Magyarság, 1925. február (6. évfolyam, 26-48. szám)
1925-02-01 / 26. szám
1925 február 1, vasárnap Ára 3000 korona Előfizetési árak: Félévre 240.000 korona. Negyedévre 120.000 kor. Egy hóra 40.000 korona. Egyes szám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztr. K. J. Budapest, VI. évf. 26. (1204.) sz. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Miksa utca 8. szám. Telefonszámok: József 68-90, József 68-91, József58—92. Levélcím: Budapest 741, Postafiók 19. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Két dátum köit írta: Milotay István A Károlyi-féle forradalom vezérorgánuma a napokban a Tíz esztendő ből írt kritikai elmélkedeit azzal fejezte be, hogy pársoros idézetet közölt egy olyan cikkemből, amely a forradalom vége felé, 1919 márciusban jelent meg az Új Nemzedék című hetilapban. Az idézettel azt akarta szemléltetni, hogy irtam én olyan cikkeket is, amelyeket nem vettem föl a kötetembe s amelyeket ma szívesen elfelejtenék. Mert az idézet szerint én is forradalmár voltam, behódoltam az új Magyarországnak, mellyel ők és Károlyiék ajándékoztak meg bennünket. Hisz egyebek közt ezt irtam ebben a cikkben: »Nem kivárnánk belőle — tudniillik a régi Magyarországból — vissza semmit. S mi volnánk az elsők, akik fegyvert ragadnánk ellene, ha akadna kéz, amely vissza akarna állítani. Igazán hálás vagyok érte, hogy ebből a cikkből igy a fejemre idézzek. A régi Uj Nemzedék három példányát a forradalom idejéből a legnagyobb utánjárással sem sikerült megkapnom s igy ezt a cikkemet is a Tiz esztendő összeállításakor mellőzni voltam kénytelen. A Magyarság olvasói meg fogják bocsájtani, ha most, miután a túloldalról figyelmeztettek rá, s baráti részről viszont a füzet birtokába juttattak, a kritikai idézeteket kiegészítem olyan részekkel, amelyekből kiderül, hogy ez a cikk ma talán még időszerűbb, mint valaha, megírásakor volt. — Visszakivánhatunk mi valamit a forradalom előtti Magyarországból, — kérdeztük ebben a cikkben — jól éreztük mi magunkat ennek a Magyarországnak politikai, gazdasági és kulturális légkörében? • Boldogok voltunk talán és elégedettek, konzerválni akartuk talán ezt a Magyarországot, megállítani s azt mondani neki, maradj így mindörökre, mert igy vagy legjobb és legkedvesebb nekünk. Mi voltunk talán az uralkodóosztály ebben az összeomlott Magyarországban, az uralkodó, az önző kisebbség, mely mások munkáján és verejtékén hízik, s amely előtt tehetség, becsület és hivatottság híján is minden útt szabad, minden pálya nyitva és minden szerencse monopólium? Nekünk adott talán legtöbbet a tenger alá merült Magyarország anyagi és politikai hatalomban, társadalmi és kulturális jólétben és befolyásban? ... — Hát mit sirathatnánk mi és mit kívánhatnánk vissza ebből a Magyarországból? Politikai életet talán, parlamentjével, pártjaival, közerkölcsével és közszellemével ? Ezeket a pártokat és ezt a politikai életet kívánjuk vissza a mögötte álló szörnyeteg erőkkel, egy csontjavelejéig rothadt gyarmati kapitalizmussal, amely feudális érdekeket láncolt magához ezer tagú igazgatóságaiban, grófi címerekkel, ékesítette páncélszekrényeit s gróf ágenseket ültetett pártvezéri és kormányzati ekszpozitúrákba? Azokat a pártokat, amelyek ahelyett, hogy megszervezték volna értelmi és erkölcsi erők felhasználásával nagy nemzeti célok érdekében a magyar társadalmat, ellenkezőleg: arra szervezkedtek, hogy megrontsák s romlottságán át szállítsák és kiszolgáltassák önmaguknak, vagy idegen, hatalmi érdekeknek? — Ezt a politikai, gazdasági és kulturális berendezkedést sajnáljuk, mely a kontraszelekció elvét alkalmazta a legdurvább eszközökkel az élet és tehetség minden vonatkozásaiban? Ezt a rendszert, mely lehetetlenné tette, hogy a magyarság önmagából termeljen magának a régi helyett egy friss, bátor, hatalmas új értelmiséget s amely arra ítélte a magyar néperő nagyszerű produktivitását, hogy mint sivatagbeli forrás, mely nincs hová hordja megtermékenyítő habjait, elvesszen és elapadjon idehaza, vagy iszonyú erőfeszítések, ínség és pusztulás árán idegenben keressen érvényesülést? Ezt a Magyarországot kívánjuk vissza, amely elszakadván a néptől, el jobbik önmagától, engedte, hogy ifi újjánkt a keserves méltatlanságot, mérőzést, nyomort és sebzett sértődöttséget, mely rettentő légkörből zúgva kereste a szabadulást: idegen vitorlák fogják fel hajtó szelüknek? Ezt a Magyarországot sajnáljuk, mely legjobb gyermekeit, akik legjobban szerették, mintha csak szégyelle volna magát előttük, nem akarta észrevenni, elvetélte, vagy megtagadta őket s inkább idegeneket ölelt szivére helyettük? — Hát hol voltunk mi ebben a Magyarországban? Nekünk és hozzánk volt talán jó ez a Magyarország? Hát volt itt hely a mi számunkra? Hát éltünk mi, hát ismertek itt bennünket? Hát volt itt itt a mi számunkra és volt talán reménység? Hát mi ültünk itt a terített asztal mellett, vagy éppen az asztalfőn, mi szegény, szerény és ifjú magyar értelmisége a huszadik század elejének? Hisz mi úgy bujdostunk, úgy ődöngtnk, úgy tengődtünk itt, oly idegenül, oly magunkra hagyatva, oly értetlenül, mintha egy más, egy messze világból szakadtunk volna az édesanyánk házához. Hisz itt, itthon mi voltunk a legigénytelenebbek, a legcsöndesebbek, a legelhagyatottabbak, a legsebzettebbek, a legutolsóbbak. Szörnyűségek történtek körülöttünk s mi egymásra néztünk és azt mondtuk, hogy ez nem lehet. Néztük a pártokat, a vezéreket, a nagyokat és elismerteket, hivatalos tudósokat, az irodalom kikiáltott jeleseit és vártuk tőlük a szabadító szót. Mindent láttunk, mindenről tudtunk, milyen szörnyűség, fájtunk milliók helyett, szenvedtünk milliókért és senki se akart tudni rólunk. Reánk illettek Bjelinszkynak, a híres orosz kritikusnak szavai a XIX. század eleji Oroszország ébresztőiről: »Hazátlan emberek voltunk idehaza, sőt annál is rosszabbak; olyan emberek, akiknek egy délibáb a hazájuk«. Száműzöttek voltunk és itthon kellett maradnunk. A hatalmasok Magyarországa épp oly idegen volt nekünk és épp oly idegen volt hozzánk, mint az a másik, amit ennek helyére ígértek Azon gondolkozott, mi lehet az asszony, körül. Mert azt már sejtette, hogy a bagoly nem hiába huhog a szép asszony házán, mikor ő éjszakánkint halászni jár. A harmadik napon is holdvilág volt A menyecske ezen a napon is azt mondta, hogy elmegy hazulról és felment a padlásra. A harang is jelezte a nyolcat-A halász felkészült, vállára dobta a tarisznyát és elindult-Mikor azonban a szomszéd háza elé ért, és a bagoly huhogni kezdett, ledobta válláról a tarisznyát és vsgyi nekifutóra vissza. — Ellen! — torpant meg, mikor az udvarára ért. A holdvilágban tisztán látta, hogy a kerten keresztül egy legény szaladt és lóhalálában átdobta magát a kerítésen. A menyecske meg éppenugy, mint az előző napon, a padlásról jött le. Az embernek háttal volt, mindjárt nem vette észre. A halász nem szólt, csak a szeme szikrázott. A menyecske megfordult s amint urát megpillantotta, megijedt. — Már megjött? — hebegte zavartan. -- Meg! —■ válaszolt a halász sötéten. — Tán itthon felejtett valamit? — próbált hízelegni az asszony. — Itthon! — felelt a halász. — Mit? — A becsületemet! A menyecske elsápadt. Az ember rátámadt: — Mit kerestél a padláson. A fekete bifa ballag a csorda már az ut porában, A kondás kürtje álmodozva hogy a csorda végen baktat egymagában Egy nagy, fekete bika, mint a bu. A többiek mind egy csapatba mennek És vígoran néznek egymásra ők, Egyik-másik szerelmesen epedve Mar összebuvik és vágyódva bőg. A kertekben a hervadt napraforgó Nyugatra csügged és az égi bolygó Fáradt szemével vörösen hunyorgat. A nagy, fekete bika elmaradva Oly árván néz a tűnő, tompa napban a fázó nyárfák baljósan susognak. Juhász Gyula A bagoly írta: Nyáry Andor (Utánnyomás tilos) A halász a tornácon feküdt a priccsen. Kati, a felesége arra ment, egy ideig nézte, aztán halk, bizonytalan hangon megszólította: — Ma éjjel nem megy el halászni? A halász a fal felé fordult: — De elmegyek. Kati arcára rásuhant valami. — Csak azért kérdezem, — magyarázta, aztán belevágott a tulajdonképpeni mondatba — a vacsorája ott van a konyhában az asztalon. Én elmegyek édesanyámékhoz. Délután üzent, hogy nézzek el hozzájok estefelé-A halász bólintott: — Csak özeggyi És szemét alvásra, hunyta‘A menyecske halkan sóhajtott, aztán megindult a kapu felé, ott megállt, visszanézett s mikor látta, hogy az ember még mindig a fal felé fordulva fekszik, kinyitotta, a kapuajtót, de nem ment ki rajta, hanem becsapta. Hadd gondolja az ember, hogy elment. Ő maga pedig csendben, lábujjhegyen visszaindult és a létrán felment a padlásra. A harangozó Őrangyalra harangozott. Nyolc óra volt. A halász nyújtózott egyet, aztán a priccsről felkelt. ■ Ideje, hogy elinduljak! Bement a konyhába, tarisznyájába belerakta a vacsorát, a félliter bort, aztán a tarisznyát a vállára vetette és elindult a Duna felé. — Mária jó fogás lesz, — gondolta — csendes a víz, a hold megvilágítja a Duna hátát. Hát nem mulasztja, el a jó alkalmat. Annál is inkább, mert János gazda már régen kitapasztalta, hogy éjszaka jobban járnak a halak, mint nappal. Ezért aztán egész nyáron éjszaka kergette a halakat. Ment, mendegélt- A nagy, otromba halászcsizma rátartósan kopogott a száraz után-Alig ért azonban a szomszédoi kertje alá, a háza felől bagolyhuhogást hallott. Megállt, visszanézett. — Bagoly. — ám mentett egyet. — Halálmadár... Éppen az én házamon! Rándított egyet a tarisznyán, aztán továbbment. Másnap megint holdvilág volt- A menyecske megint kelincüt hazulról. A harangozó megint harangozott . A halász vállára vette a tarisznyát és megint ballagott a Duna felé. Mikor pontosan a szomszédok kertje alá ért, a bagoly megint megszólalt- A halász megállt: — A méndörgés ezt a halálmadarat! Hát ez mindig akkor szól, mikor elmegyek hazulról! Kicsit babonás volt, mint afféle halász, kezdte rosszul érezni magát. — Még utóbb jelent valamit. Mivel nem tudta biztosan, hogy a kuvikkolás az ő házáról jön-e, vagy pedig a felső szomszédéról, megfordult, gondolta, hogy megnézi, az a pár perc ide vagy oda. Legalább megbizonyosodik róla, aztán nyugta lesz. Hát visszament. Mikor a kapujához ért, benézett rajta. Baglyot nem látott sehol, de az nem is szólt. De a kert végében gyanús zörgést hallott, mintha valaki lábujjhegyen iparkodott volna elmenekülni. A menyecske meg a padlásról jött le. A halász meghöppent- „ — Hát ez hogyan lehet! — tűnődött- — Az asszony azt mondta, hogy elmegy hazulról, most meg a padlásról jön le. Akkorát nyelt, csak úgy kortyant , — Itt baj van! — gondolta sápadtan, de nem szólt senkinek, úgy tett, mintha semmit sem látott volna. Egész éjjel, acsónakban ült. Most azonban akár csárdást járhattak tőle a csukák, meg a kövér pontykisasszonyok, észre se vette őket.