Magyarság, 1924. szeptember (5. évfolyam, 181-202. szám)
1924-09-02 / 181. szám
1924 szép remixer 2, kedd. Ára 2000 koronaBudapest, V. évf. T81.(108).Nagy Előfizetési árak: Negyedévre 420.000 korona. Egy kora 40.000 kori Egyes szám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2000 osztrák. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Milla-utc 8. szem. Telefon: József (68-90, József 68-91. Kiadóhivatal: VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68—92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap.Levélcím: Budapest 741, Postafiók 19. Janku szobra írta Márki Sándor Jártam valaha a cehei temetőben s mostanában, augusztus 30-án sok ezeren jártak ottan, hogy ünnepeljék az egyszerű, magas fakereszt alatt nyugvó Janku Ábrahámot, ki száz esztendővel ezelőtt született. Szeptember 2-án Erdély legnagyobb városában a kilencszázesztendős Kolozsvárra, az ötesztendős Clujba — érkezik Ferdinánd király, hogy letegye ottan Janka szobrának alapját, mint ahogy pár nap múlva Nagyváradon — vagy mostan már Oradea Marén — az ő lovasszobrának alapját is leteszik. Három esztendővel Világos után Ausztria fiatal császára Budán így alázott meg egy letiport nemzetet, mikor letette alapkövét annak a szobornak, mellyel a vértanuságig hű katonáját, Hentzi tábornokot tisztelte meg. Az alapkő letételénél magyarok nem jelentek meg, pedig az ellenséges tábornok hősiességét mindnyájan elismerték, s alkalmasint igy lesz ez a mostani ünnepségnél is. Egy nép és fejedelme nem ilyen alkalmakkor szoktak találkozni, sőt egymásnak a megértésére mindig az ilyen alkalmak a legrosszabbak. Ilyenkor mindig recrudescunt inelytae gentis Hungarae vulnera, pedig a sebek fölszaggatása semmiféle politikának sem lehet feladata. Ha Erdély életében természetes uton, a váltógazdaság törvényei szerint történt volna meg, hogy az országalapító magyarok helyett a többségbe jutott oláhok veszik át a kormányt, el lehetett volna képzelni olyan helyzetet, hogy Kossuth szobra mellé odaállítják a Jankáét. De a többségbe jutottaknak első balkezű tettei közé tartozott, hogy mindenütt lerombolták Kossuth szobrait, holott ezek a szobrok Erdélyben valamivel többet jelentettek, mint Magyarországban; a nemzetnek a kisebbségekkel való békülő szándékát jelentették. S történelmi valóság, hogy Kossuth és Janku Erdély szembenálló népeinek kibékítésén fáradozott. 1849 május 5-én Janku a prefektek egy részével elfogadta az egyesség tizennyolc pontját, s a magyar zászlót is kitüzette; s bár akkor egy tájékozatlan őrnagy előnyomulása miatt azalkut felbontottnak tekintette s bosszút állt, az oroszoki beavatkozásának és előnyomulásának hirére az utolsó pillanatban a magyarokhoz való csatlakozásra szólította föl vezértársait s augusztus 6-án tábornoki ranggal kész volt átállani a magyar hadseregbe. Ha a szabadságharcot csak 2—3 héttel folytatják tovább, megtörténhetett volna, hogy Janku Ábrahám lesz a tizennegyedik aradi vértanú. És akkor szobra alapkövének letételekor a clujiakon kívül a kolozsváriak is ott volnának. Csak az a kérdés, hogy a hatalom emberei ebben az esetben egyáltalán gondoltak volna-e Janku szobrának fölállítására. Negyedszázada már, hogy Jankut a Magyar Nemzet Miléniumi Történetének X. kötetében úgy jellemeztem, mint az akkori Erdélynek egyetlen oláh forradalmi emberét, ki a szabadságért s magasabb politikai célokért igazán hevült. Ugyanakkor a szokottnál bővebben írtam meg életrajzát a Pallasz Lexikonába s ezt a Tribuna, melynek magyargyűlölő cikkeit, mint az esküdtszék tagjának, nem egyszer kellett kárhoztatnom, cikkemet teljes szövegében lefordíttatta oláh nyelvre annak bizonyságául, hogy ime, elfogulatlanul és igazságosan is lehet írni. Azóta mi magyarok, rettenetes változáson mentünk át, földönfutókká lettünk, de nem mondhatok mást, minthogy: amit írtam, megírtam, amit igaznak találtam nemzetünk legújabbkori hatalmának tetőpontján, azt nem tagadom meg nemzetünk mély megaláztatásának napjaiban sem. És ha a hatalmon levők ezt a Jankut ünnepelnék, érteni tudnám kegyeletöket. . De nem ezt a Jankut ünnepük, hanem azt a bálványt, melyet az ő képére és hasonlatosságára a politika bicskáiéval faragtak ki s nemzeti színre festettek be, hogy eltakarjanak minden egyéb vonást, mely ezeket a színeket zavarjá. Harmadéve ünnepeltük Petőfi centennáriumát, most ünnepük a Jankuét. Janku tehát még az ifjú költőnél is fiatalabb volt, mikor fölkelt, hogy mindent megtegyen a maga népéért. De ebben amindenében nem Dákó- Románia, a túlzók akkori jelszava volt a lényeg, hanem Erdély. Tizenkét nappal március idusa után erdélyi fiatal oláhok a párisi, bécsi és pesti forradalom hatása alatt éppen Janka marosvásárhelyi lakásán határozták el, hogy mindnyájan ott lesznek a balázsfalvi gyűlésen, amely Erdélyt a többség számára követeli. Egy esztendő múlva Janku szívesen fogadta a havasalföldi forradalmi bizottságnak azt a felhívását, hogy az oroszok ellenében a magyarok és az összes elnyomott népek ügyeit mozdítsa elő. Mialit Bonlac Cézár e régből Nagyszebenben lapot alapított, rajta kivül Rosetti, Borlea stb. buzgólkodott, a kibékülés ügyében. Szívesen fogadta tehát Babescut, Mihály vajda későbbi történetíróját, kinek immár utcája is van Kolozsvárt, s ki — ha Kolozsvár utcáit csakugyan újra kellett elkeresztelni, — ezt annyiban meg is érdemli, hogy Jankut az emigránsok nevében valóban a magyarok megsegítésére szólította fel. Magyarország talpraállítása volt a jelszó, hogy a megszálló Oroszországgal szemben Moldva és Havasalföld valamiképpen szintén talpraállhasson — s a dolog valószínűleg ma sem igen megy másképpen. A magyarok megsegítése akkor sem jelentette a Magyarországhoz való visszacsatlakozást, de az emigráció kérése sem jelentett egyelőre egyebet, mint Moldva és Havasalföld megtisztítását s tulajdonképpen csak Bujócska Irta: Szalay László (Utánnyomás tilos) A nagyapám hetvenötéves korában elkezdett riadozni, irtózni a haláltól s ettől kezdve nem volt senkinek előtte megállása. Ha valaki nevetni mert, tervezgetett, a jövőről beszélt, ha a cselédlány danolt, a kocsis fütyörészett s gyerekek játszottunk, hancúroztunk, ezen ő végtelenül felháborodott. Mert neki állandóan a halálon járt az esze a tanyán lobogó élet, tüzes napsugár, az áldásos májusi esők, virágzó fák, hullámzó vetések, nyargaló csikók, gyengefias tehenek, s a madarak lármája között. Sarjak, bimbók és rügyek, melyekből újabb hajtások, újabb virágok, ágak lesznek ; emberek, fák és füvek, melyek izmosodnak, élnek, terjednek; nő meg a vén fa, melynek már csak targalyai vannak, melyek szikkadtan száradnak, sorvadtan tördelőznek, senyvednek, korhadnak. összes két fogát, a jobb szemfogát, meg a bal bölcsességfogát — messze voltak egymástól, — nem csikorgathatta; de akire azzal a két bennülő, szúrós szemével rápislantott, az vele álmodott éjszaka ; s aki gyereket nem futott, hanem bevárta, annak elalvásig viszketett utána a nadrágja, úgy, hogy a vége az lett, hogy a felnőttek is, ha meglátták, hogy jön, szerszámot, kosarat eldobálva, elfutottak, mintha csak a tengeri herkentyű jött volna. Mikor magára maradt, hogy nem tudta többé a mérgét kire fújni, még jobban elvadult. Fejébe vette, hogy érte éjszaka jön el a halál, mikor tehetetlenül alszik a nyakig érő csöndben , mert tudja, hogyha nappal jönne, pisztolyt fogna rá és belelőne. • Ezért megparancsolta Szuhaynak, hogy az éjszakákat ezentúl nála, töltött fegyverek közt , virrasztva töltse. öreg Szuhay kivénhedt béresgazda, olyan igazlátó-féle volt a tanyán, az összes bizalmak letéteményese. Este vacsora után bementek az öregúr szobájába, magukra zárták az ajtót, kénes masinával háziöntésű faggyúgyertyát gyújtottak. Mikor ez megvolt, elreteszelték az ablaktáblákat is és megtöltötték a puskákat. Aztán bottal megkotorászták az ágy, diván alját, s a kísérteteknek kiválóan kedves, homályos szögleteket. Minden elvégeztetvén, pipát tömtek, rágyújtottak és nagyokat ittak. Nagyapám lehevert a divánra, öreg Szuhay meg belefészkelt a korhadt karosszékbe. Nagyapám keze ügyében rozsdától zöldelő lópuska volt. Olyan öblöscsövü, mint egy köcsög. Szuhay meg térdei közt kovás medveölőt szorongatott, melynek kakasa felhúzáskor úgy csikorgott, mint a kutágas. A halál rendesen éjféltájt jött, mikor Pista, a kakasok apja elsőt kurjantott, s a bor a kancséban már csak térdig érően csillogott. Künn ordító sötét volt, hogy a tanyai komondor, mint a vakember, csak első lábaival előre tapogatva ballagott, s a lapátfülü bagoly röptében a falnak száguldott neki. Egyszer csak dobbant valami. Nyilván a lovak az istállóban, de a nagyapám hirtelen felült. — Hallottad, Szuhay ? öreg Szuhay nagyképűen bólintott. — Vigyázz — folytatta, fegyvereit, görcsösen markolva — úgy lehet, kezdődik a dolog... Megint dobbant. — Betömted kóccal a kulcslyukat ? Szuhay bólint, aztán úgy sutytyomban, a karosszékről ártatlanul lelógó kezéből, jókora kavicsot lódít a sarokba. A koppanásra eszeveszetten felugranak s a töltött mordályokat belelövöldözik a sarokba. Sárga lőporfüst, égő fojtás szaga, éktelen káromkodás, akár a háborúba... De nem minden éjjel volt lövöldözés, mert Szuhay a büdös lőporfüstöt nem állhatta. Többnyire csak beszélgettek, iszogattak, hangosan pipálgatva. Egyszer erről, másszor arról folyt a szó, fejetlen emberekről, tarajos herkentyűkről, viziszörnyekről, akiknek taglalásában különösen nagyszerű volt Szuhay. — Nemzetes uram — lelkendezett bortól ragyogva — el kér már egyszer Pönögei Rócz Pöréhöl is menni . . . . — Aztán ki az ! — érdeklődött az öreg. ^ — Hogy ki! Hát azcsak a valaki ! Boszorkány ! Egyik szemét már ki is ásták a szomszédai* ahogy macska képiben elment hozzájuk kísérteni. Nem tud úgy senki jövendőt mondani, tanáccsal szolgálni ... Addig beszélt, bizonykodott, hazudozott Szuhay, hogy másnap befogatták a két lábatlan szürkét, s elmentek Kócz Péréhez jövendőt mondatni. A szürkéket azért nevezték lábatlanoknak, mert alacsonyak voltak. Ahol más ló csak lépkedett, ezek ott kénytelenek voltak ész nélkül szaladni. Mert rövid volt a lábuk. De azért valahogy csak odaértek, valahova Patajra. Kifogták a kocsi elől őket, szénát vetettek eléjök, ők meg elballagtak Kócz Péréhez, jövendőt mondatni. — Két lábatlan szürke lóval jöttetek, — vihogott eléjök a belépéskor kárörömmel Pőre néne, — amitől a két öreg úgy megrémült, hogy citerázni kezdett mindkettőnek a térde. — Mindenkinek meg kell egyszer halni, — fordult aztán korholta nagyapámhoz, — te afféle, — akinek már mind a kilenc szál haja égnek iszonyodott rémületeiben. — Nem szobában, nem is ágyban fogsz kimúlni, te afféle, nem fogsz beteg se lenni, hanem hirtelen halsz meg, fegyvertől vagy ütéstől a fejedre ... No még csak ez kellett! — Hát oszt nem lehet ezt elkerülni, *— nyavajgott öreg Szuhay dermedezve. — Nem. Ezt nem lehet elkerülni,s vihogott kárörömmel Pőre néne.