Magyarság, 1925. január (6. évfolyam, 1-25. szám)
1925-01-25 / 20. szám
12 BRÉKÉsKOWMEK Soket Síeli uj papulítyost Éppen száz esztendeje, hogy az éi homályában késő régi dicsőségünket Vörösmarty uj életre szólította Zalán futásában s annak is éppen száz esztendeje, hogy Horvát István ezt az ősi dicsőséget, Ázsia őstörténetében keresvén, megírta, hogy előadásai talán őrülteknek látszanak, mivel szokatlanok, de nem mind, hibás az, ami szokatlan, nem mind csalás vagy tévedés, amit még sohasem hallottunk. Olyan ország, melyben az egyetemek száma száz esztendő alatt egyről négyre szaporodott is melyben éppen Vörösmarty Zalányának és Horvát István Rajzolatainak megjelenése esztendejében (1825) vetették meg az első Magyar Tudományos Akadémia alapját, módot találhatott volna, hogy ha már a szumir- és hetita-kutatások egyeseknek a magyarokat juttatták eszükbe, a helyszínére magyar tudósokat is küldjön. De csak a véletlen kedvezése, hogy a Taklamakán homokba temetett városait egy angol szolgálatban álló magyar tudós fedezte fel s arra a lehetőségre utalt pl. ez év 3. napján Budapesten tartott előadásában, hogy mindez a magyarság őstörténetével is összefügghet valamiképpen, mire azonban csak a British Museumba került sok-sok ezer lelet kibetűzése adhat feleletet. Sőt a legutóbbi kéthárom év tudományos feltűnősége, a Gobi-sivatag mongol városainak föltárása sem történhetnék meg magyar tudós jelenléte nélkül. Ötven esztendővel Horvát rajzolatai után Hunfalvy Pál azt választotta jelszavául, hogy " sokat kell ujratanulnuuk« s nyomában a kitünően felkészült magyar nyelvészeknek egész kis csapatával egészen uj fényt vetett a finn-magyar ősnyelv széle egyáltalán a finnaagyar őskor történetére. Ezek a kutatások ma már majdnem teljes bizonyossággal megállapították, hogy a finn-magyar nyelvcsoporthoz tartozó népek nem voltak ázsiai eredetűek s egy kis töredék kivételével ma sem laknak ottani- Ezen a szérűn tehát a pelyvát már kiszerelték a magból, rostálással még jobban megtisztították s a tiszta szem láttára a magyarság többé nem húzódozik úgy a finnyás-lapos atyafiságtól, mint mikor másfélszázaddal ezelőtt Sajnovits— már akkor is észrevett túlzással — megállapította, hogy a finnekkel és a lappokkal a magyar egy nyelven beszél. Politikai és művelődési tekintetben Finnország a XX. században oly bámulatosan haladt, hogy a visszafejlesztett és cudarul megrontott Magyarország mostan már szívesen fogadja az atyafiságot, de ezt is —mint minden egyebet — politikai tekintetek tették előtte kívánatossá és kedvessé. Ahogy ezen a téren tisztázta, más téren is tisztázhatná a tudományos kérdéseket, ha • nem ötletszerűen, hanem rendszeresen foglalkoznék a keleti népekkel A Keleti Kultúrközpont, a konstantinápolyi magyar tudományos intézet stb. a másik irányban, a törökséghez való viszonyunk tekintetében is megtehetné a magáét, ha erre nézve nemcsak óhajtásaink, hanem anyagi eszközeink is volnának. Ez utóbbiakra, sajnos, csak most gondolunk, mikor jóformán a mindennapi kenyérre valónk sínes meg. De ha megvolna sem gondolhatunk addig, míg a fiatal erők tudományos kiképzése és előkészítése teljes erővel meg nem indul. Egyik egyetemünkön maguk a hallgatók alakítottak Keleti Társaságot, mely főképpen ázsiai népek tanulmányozásával foglalkozik, és ha a magyar nemzet őstörténelméről most kiadott nagybecsű könyvében Karácsonyi János püspök »a régi vélekedésekkel és állításokkal szemben« valóság gyanánt, állítja is oda, hogy a magyar nem ázsiai név, nem is lakott soha Ázsiában, mégis csak ezer szállal fűződik Ázsiához, hová jóakaró szomszédaink hírlapi cikkeikben most is minduntalan visszaküldenek bennünket, bár odavaló illetőségünket Karácsonyi, íme, megtagadja. . . Karácsonyi könyvének olvasásával megint érezzük Hunfalvi Pál igazságát, hogy sokat kell újratanulnunk. Ezt maga János püspök, a nagyváradi tudós nagyprépost is megtette, mikor negyvenkét esztendei kutatás, olvasgatás, irogatás után hatvannégy esztendős korában azzal az érzéssel fogott a magyar nemzet történetének megírásához, hogy — mint a székely-kérdésben nyíltan és férfiasan elismert — időközben kifejtett fölfogásában egyszer-másszor tévedett. Egyet mindenesetre tudott- Saját nyilatkozata szerint azt, hogy Isten dicsőségére, embertársai javára akart előadni mindent, amit annyi tanulás után valónak, igaznak talált. Hálás mindazokkal szemben, kik a magyar nemzet múltjának földerítésében előtte fáradtak. Azokat követte, — úgymond— kik a történeti igazságokat jobban megvilágították; de becsülte azokat is, kik a nagy homályban, sokszor nemzetünk iránt való nagy szeretetektől elragadtatva, tévedtek. Hiszen tévedéseikből is tanulhatunk! ..Csak a szántszándékos, pénzért, hírért hamisítókat utálta. A hazugságot kerülni, az igazat megmondani: ez a történetíró legszentebb kötelessége... Mindez közhelynek látszik, mégsem fölösleges újra, meg újra figyelmeztetni rá a fiatalokat, kik szemtanúi voltak, hogy történelmi hazugságokkal lehet alapítani, de történelmi igazságokkal nem mindig lehet megtartani országokat. Csakhogy a történelmi hazugság rövid felmondásra szól; a történelmi igazság csak rövid időre homályosodhatik el. Nincs az a számtani permutáció, mely a változásokra több lehetőséget nyitna, mint a történelmi Magyarország területe. Karácsonyi röviden és velősen megrajzolván ennek állapotát a magyarok beköltözése előtt, évszázadról-évszázadra elmondja, a Krisztus születése utáni első évezredben kaleidoszkópium módjára hogyan változott az országnak különböző népelemekből álló képe. Ezer év alatt majdnem százféle nemzetiség gyors egymásutánban váltotta fel egymást; némelyik kérészéletet élt, egyik-másik 2—300 esztendeig is megállta helyét, de még a hun vagy az avar is csak úgy tudta kitölteni a Kárpátoktól a Dunáig, Száváig terjedő részt, hogy azt eredetileg középeurópai birodalmának palástjával terítette be. A magyar volt az első és idáig utolsó nép, mely az adott központból a természetes keretek felé terjesztette hatalmát s ezeket a kereteket tökéletesen be is töltötte. A kereteket túlterjeszkedésnek ez az elkerülése szokatlan volt számára, mert európai három első hazájában ilyen keretekkel számolnia nem kellett. Sem a jergeni dombsor, a Montes és a Hon között levő mintegy 80 000 km-nyi területen, sem a tíz törzs egyesüléséből származó Onoguriában, vagyis a donmelléki hazában (Lehedi ászban), hol függő állapotban 453—600 közt körülbelül nyolc nemzedék növekedett föl s hol urait, az onogurokat végre is elmagyarsitotta; sem Atilközben (863—896), melyet Déloroszország és a Balkán közt csak afféle korridornak, folyosónak tekintett, honnan tetszése szerint mehetett előre vagy hátra, bár ez a terep már eléggé szaggatott volt. Az elstklmaniesi hazának ilyen határozatlan, mondhatni fölényesen való megállapítása, bár a régibb magyar történetírásban ■ is mélyreható gyökerbe van, bizonyos ellenmondásokkal találkozhatni, ha csak arra a gúnyolódásra gondolunk is, mely Zichy Jenő grófnak az őshazát keresgélő expedícióját harminc esztendővel ezelőtt fogadta. A másik két hazának beállítása közelebb áll a köztudathoz, de éppenséggel nem fedi azt. Ez nemcsak az egymást fölváltó három ország terjedelmére, hanem Karácsonyinak arra a felfogására is vonatkozik, állandó hazájához közeledve mint lesz a kezdetben békés foglalkozású magyarból, hódítóinak seregébe belekényszerítve, mindinkább harcias nemzet. Ebben a beállításban hova tűnik az a közhit, hogy már az első magyar ember sarkantyús csizmában, karddal az oldalán, sőt éppenséggel lóháton született erre a világra? És kinek fog tetszeni az a rideg felfogás, hogy három ország tulajdonképpen három nagy futást jelent s folytonos sikertelenséget, egészen a negyedik, a mostani hazába jövetelig? Sokan fognak eltűnődni János püspöknek azokon a magyar őstörténelmi dogmáin, hogy 1. a magyar nem ázsiai nép, nem is lakott soha. Ázsiában; 2. sohasem tartozott a török fajhoz; a török nyelvből csak szókat vett kölcsön; 3. semmi köze a hun nemzethez, amelynek legfeljebb alattvalója volt, ha volt,te nyelv és vérség nem fűzte hozzá; 4. az avarnak is (550—634) csak közvetett alattvalója volt, de nyelv és faj tekintetében ennek sem rokona; 5. közvetlen alattvalója volt (453—710 közt) az olugur (vagyis tizngur) töröknek, de ezt magába olvasztotta, vérrokonságba lépett vele s valami 200 ugur szót vett tőle kölcsön; 6. adót fizetett, katonaságot adott a kazár kagánnak (kázir kajánnak) 710-től 863-ig, de különben önkormányzata volt; és 7 sohasem volt sem zsidó, sem mohamedán, mert elmenekült a kazároktól, mielőtt ezek a vallások ezeknél elterjedhettek volna. Mindezek után régi dicsőségünk már nem is késik, hanem valamiképpen álomképpé foszlik szét abban az éji homályban, honnan reánk élettel teljes alakok helyett azoknak csak kísérteties fehér csontvázat integetnek. Azt mi sohasem ambicionáltuk, hogy ősapáinkat, vagy éppen egyszerre két ősapánkat csecsemő korukban farkastejet szopogatni lássuk, mint ahogy ezt már a kluzsiak is láthatják; a csodaszarvas vadászatát, Emese álmát sem tartottuk mi sohasem egyébnek, mint szép regének; és az sem jutott egyikünknek sem az eszébe, hogy — a mindennapi életben — a kisded magból diadalmi zászlónyelet akarjunk ácsolni, mielőtt az erős sudárba szökkent, vagy hogy a százados tölgy törzsénél többre becsüljük azt a néhány tölgyfalevelet, amellyel képzelt vagy valódi hőseinket fölékegíthetjük. De már a nemzet nevelése szempontjából sem volna helyes, ha a tisztán tudományos történelem kedvéért a múlt megismeréséből kizárnók az érzést, képzeletet, esztétikát s mindazt, mi meg nem változtatja, de vonzóbbá teheti az igazságot s fiainkban felkeltheti a történelmi érzéket. Az igazságok a népnek, az ifjúságnak, melyet éppen tanilni akarunk, ilyen szárazon be nem adhatjuk. A bibliai levágott tizenkét vessző közül csak egyetlenegy virágzott ki, az Ároné, s ő lett a főpap, a nép tanítója. Senki sem nélkülözheti azt a tudományos módszerrel megirt könyvet, amelyet nemzetünk őstörténelméről most Karácsonyitól kaptunk; de ő, a főpap tudja legjobban, hogy az a vessző, mellyel a történelmi hazugságok terjesztőit megverte, a nemzeti szellem jóltermő talajában kivirágzik s úgy terem, tilandolagyümölcsöt S ahogy ő megállapította, hogy a, legalább öt részre szakadt Kárpátalját a magyarok egyesítették, úgy állapíthatjuk meg mi, hogy erős történelmi értékben nevelt nemzetünk így egyesítheti újból a napjainkban szintén öt részre szakadt, országok • De erre valóban sokat kell újra megtanulnunk. Márki Sándor (Az Enciklopédia Zsebatlasza.) Pécsi Albert dr., az ismert geográfus hézagpótló zsebatlaszt szerkesztett, amely harminc, gondosan megtervezett és ízlésesen kiállított térkép és bő statisztikai anyag kapcsán megbízható áttekintést nyújt a világ mai képéről. Nemi csak az egyes államokat írja le tömören, meg nem feledkezve egyetlen lényeges adatukról sem, de könnyen áttekinthető táblázatokban összefoglalja az összes államok területi és népességi adatait, a bányászati és gazdasági termelés eredményeit, az ipar és kereskedelem fontos adatait s a szociális kérdések számadatait. Nagy előnye a Pécsi Albert szerkesztette zsebatlasznak, hogy az elavult és torzító Mercator vetület helyett valamennyi térképet területhit, részben Hammer, részben Lambert és Sanson-féle vetülettan adja. Meglepőbbnél meglepőbb adatok gazdag sora valóságos Statesman Year hókká avatják Pécsi mintaszerű zsebatlaszát amelynek ízléses és komoly kiállítása a Enciklopédia kiadóvállalat áldozatkészségét dicséri. (Béke. Gergely Sándor regénye.) Az első meggondolásnál talán különös* nek látszik, de így van: Elzúgott fiú* lőttünk egy világháború, mindenenebék tragédiájával és a mi irodalmim!! állóvizében ennek a borzalmas viharnak alig fodrozódik valami kis nyoma- A magyar írónak mintha nem lenne probléma a sorsnak az a csodálatos és lenyűgözően félelmetes halálos játéka, amit embertestekkel, emberszívekkel és lelkekkel játszott végig felejthetetlen éveken keresztül. Disztingváljunk: Nem háborús tárgyú regényekre gondolunk, ahol szép kulissza a förgeteg, hanem olyan munkákra, amelyekből a háborútépte minden sebek fájdalma kisikolt. Nem üres szólamokból és hatásos frázisokból összeszőtt romanticizmusra gondolunk, hanem egyetemesen szimbolikus véres feltárására, a nagy háború keserű, igazságainak. Pedig mi, legyőzött népek közt is legtragikusabb sorsú, hivatva lettünk volna örök emberekben monumentumot állítani a nagy tragédia emlékére, mert nem csodálatos, hogy a fiatal német írók ezt mind megtették, élükön Toller rel, Unrud-val és agyuk számára a legfájóbb kérdés az ember és a kollektív gyilkolás mindenkire kötelező pszichózisa közt fennálló megoldhatatlan konfliktus maradt ma is. Most jelent meg egy minden háborús borzalmat végigélt fiatal magyar írónak erőteljes írása Béke címen. Az író neve tömörstílusú, kifejező nyelvű és sajátságosan egyéni novellái után nem ismeretlen: Gergely Sándor... A Béke a legigazibb magyar háborús regény, talán, mert nem a háborúról szól, hanem a békéről, arról a békéről, amibe belecsöppen egy fronton megvakult katona. Volt vidéki újságíró, most csavargó, senki. Tövis Péter, aki hídalatti farakásokon hál, az utcán csavarog tolvajok és Dosztojevszkij-figurák között tengetve napjait. És a vak Tövis Péter fátvergődik utcai cigarettaárussá és mindig tovább-tovább sok összeomláson és kis emberi nyomorúságokon keresztül. Egy eddig ismeretlen világ bontakozik ki előttünk Gergely Sándor megkapóan szubjektív regényéből. A vak embernek mindent hangokban érzékelő csodálatos világa, ami a nyelvezet metaforáiban, hasonlataiban, a láthatót átugró sajátságos tömörítésben is megnyilatkozik. Nagyon szomorú írás a Béke, mert meglebbenti a látható világ tragikusságait elfedő , fátyolt és beleláthatunk olyan életmélységekbe, ahol a nyitottszeműek csak tapogatóznak, de biztosan mozog a vak... De a háború szomorú sorsú végigélőjének hétköznapi históriája végén feldereng a megváltás: egy hajbalon, a börtönben észreveszi, hogy a gázbombától tönkretett látása észrevétlenül visszatér. Már látja a körvonalakat és tudja, hogy látni fog mindent, gazdagabban és igazabban, mint azok, akik sohasem voltak kitaszítva a sötétbe. (—c—a—) (Kövér Erzsébet: Versek.) Az aradi »Vasárnap« kiadásában jelentek meg Kövér Erzsébet versei. Bizonyítékok ezek a dalok arra, hogy nem minden nő lelkét láncolja a földhöz a csipke, hiúság, parfüm, társaság, bál és a férfifogás. Kövér Erzsébet a tájok, ligetek, harmatos erdők illatán, napfényes reggelek örömén át tárja ki lelkét a végtelenség felé, csupa dal, csupa taktus és csupa ritmus minden csodálkozása a világ szépsége előtt, még a szomorúság is csöndes virágeső nála , ha olvasójának talán a kifejezésbeli eszközök egyszerűsége mellett nem is lehet egyenesen megvigasztalója, de verseivel mindenesetre ’ éreztetni tudja üde hangulatait. Meghatódása tiszta és őszinte, lírája meleg, képei kedvesek és ’ lágyak. Szivét még csak megcsapta a szenvedés, de ahogyan reagál, az biztató jel arra, hogy ez a tehetség ki tudja tárni lelkét nagy viharok előtt is. (P. ,T.) ____ Ezek a könyvek Pfeifer—Zeidler nemzeti könyvkereskedésében kaphatók. Dudar pest, Kossuth Lajos utca 7 MAGYARSÁG 1825 január 25. vasárnap