben már megálltam és csak alkonyatkor Imádtam bíborában a napot, Mely tán utolszor áldozik amott: De bűnben, gyászban mégis csak fiad volt, Apátián árvád, aki most neked Nem adhat mást, mint csüggedt éneket ! Juhász Gyula Az új ember írta: Rozványi Vilmos (Utánnyomás tilos) A rendőrtanácsos úr gyorsan átfutja a következő ügydarabot. »Rumsauer Károlyné, született Kádár Erzsébet. .. Férjétől különváltan él. Folyó hó 16-án Baumhorn Ignác József körút X. szám alatti üzletéből, miután kisebb értékű élelmiszert vásárolt össze, óvatlan pillanatban fizetés nélkül távozott. Kint, valószínűleg előre megállapított terv szerint, nyolcéves Károly nevű kisfiának átadta a kosarát, úgyhogy mikor az üzlet alkalmazottai utánafutottak, már nem volt nála a jogtalanul elsajátított élelmiszer. Kihallgatás során, jóllehet a kisfiút éppen abban a pillanatban sikerült feltartóztatni, amikor a kosárral Német utca 3. szám alatti lakásukba, be akart surrani, mind a ketten tagadnak«. És így tovább. Bámulatos pedantériával és mégis rosszul fogalmazott ügydarab. A tanácsos úr nem is olvassa végig. Ismeri már ezeket a történeteket. Néha megdöbbenve elgondolja : Azok a szegény emberek, akik végső kétségbeesésükben ilyen apró tolvajlásokra vetemednek, képtelenek a megszokott két-három sablonnál többet kigondolni. Beszólítja az anyát. Unottan, az aszszonyra egyetlen pillantást sem vetve felteszi megszokott kérdéseit s végül: — Miért tette ? — Nem tettem . . . Ezt a választ is megszokta, de most olyan különösen hangzott, hogy önkéntelenül felvetette fejét. Magas, barna, életerős asszony. Szép. Az ilyeneket különös szigorral szokta kezelni, mert meglátszik rajtuk, hogy tudnának dolgozni is. — A szépség pedig külön terhelő körülmény, mert a szépség jó megjelenést kölcsönöz, tehát az ilyen könynyebben juthat munkához. Ez a tanácsos úr régi elve. Fiatal korában, nehéz éjszakákon ambíciói és erkölcsi érzékenysége tetőfokán foglalta tételekbe egészen egyéni és sok szempontból értékesjogbölcseletét. Azok közül a régi vágású, hatalmas lelki és testi erejű emberek közül való volt, akik hetedrangú helyen is lángelmét koptattak el egyetlen zokszó és sérelmeskedés nélkül. Öröme abban telt, hogy rendet teremt az egyetemes életnek azon a darabján, ahol ő áll a vártán. Idegesen felhúzta vállait s könyökén támaszkodva mélyebben süppedt a karosszékbe. Fontos, hogy az asszony egyetlen szemrebbenése ki ne kerülje a figyelmét s ehhez ő válla izmaival szokta oly mereven megtámasztani fejét, hogy az meg se rezzen. »Nem tettem« . . . Ebben a válaszban nem dac volt, amit a tanácsos úr megszokott, hanem meggyőződés. Ez döbbentette meg. Az asszony, igenis, roeg.IftM-győződve arról, hogy nem követte el a lopást. S meggyőződése nem az, hogy nem lopást követett el, ez megszokott és banális a bűnösöknél, hanem, hogy magába tényt, amelyen félig tettenérték, de amelyet mindenesetre rábizonyítottak, nem követte el. A tényt magát és nem a minősítést tagadja — belső meggyőződéssel. A tanácsos ur mélyen az asszony szemébe néz. És önkéntelenül szinte csak önmagának mormolja: — Az uj ember ! ... A tanácsos úr szinte tíz év óta érzi fojtogatón, hogy sokszor nem ismeri fel az embereket. Valami uj van bennük, valami roppant hazugság, amely tömör s körülbelül pontos megközelítéssel így hangzik: »Én nem vagyok én.« Ez a mai ember állandó jelszava. Gépies lelkek sajátja azelőtt s most majdnem mindenkié. A mai emberé. — Csak egyszer Meríthetnék egy ilyet! Csak egyszer kaptam rajt’ emberségen, mindjárt rendben lenne. Őszintén szólva, félt tőlük. . . Az uj emberektől, mert hihetetlenül szélesebb látókörűeknek érezte a régieknél. — De érzéstelenek. Ha érzelmeik ilyen széles mezőben mozognának. . . Oh, az az emberiség uj aranykora lenne! És itt ez az asszony is. Ezzel most megbirkózik. Bizonyosság kell, egyetlen biztos jel az emberről. . . Kell! Arany napsugarak táncoltak az ablakpárkányon. A tanácsos úr szeme kigyul, kérdez, feleleteket egy pillanat alatt lemér, boncol, következtet, homlokán vad borongás és pillanatnyi derű váltakozik, ragyogó ügyességgel mondat a vádlottal jelentős szavakat, birkózik az új emberrel, a rettenetes géppel; az asszonyban egyszerre furcsa mozgást észlel, az asszony meleg, szelid szavakat mond, az asszony egyszerre összecsapja tenyerét: »Károly, drága, kicsi gyerekem !« . . . Ez! Ez a’kiáltás! ■. .. Végre. . A tanácsos úr behívatja az asszony kisfiát. A tanácsos ur arca makacs már és merev. Kegyetlen. — Gyere, te kis csirkefogó, — mondja keményen. Az anya arca, mint bomlott kaleidoszkóp, pillanatról-pillanatra váltja kifejezését. Keze összekulcsolódik: — fie ! . .., Ezt.. . ezt ne ! ... — Csend!! A tanácsos úr egyenesen megrohanja a kisfiút, míg az anyja újra meg nem mered »új emberré«, addig . . . Addig kell a gyereket elébe tartani. A gyermeken át most mindent megtud. Nem a bűntényt, ez őt nem érdekli ... Az embert! — Nem vagy ügyes, kis semmirevaló ... Rosszul hazudsz ... Azt kellett volna mondanod, hogy anyádat nem is láttad aznap... Hogy reggel adott pénzt neked, hogy magad vásárolj be mindent... S hogy te nem is tudod, hogyan került anyád abba az üzletbe... Eddig jutott a tanácsos úr... Mert itt a kisgyerek már közbe is vágott... — Hát nem is tudom ... A csönd szinte döbbent, oly hirtelen csapódott a teremre... Mindenki szorongó aggyal figyelt, csak a tanácsos úr tudta, mit csinál. A kisfiú bámulatos erővel és meggyőződéssel hazudott. — Csakugyan nem tudom, anyám hogy került a boltba, kérném. Anyámnak akkor éppen mosni kellett volna, vagy vasalni valahol ... Én voltam bevásárolni a Rákóczi-úti csarnokban. A következő kofáknál voltam . . . És megrendítő volt, ahogyan a kisfia tíz-tizenöt nyakatekert nevet mondott el egymásután. Elment megtanulni neveket a csarnokba és kitanulta a felnőttek életkörülményeit és hallgatódzott a nagyok, az ök életében már a »régiek« életén, hogy megvédhessen egy a tanácsos úr előtt, »új« embert s az anyját . . .