Magyarság, 1925. január (6. évfolyam, 1-25. szám)

1925-01-25 / 20. szám

12 BRÉKÉsKOWMEK Soket Síeli uj papu­lítyost Éppen száz esztendeje, hogy az é­i homályában késő régi dicsőségünket Vörösmarty uj életre szólította Za­lán futásában s annak is éppen száz esztendeje, hogy Horvát Ist­ván ezt az ősi dicsőséget, Ázsia ős­történetében keresvén, megírta, hogy előadásai talán őrülteknek látsza­nak, mivel szokatlanok, de nem mind, hibás az, ami szokatlan, nem mind csalás vagy tévedés, amit még sohasem hallottunk. Olyan ország, melyben az egyetemek száma száz esztendő alatt egyről négyre szapo­rodott is melyben éppen Vörösmarty Zalányának és Horvát István Raj­zolatainak megjelenése esztendejé­ben (1825) vetették meg az első Ma­gyar Tudományos Akadémia alapját,­­ módot találhatott volna, hogy ha már a szumir- és hetita-kutatások egyeseknek a magyarokat juttat­ták eszükbe, a helyszínére magyar tudósokat is küldjön. De csak a vé­letlen kedvezése, hogy a Taklama­­kán homokba temetett városait egy angol szolgálatban álló magyar tu­dós fedezte fel s arra a lehetőségre utalt pl. ez év 3. napján Budapesten tartott előadásában, hogy mindez a magyarság őstörténetével is össze­függhet valamiképpen, mire azon­ban csak a­ British Museumba ke­rült sok-sok ezer lelet kibetű­zése adhat feleletet. Sőt a legutóbbi két­­három év tudományos feltűnősége, a Gobi-sivatag mongol városainak föltárása sem történhetnék meg ma­gyar tudós jelenléte nélkül. Ötven esztendővel Horvát rajzola­tai után Hunfalvy Pál azt válasz­totta jelszavául, hogy " sokat kell ujratanulnuuk« s nyomában a kitü­nően felkészült magyar nyelvészek­nek egész kis csapatával egészen uj fényt vetett a finn-magyar ős­nyelv s­zéle­ egyáltalán a finn­­­aagyar őskor történetére. Ezek a kutatások ma már majdnem tel­jes bizonyossággal megállapították, hogy a finn-magyar nyelvcsoport­hoz tartozó népek nem voltak ázsiai eredetűek s egy kis töredék kivéte­lével ma sem laknak ottani- Ezen a szérűn tehát a pelyvát már kiszerel­­ték a magból, rostálással még job­ban megtisztították s a tiszta szem láttára a magyarság többé nem hú­zódozik úgy a­­ finnyás-lapos atyafi­­ságtól­, mint mikor másfélszázaddal ezelőtt Sajnovits— már akkor is észrevett túlzással — megállapí­totta, hogy a finnekkel és a lappok­kal a magyar egy nyelven beszél. Politikai és művelődési­­ tekintetben Finnország a XX. században oly bámulatosan haladt, hogy a vissza­­fejlesztett és cudarul megrontott Magyarország mostan már szívesen fogadja az atyafiságot, de ezt is —­­mint minden egyebet — politikai tekintetek tették előtte kívánatossá és kedvessé. Ahogy ezen a téren tisztázta, más téren is tisztázhatná a tudományos kérdéseket, ha­ • nem ötletszerűen, hanem rendszeresen foglalkoznék a keleti népekkel­ A Keleti Kultúr­­központ, a konstantinápolyi magyar tudományos intézet stb. a másik irányban, a törökséghez való viszo­nyunk tekintetében is megtehetné a magáét, ha erre nézve nemcsak óhajtásaink, hanem anyagi eszkö­zeink is volnának. Ez utóbbiakra, sajnos, csak most gondolunk, mikor jóformán a mindennapi kenyérre valónk sínes meg. De ha megvolna sem gondolhatunk addig, míg a fia­tal erők tudományos kiképzése és előkészítése teljes erővel meg nem indul. Egyik egyetemünkön maguk a hallgatók alakítottak Keleti Tár­saságot, mely főképpen ázsiai né­pek tanulmányozásával foglalkozik, és ha a magyar nemzet őstörténel­­mé­ről most kiadott nagybecsű köny­vében Karácsonyi János püspök »a régi vélekedésekkel és állításokkal szemben« valóság gyanánt, állítja is oda, hogy a magyar nem ázsiai név, nem is lakott soha Ázsiában, mégis csak ezer szállal fűződik Ázsiához, hová jóakaró szomszédaink hírlapi cikkeikben most is minduntalan visszaküldenek bennünket, bár oda­való illetőségünket Karácsonyi, íme, megtagadja. . . Karácsonyi könyvének olvasásá­val megint érezzük Hunfalvi­ Pál igazságát, hogy sokat kell újra­­tanulnunk. Ezt maga János püspök, a nagyváradi tudós nagyprépost is megtette, mikor negyvenkét eszten­­dei kutatás, olvasgatás, irogatás után hatvannégy esztendős korában azzal az érzéssel fogott a magyar nemzet történetének megírásához, hogy — mint a székely-kérdésben nyíltan és férfiasan elismert — idő­közben kifejtett fölfogásában egy­­szer-másszor tévedett. Egyet min­denesetre tudott- Saját nyilatkozata szerint azt, hogy Isten dicsőségére, embertársai javára akart előadni mindent, amit annyi tanulás után valónak, igaznak talált. Hálás mind­azokkal szemben, kik a magyar nemzet múltjának földerítésében előtte fáradtak. Azokat követte, — úgymond­­— kik a történeti igazsá­gokat job­ban megvilágították; de becsülte azokat is, kik a nagy ho­mályban, sokszor nemzetünk iránt való nagy szer­etetektől elragad­tatva, tévedtek. Hiszen tévedéseik­ből is tanul­hatunk! ..Csak a szánt­­szándékos, pénzért, hírért hamisító­kat utálta. A hazugságot kerülni, az igazat megmondani: ez a törté­netíró legszentebb kötelessége... Mindez közhelynek látszik, még­sem fölösleges újra, meg újra figyel­meztetni rá a fiatalokat, kik szem­tanúi voltak, hogy történelmi ha­zugságokkal lehet alapítani, de tör­ténelmi igazságokkal nem mindig lehet megtartani országokat. Csak­hogy a történelmi hazugság rövid felmondásra szól; a történelmi igaz­ság csak rövid időre homályosodha­­tik el. Nincs az a számtani permutáció, mely a változásokra több lehetősé­get nyitna, mint a történelmi Ma­gyarország területe. Karácsonyi rö­viden és velősen megrajzolván en­nek állapotát a magyarok beköltö­zése előtt,­­ évszázadról-évszázadra elmondja, a Krisztus születése utáni­ első évezredben kaleidoszkópium módjára hogyan változott az or­szágnak különböző népelemekből álló képe. Ezer év alatt majdnem százféle nemzetiség gyors egymás­utánban váltotta fel egymást; né­melyik kérészéletet élt, egyik-másik 2—300 esztendeig is megállta helyét, de még a hun vagy az avar is csak úgy tudta kitölteni a Kárpátoktól a Dunáig, Száváig terjedő részt, hogy azt eredetileg középeurópai birodal­mának palástjával terítette be. A magyar volt az első és idáig u­tolsó nép, mely az adott központ­ból a természetes keretek felé ter­jesztette hatalmát s ezeket a kere­teket tökéletesen be is töltötte. A kereteket­ túlterjeszkedésnek ez az elkerülése szokatlan volt számára, mert európai három első hazájá­ban ilyen keretekkel számolnia nem kellett. Sem a jer­geni dombsor, a Montes és a­ Hon között levő mint­egy 80­ 000 km­-nyi területen, sem a tíz törzs egyesüléséből származó Onoguriában, vagyis a don­melléki hazában (Lehedi ászban), hol függő állapotban 453—600 közt körülbelül nyolc nemzedék növekedett föl s hol urait, az onogurokat végre is el­­magyarsitotta; sem Atilközben (863—896), melyet Déloroszország és a Balkán közt csak afféle korridor­nak, folyosónak tekintett, honnan tetszése szerint mehetett előre vagy hátra, bár ez a terep már eléggé szaggatott volt. Az elstklmaniesi­ hazának ilyen határozatlan, mondhatni fölényesen való megállapítása, bár a régibb magyar történetírásban ■ is mélyre­ható gyökerbe van, bizonyos ellen­mondásokkal találkozhatni, ha csak arra a gúnyolódásra gondolunk is, mely Zichy Jenő grófnak az őshazát keresgélő expedícióját harminc esz­tendővel ezelőtt fogadta. A másik két hazának beállítása közelebb áll a köztudathoz, de éppenséggel nem fedi azt. Ez nemcsak az egymást fölváltó három ország terjedelmére, hanem Karácsonyinak arra a fel­fogására is vonatkozik, állandó ha­zájához közeledve mint lesz a kez­detben békés foglalkozású magyar­ból, hódítóinak seregébe belekény­­szerítve, mindinkább harcias nem­zet. Ebben a beállításban hova tűnik az a közhit, hogy már az első ma­gyar ember sarkantyús csizmában, karddal az oldalán, sőt éppenséggel lóháton született erre a világra? És kinek fog tetszeni az a rideg felfogás, hogy­­ három ország tu­lajdonképpen három nagy futást jelent s folytonos sikertelenséget, egészen a negyedik, a mostani ha­zába jövetelig? Sokan fognak eltűnődni János püspöknek azokon a magyar őstör­ténelmi dogmáin, hogy 1. a magyar nem ázsiai nép, nem is lakott soha. Ázsiában; 2. sohasem tartozott a tö­rök fajhoz; a török nyelvből csak szókat vett kölcsön; 3. semmi köze a hun nemzethez, amelynek legfel­jebb alattvalója volt, ha volt,­­te nyelv és vérség nem fűzte hozzá; 4. az avarnak is (550—634) csak köz­vetett alattvalója volt, de nyelv és faj tekintetében ennek sem rokona; 5. közvetlen alattvalója volt (453—710 közt) az olugur (vagyis tizngur) töröknek, de ezt magába olvasztotta, vérrokonságba lépett vele s valami 200 ugur szót vett tőle kölcsön; 6. adót fizetett, katonaságot adott a kazár kagánnak (kázir kajánnak) 710-től 863-ig, de különben önkor­mányzata volt; és 7­ sohasem volt sem zsidó, sem mohamedán, mert elmenekült a kazároktól, mielőtt ezek a vallások ezeknél elterjedhet­tek volna. Mindezek után régi dicsőségünk már nem is késik, hanem valami­képpen álomképpé foszlik szét ab­ban az éji homályban, honnan reánk élettel teljes alakok helyett azok­nak csak kísérteties fehér csontvázat integetnek. Azt mi sohasem ambi­cionáltuk, hogy ősapáinkat, vagy éppen egyszerre két ősapánkat cse­csemő korukban farkastejet szopo­gatni lássuk, mint ahogy ezt már a kluzsiak is láthatják; a csoda­­szarvas vadászatát, Emese álmát sem tartottuk mi sohasem egyéb­nek, mint szép regének; és az sem jutott egyikünknek sem az eszébe, hogy — a mindennapi életben — a kisded magból diadalmi zászló­nyelet akarjunk ácsolni, mielőtt az erős sudárba szökkent, vagy hogy a százados tölgy törzsénél többre becsüljük azt a néhány tölgyfaleve­let, amellyel képzelt vagy valódi hőseinket fölékegíthetjük. De már a nemzet nevelése szempontjából sem volna helyes, ha a tisztán tu­dományos történelem kedvéért a múlt megismeréséből kizárnók az érzést, képzeletet, esztétikát s mind­azt, mi meg nem változtatja, de vonzóbbá teheti az igazságot s fiainkban felkeltheti a történelmi érzéket. Az igazságok a népnek, az ifjú­ságnak, melyet éppen tanilni aka­runk, ilyen szárazon be nem adhat­juk. A bibliai levágott tizenkét vessző közül csak egyetlenegy vi­rágzott ki, az Ároné, s ő lett a fő­pap, a­ nép tanítója. Senki sem nél­külözheti azt a tudományos mód­szerrel megirt könyvet, amelyet nemzetünk őstörténelméről most Karácsonyitól kaptunk; de ő, a fő­pap tudja legjobban, hogy az a vessző, mellyel a történelmi hazug­ságok terjesztőit megverte, a nem­zeti szellem jóltermő talajában ki­virágzik s úgy terem, tilandola­­gyümölcsöt S ahogy ő megállapí­totta, hogy a, legalább öt részre szakadt Kárpátalját a­ magyarok egyesítették, úgy állapít­hatjuk meg mi, hogy erős történelmi értékben nevelt nemzetünk így egyesítheti újból a napjainkban szintén öt részre szakadt, országok • De erre valóban sokat kell újra megtanul­nunk. Márki Sándor (Az Enciklopédia Zsebatlasza.) Pécsi Albert dr., az ismert geográfus hézag­pótló zsebatlaszt szerkesztett, amely harminc, gondosan megtervezett és íz­lésesen kiállított térkép és bő statisz­tikai anyag kapcsán megbízható átte­kintést nyújt a világ mai képéről. Nemi csak az egyes államokat írja le tömö­ren, meg nem feledkezve egyetlen lé­nyeges adatukról sem, de könnyen át­tekinthető táblázatokban összefoglalja az összes államok területi és népességi adatait, a bányászati és gazdasági ter­melés eredményeit, az ipar és keres­kedelem fontos adatait s a szociális kérdések számadatait. Nagy előnye a Pécsi Albert szerkesztette zsebatlasz­nak, hogy az elavult és torzító Merca­­tor vetület helyett valamennyi térképet területhit, részben Hammer, részben Lambert és Sanson-féle vetülettan adja. Meglepőbbnél meglepőbb adatok gazdag sora valóságos Statesman Year hókká avatják Pécsi mintaszerű zsebatlaszát amelynek ízléses és komoly kiállítása a Enciklopédia kiadóvállalat áldozatkész­­ségét dicséri. (Béke. Gergely Sándor regénye.) Az első meggondolásnál talán különös* nek látszik, de így van: Elzúgott fiú* lőttünk egy világháború, minden­en­e­bék­ tragédiájával és a mi irodalmim!! állóvizében ennek a borzalmas vihar­nak alig fodrozódik valami kis nyoma- A magyar írónak mintha nem lenne probléma a sorsnak az a csodálatos és lenyűgözően félelmetes halálos játéka, amit embertestekkel, emberszívekkel és lelkekkel játszott végig felejthetetlen éveken keresztül. Disztingváljunk: Nem háborús tárgyú regényekre gondolunk, ahol szép kulissza a förgeteg, hanem olyan munkákra, amelyekből a háború­­tépte minden sebek fájdalma kisikolt. Nem üres szólamokból és hatásos frázi­sokból összeszőtt romanticizmusra gon­dolunk, hanem egyetemesen szimbolikus véres feltárására, a nagy háború keserű, igazságainak. Pedig mi, legyőzött népek közt is legtragikusabb sorsú, hivatva lettünk volna örök emberekben monu­mentumot állítani a nagy tragédia em­lékére, mert nem csodálatos, hogy a fiatal német írók ezt mind megtették, élükön Toller­ rel, U­nrud-­val és agyuk számára a legfájóbb kérdés az ember és a kollektív gyilkolás mindenkire köte­lező pszichózisa közt fennálló megoldha­tatlan konfliktus maradt ma­ is. Most jelent meg egy minden háborús borzal­­mat végigélt fiatal magyar írónak erő­teljes írása Béke­ címen. Az író neve tömörstílusú, kifejező­ nyelvű és sajátsá­gosan egyéni novellái után nem isme­retlen: Gergely Sándor... A Béke a legigazibb magyar háborús regény, ta­lán, mert nem a háborúról szól, hanem a békéről, arról a békéről, amibe bele­csöppen egy fronton megvakult katona. Volt vidéki újságíró, most csavargó, senki. Tövis Péter, aki hídalatti fara­kásokon hál, az utcán csavarog tolvajok és Dosztojevszkij-figurák között ten­getve napjait. És a vak Tövis Péter fát­vergődik utcai cigarettaárussá és min­dig tovább-tovább sok összeomláson és kis emberi nyomorúságokon keresztül. Egy eddig ismeretlen világ bontakozik ki előttünk Gergely Sándor megkapóan szubjektív regényéből. A vak embernek mindent hangokban érzékelő csodálatos világa, ami a nyelvezet metaforáiban, hasonlataiban, a láthatót átugró saját­­ságos tömörítésben is megnyilatkozik. Nagyon szomorú írás a Béke, mert meglebbenti a látható világ tragikussá­­gait elfedő , fátyolt és beleláthatunk olyan élet­mélységekbe, ahol a nyitott­­szeműek csak tapogatóznak, de biztosan­ mozog a­­ vak... De a háború szomorú sorsú végigélőjének hétköznapi histó­riája végén feldereng a megváltás: egy hajb­alon, a börtönben észreveszi, hogy a gázbombától tönkretett látása észre­vétlenül visszatér. Már látja a körvona­lakat és tudja, hogy látni fog mindent, gazdagabban és igazabban, mint azok, akik sohasem voltak kitaszítva a sö­tétbe. (—c—a—) (Kövér Erzsébet: Versek.) Az aradi »Vasárnap« kiadásában jelentek meg Kövér Erzsébet versei. Bizonyítékok ezek a dalok arra, hogy nem minden nő lelkét láncolja a földhöz a csipke, hiúság, parfüm, társaság, bál és­­ a férfifogás. Kövér Erzsébet a tájok, li­getek, harmatos erdők illatán, napfé­nyes reggelek örömén át tárja ki lelkét a végtelenség felé, csupa dal, csupa taktus és csupa ritmus minden csodál­kozása a világ szépsége előtt, még a szomorúság is csöndes virágeső nála , ha olvasójának talán a kifejezésbeli eszközök egyszerűsége mellett nem is lehet egyenesen megvigasztalója, de verseivel mindenesetre ’ éreztetni tudja üde hangulatait. Meghatódása tiszta és őszinte, lírája meleg, képei kedvesek és ’ lágyak. Szivét még csak megcsapta a szenvedés, de ahogyan reagál, az biz­tató jel arra, hogy ez a tehetség ki tudja tárni lelkét nagy viharok előtt is. (P. ,T.) ____ Ezek a könyvek Pfeifer—Zeidler nem­zeti könyvkereskedésében kaphatók. Dudar pest, Kossuth Lajos­ utca 7 MAGYARSÁG 1825 január 25. vasárnap

Next